Én azt hittem, hogy Hawaii közel van az USA-hoz, nem gondoltam, hogy 6-8 órát leszünk megint a levegőben. Reggel 9-kor indultunk és én 12-től foglaltam a kocsit... de kb délután 4-re értünk oda. Az Alamohoz szokás szerint busz vitt minket, ahol sok próbálgatás után egy tűzpiros, vadi új, Toyota Corollára esett a választásunk. És milyen jól választottunk! A kocsi nagyobb, mint a Golfunk otthon, de jóval kevesebbet fogyaszt, pedig automata. Az amerikai kocsikról nagyon rosszakat hallottunk fogyasztás terén, a német kocsik automata változata meg állítólag nem él túl sokáig. De a Corolla elvarázsolt minket.

 Első állomásunk a sarki Pollo Loco volt, ahol nagyon finom mexikói kaját lehetett venni. Mi pedig igen kedveljük a mexikói kaját. Első éjszakánkat a kocsiban töltöttük egy kis faluban, mert Vito és Katarina, akik a helikoptertúra előtt hívtak meg magukhoz, aznap nem voltak otthon. Így találtunk olcsó boltot is másnap, ahol be tudtunk vásárolni. 

Másnap este érkeztünk meg Katarináékhoz. Vitóról kiderült, hogy tanácsadóként a filmiparban dolgozik, több díjat is kapott azért, mert egy filmdigitalizáló gépet épített. A Disneynek dolgozott, ahova be is vitt minket egy nap. Sajnos, forgatás épp nem volt, de megmutatott nekünk egy-két forgatási helyszínt, stúdiót, kellékeket. Még hupipőke igazi gyémánt cipőjét is megnézhettük. Hogy a színésznő tényleg futkosott-e benne, azt nem tudom, de -ha még Hobbitonban nem lett volna nyilvánvaló - itt rádöbben az ember, hogy semmi pénz nem számít egy film készítésénél.

Meglepetésemre Katarina is dolgozott, Amerikában ez ritka, méghozzá egy egészségügyi kutatóintézetnek. Emellett vitte a háztartást, amiben igyekeztünk segíteni neki, és a gyerekkel kapcsolatos teendőket is. Hamar összebarátkoztunk, habár a világaink különbözőek, Katarina és Vito hihetetlenül kedves, közvetlen és melegszívű emberek. Hamar úgy éreztük, mintha legjobb barátok lennénk. 

Egyik nap végigautóztunk Beverly Hillsben, elmentünk a Rhodeo Drivera és a Hollywood Boulevardon kerestük Julia Robertset, persze hiába, mert egy pár évvel ezelőtt Richard Gere már elvitte őt onnan. Ezek után Santa Monicában kötöttünk ki a strandon. Ez pont úgy nézett ki, mintha itt forgatták volna a Baywatch-ot, csak David Hasselhof hiányzott. Na nem nekünk. A Santa Monica beach mögött egy pálmákkal és zöldövezettel megtöltött árkád húzódott, amin jó volt végigsétálni. 

Innen Long Beachre 40 perc volt átautózni, ha nem volt forgalom. És, habár a 405-ös autópálya a legtöbb helyen hatsávos, mindig dugó van. Volt, hogy két óra kellett, hogy hazaérjünk. Pedig mi még nem is laktunk a város szélén, csak a 405-ös és a 710-es találkozásánál. Mivel még a kutyának is van kocsija egy családban, minden kocsiban egyetlen ember ül. Van kifejezetten többemberes autók számára egy külön sáv, a carpool sáv, ahol persze általában gyorsabban lehet haladni. Az itteniek valamiért nem vezetnek túl jól. Az indexet nem ismerik, agresszívek, maguk elé be nem engednek senkit, sávváltás előtt nem néznek hátra, az y-megfordulásról még nem is hallottak, de keményen beszólnak, ha valami olyat csinálsz, ami nekik ismeretlen, hiszen, ami nekik ismeretlen, az nincs. Nagyon örültem, hogy Henningnek volt önbizalma köztük vezetni és annak mégjobban, hányszor került el balesetet amiatt, hogy az amcsik agresszíven vagy szabálytalanul behajtottak elé. Egy idő után aztán már nekem sem volt probléma a vezezés, habár csak nagyvároson kívül, de egyre többet vezettem.

