Másnap megint nem csörgött reggel az óra, Muktinath egy órányira volt, minek keltünk volna korán? Utunk végére érkeztünk, nem volt már hova sietni. Jó is volt így, mert én úgy éreztem, elhagyott a lendület. Éjjel -6 fok volt, reggel fájt a torkom, és nem éreztem maga elég erősnek egy folytatáshoz.
Reggelinél megismerkedtünk egy brazil párral. Hogy én mennyire szeretem a brazilokat! Rögtön elkezdtünk beszélgetni, mi felidéztük a brazil élményeinket, milyen jó is volt ott... Nem tartott sokáig, míg meghívtam a két jómadarat Európába hozzánk, ha majd hazaértünk. Ez a két ember annyira feltöltött és a reggeli is olyan jól esett, hogy egyből visszatért a kalandvágyam.
Reggeli után nekivágtunk utolsó uticélunknak, Muktinathnak. De már akkor tudtuk, hogy nem ez lesz a végállomás. Fél óra alatt ott voltunk, amin meglepődtünk, mert mindenki, aki már volt ott, azt mondta, 1 óra az út.
Letettük a csomagokat és elindultunk felfedezni a buddhista templomot. Érdekes volt, megpörgettük a tengelyen forgó hengereket a hosszú élet reményében. A felakasztott kívánságok és imák lebegtek a szélben a színes textildarabokon a napsütésben. Én azonban nem akartam itt megállni, 3820 méteren, hanem, ha már itt vagyunk, próbáljuk ki, hogy esik a 4000 méter. Beültünk enni valahova és feltölteni az üvegeinket vízzel. A napfényes teraszon mellettünk ausztrálok ültek, épp a Thorung La hágó másik oldaláról jöttek. Elkezdtünk beszélgetni velük, mondták, hogy a hágón, ami 5400 méteren van, nincs hó, viszont gyönyörű a kilátás. Mondták, hogy túravezető nélkül is meg lehet csinálni. Beszélgettünk még egy ideig, majd mikor mindenkinek üres lett a tányérja, lassan mindenki elindult a maga útján, ők Jomsom felé, mi pedig csak úgy sétálni, hogy megnézzük magunknak a 4000 métert.
Itt már minden sokkal könnyebb volt, hiszen a nagy hátizsákokat és egy kicsit egy hotelben hagytuk, így szinte szárnyaltunk felfelé. Kövek és sziklák tengere következett, majd egy hasadékon függőhíd vezetett keresztül minket. Bejártuk a széleit, mert gyönyörű kilátást nyújtott a földcsuszamlás alatti vidékekre. Aztán ismét nekivágtunk felfelé, mert nem messze látszott egy falu. Kb 2 óra volt, míg odaértünk, majd leültünk egy szimpatikus Lodge teraszán. Nagy tábla hírdette, hogy bizony 4200 méteren vagyunk. Azt hallottam, hogy itt a hegyekben különösen finom almás pitét csinálnak, rendeltünk hát két forró tejes teát, ami szintén helyi specialitás, és két forró almás pitét.
Nem voltunk egyedül a teraszon, egy Chicago-i férfi, talpig biciklis felszerelésben, arról mesélt, hogy ma vissza kellett fordulnia a hágóról, mert nem volt jól. Biciklivel akart felmenni, jobban mondva, szerette volna, ha egy hordár felviszi a biciklijét, ő meg felballag, hogy aztán legurulhasson egész Kagbeniig. Őrült ötletnek hangzott. A mi világ körüli utunk viszont lenyűgözte őt és elárulta, hogy nagyon irigyel minket. Azt is elmesélte, hogy akinek egy csepp esze is van, az a másik irányból indul fel a hágóra, mert erről az oldalról nagyon nehéz. Sokkal nehezebb, mint a másikról. Mivel mi már addigra a fejünkbe vettük, hogy megmásszuk a hágót, elmesélte, milyen őrült ötlet visszamenni Muktinathba, majd az egész túrát Phediig megismételni és még fel a hágóra. Kapizsgáltuk, amit mondott, de nemigazán tudtuk, mit tegyünk, míg egy merész elhatározás után úgy döntöttünk, Phediben alszunk. Igaz, hogy semmi nem volt nálunk, csak a ruha, ami rajtunk volt, de gondoltuk, éjjel majd összebújunk, a hágóra pedig majd csak akkor indulunk el, ha már feljött a nap. Felhívtuk hát a hotelt Muktinathban, és megbeszéltük velük, hogy ne izguljanak.
Őrült ötlet volt. De mindig az ilyenekből születik valami izgalmas. Emellett nem a miénk volt a legőrültebb ötlet: a lodge-unkban ugyanis megismerkedtünk egy Koreai lánnyal, aki egy évvel azelőtt az Everesten járt egy barátjával és ott az jutott eszükbe, milyen jó hangzása lenne egy koncertnek a hegycsúcson. Ki is tervelték, hogy a Thorung La hágóra felvisznek egy 300 kg-os zongorát, na de nem ám helikopterrel, hanem hordárokkal. Felbéreltek 12 hordárt, hogy azok majd felviszik a szerintük "bébi" zongorát - mert ez még egészen kicsi. Előre is küldött pár embert, akik majd a hegyen előkészítik a terepet, felbéreltek egy zongoraművészt, aki majd játszik és két videóst, akik majd felveszik. Az egész projekttel Nepált akarta támogatni.
Este már nagyon hideg volt, odaadtam Henningnek a kabátomat, mert nálam télikabát volt, míg nála csak ilyen őszi széldzseki, én pedig a Koreai lánytól kaptam meleg ruhát, estére. Éjszakára 4 paplant kértünk. A mínusz 10 fokot is elérte a hőmérséklet.