Egyik nap lementünk Long Beach óceánpartjára, majd a parton autóztunk fel Santa Monicáig. Nagyon szép a kilátás innen, illetve ezen az úton található a Sunken City, vagyis az elsüllyedt város is. Ez egy, az óceánba szakadt, városrész, aminek süllyedését még idejében észrevették, így senki sem sérült meg, sőt, még a legtöbb házat is elszállították. Merthogy a házak általában ilyen szállítható faszerkezetű házak. Persze, azért látszik, ahogy a földcsuszamlás magával vitte a kertet és a füvet, vagy a vízvezetéket, illetve rengeteg kereszt van felállítva, ami abból adódik, hogy sokan túl közel mentek a szikla pereméhez és ott lelték halálukat. Legutóbb egy négyéves kislány. Ezért aztán a terület le is van zárva.

Santa Monica városrészben található Venice beach, amit mindenki nagyon ajánlott. Igazából itt nem is a strand az, ami annyira más lenne, mint a közvetlen mellette lévő Santa Monica beach, hanem a strand mögött lévő sétány, broadwalk teszi annyira híressé, ahol mindenféle utcai művészek ejtenek ámulatba. Ez egy kis hippi negyed. Mivel alig volt 20 fok, nem nagyon volt kedvünk bemenni a vízbe, inkább vettünk egy mango shaket és sétáltunk. Innen ugyanis nincs messze az a pici városrész, amiben a házak között kanálisok bújnak meg. Békés, csendes hely ez itt, ami ragadós is lenne, ha az ember épp nem minden nap a parkolás miatt aggódna, vagy hogy ott van-e még egyáltalán a kocsi, ahol hagytuk.

Történt ugyanis egy nap, hogy Hollywoodba mentünk, hogy megnézzük a híres Walk of fame-t, ahol a sztárok nevei az utcakőbe vannak vésve. Sokáig kerestünk, mire találtunk egy parkoló helyet, ami mellett azonban a járdára fel volt festve, hogy tilos ott parkolni. Mit volt mit tenni, kerestünk tovább, míg egyszer csak megtaláltuk a tökéleteset. Elindultunk a Walk of fame-n, megtaláltuk Katherine Hepbourne-t, Johnny Cash-t, vagy épp Steven Spielbetget is, megcsodáltuk a Hollywood Boulevardon mindenhonnan villogó reklámokat, a kosztümökbe öltözött embereket és messziről a Hollywood feliratot is a hegyen. Mikor a kocsihoz visszatértünk, meglepődve vettük tudomásul, hogy megbüntettek minket. Mikor azonban az összeghez értünk, hirtelen alig kaptunk levegőt! 93$ állt rajta. Németországban, ha 25 €-t kell fizetni, az soknak számít. Ez pedig szerintem a pofátlanság teteje. És nem is tudtuk, mit csináltunk rosszul! Sehol egy tábla, egy felirat, hogy ott ne lehetne parkolni, a büntetésen pedig az állt: "red zone". Aki járt már az USA-ban, az már tudja, amit mi ott meg kellett kérdezzünk, hogy mi a fene az a piros zóna. Hát, ahol a járdaszegély pirosra van festve. Ilyen szuper szabályok csak amcsiországban vannak, mint ekkora büntetések is. Na innentől kezdve minden nap nyugtalanok voltunk, ha kiszálltunk a kocsiból. De hála az égnek, soha többé nem követtünk el semmilyen szabálytalanságot.

Ami érdekes, és talán az első perctől ott volt bennünk, hogy LA is csak egy ugyanolyan város, mint bármelyik másik. Az indexen minden nap olvashatod, melyik sztár adja épp el Los Angeles-i, Santa Monica-i, vagy épp malibui házát, de a valóság az, hogy Amerika nagyon túl van hypeolva. Fel van fújva, hogy milyen szép meg jó, meg a legszebb ország, legváltozatosabb, de az igazság az, hogy mindez csak egy túlfújt lufi. Mindenki oda akar menni, mert az egy életérzés. Pedig nem. Ez valószínűleg a Photoshop hibája is. Az USA tipikusan az az ország, amiről látsz egy képet, oda akarsz menni, mert olyan szép, de a valóság csak halovány utázata a felturbózott képnek.

Az egész országról az volt az érzésem, hogy csak egy kép, egy felvett szerep, színészi játék. The show must go on. És nincs mögötte semmi. Üres. De az nem fontos. Az a fontos, amit látsz, a csillogás, a nevetés, mintha jól éreznénk magunkat, pedig csak drogok hatására parádézunk. Minden sarkon szembe jön az elhízott benzinkutaslány, aki iszonyúan büszke, hogy a világ legszebb országába születhetett, és ezt hangoztatja is, vagy a felfuvalkodott biciklis, aki vezetni ugyan nem tud, de beszól neked, hogy mi az az y megfordulás.

Egyik este Vito és Katarina elvittek minket egy utcai autóversenyszerűségre. Olyan autókkal hajtottak végig az utcán, mint a Forma 1-ben. Aztán motorosok ugrattak át mindenféle emelkedőkön. Az este lényege a hangerő és a veszélyesség voltak. Az egész úgy nézett ki, mint a filmekben, csak épp az egész csillogás arra szolgált, hogy elterelje az emberek figyelmét arról, hogy itt még az organikus tejet is extra D vitaminnal dúsítják, emellett víz íze van, és 5$-ba kerül. Arról, hogy az emberek nagy részének NINCS spórolt pénze, mert ők élvezik az életet. Vagyis, ha valaki hirtelen elveszíti a munkáját, akkor ott marad pénz nélkül. És ez hihetetlen fegyver a munkaadók kezében. 

Ezért, ha az USA-ban nem képzed magad minden évben tovább, símán elvesztheted az állásod. Az emberek pedig félnek. Stresszesek. Az amerikai egy félelemalapú társadalom.

De azt is jelenti, hogy megvesznek mindent, ami nem is kell. Mindenkinek iPhone-ja van, de nem látod, hogy az emberek boldogok és kiegyensúlyozottak lennének. A férfimagazinok arról regélnek, hogy nem is vagy férfi, ha nem nézel ki úgy, mint Arnold Schwarzenegger. A női magazinok pedig szintén csak a kinézet, a külső a látszat világát erősítik. Persze mindenhol megvan ez, de itt már annyira elszabadult, hogy láthatod, amint az emberek egyenesen boldogtalanok attól, ha nem tudják tartani a látszatot. A látszat itt sokkal fontosabb, mint ami mögötte van, és ez nálunk nincs így. Aztán vannak erre mindenféle "segíts magadon" könyvek, meg karma, meg ilyesmik. 

Helyiek szerint az amerikaiak kis százaléka vállalkozna egy olyan túrára, mint a miénk. Miért? Mert spórolni kell hozzá, le kell adni az életszínvonaladból, nem is beszélve arról, hogy állandó bizonytalanságnak vagy kitéve. De mennyi mindent ad egy ilyen út! Amellett, hogy az ember sokmindent lát, barátságokat köt, megismeri magát, szervez, minden környezetbe igyekszik beilleszkedni, minden nap új, megtanul nemet mondani és beosztani a pénzét, megtanulja, mi az, ami tényleg szükséges, mi az, ami kellemes, és mi az, ami igazából teljesen felesleges volt, mégis megvette. Távol kerül a társadalmi elvárásoktól és jobban megérti, mit szeretne ő. Jobban megérti, hogy a nagyobb ház, nagyobb kocsi nem tesz boldoggá, és hogy nem akar olyan közegben élni, ahol ez számít. Meglátja, hogy mit szeretne elérni, hogyan tehetne azért, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok sokszor nem azok és hogyan dolgozzon össze a társával, ahelyett, hogy egymás ellen dolgoznának vészhelyzetekben is. Talán ezért is tűnt nekem az amerikaiak világa különösen a valóságtól elrugaszkodottnak, ahol mindenkit ugyanaz kellene boldoggá tegyen, és a figyelemelterelés, csillogás hatására észre sem veszed, hogy a rendszer, amiben vagy, az értékek, amiket értékként adnak el neked, nem valósak és nem is szükségesek. De amíg nem lassítassz le, nincs kiszállás.

Egy amerikai nő levele a kubaiakhoz döbbentett még jobban rá erre. Ő úgy érezte, az egy hét alatt, amit Kubában töltött, újra élt, ami már vagy 50 éve nem történt meg vele. De csak egy hetet maradt, mert az amcsiknak alig van fizetett szabadsága. De mi van a fizetetlennel? Kaliforniában minden olyan drága.. Máshol nem lehet élni? Szóval spórolni kéne meg le kéne adni az életstílusunkból, ami már nem éri meg neki, hogy tovább maradhasson valahol, ahol boldog. Mellesleg spanyolul sem tanult meg, Kaliforniában, ahol szinte mindent el tudsz intézni spanyolul is. Ő eljött Kubába, de kilépni egy társadalomból, ami őt sosem fogadta be, nem tudott. Neki valószínűleg nem olyan drága Kalifornia, mint a kubaiaknak Kuba, de ő csak Kuba olcsóságát látja, nem azt, hogy bizony jóval kevesebből is lehet élni. Hogy nem kell iPhone, nem kell nagy ház és nagy kocsi. Nem kell, hogy egész nap menjen a tv és égjen a villany. Akkor majd lesz pénz fizetetlen szabadságra is. Eljött Kubába, de a saját rendszeréből nem tudott kilépni.