Másnap megint nem csörgött reggel az óra, Muktinath egy órányira volt, minek keltünk volna korán? Utunk végére érkeztünk, nem volt már hova sietni. Jó is volt így, mert én úgy éreztem, elhagyott a lendület. Éjjel -6 fok volt, reggel fájt a torkom, és nem éreztem maga elég erősnek egy folytatáshoz. 

Reggelinél megismerkedtünk egy brazil párral. Hogy én mennyire szeretem a brazilokat! Rögtön elkezdtünk beszélgetni, mi felidéztük a brazil élményeinket, milyen jó is volt ott... Nem tartott sokáig, míg meghívtam a két jómadarat Európába hozzánk, ha majd hazaértünk. Ez a két ember annyira feltöltött és a reggeli is olyan jól esett, hogy egyből visszatért a kalandvágyam.

Reggeli után nekivágtunk utolsó uticélunknak, Muktinathnak. De már akkor tudtuk, hogy nem ez lesz a végállomás. Fél óra alatt ott voltunk, amin meglepődtünk, mert mindenki, aki már volt ott, azt mondta, 1 óra az út. 

Letettük a csomagokat és elindultunk felfedezni a buddhista templomot. Érdekes volt, megpörgettük a tengelyen forgó hengereket a hosszú élet reményében. A felakasztott kívánságok és imák lebegtek a szélben a színes textildarabokon a napsütésben. Én azonban nem akartam itt megállni, 3820 méteren, hanem, ha már itt vagyunk, próbáljuk ki, hogy esik a 4000 méter. Beültünk enni valahova és feltölteni az üvegeinket vízzel. A napfényes teraszon mellettünk ausztrálok ültek, épp a Thorung La hágó másik oldaláról jöttek. Elkezdtünk beszélgetni velük, mondták, hogy a hágón, ami 5400 méteren van, nincs hó, viszont gyönyörű a kilátás. Mondták, hogy túravezető nélkül is meg lehet csinálni. Beszélgettünk még egy ideig, majd mikor mindenkinek üres lett a tányérja, lassan mindenki elindult a maga útján, ők Jomsom felé, mi pedig csak úgy sétálni, hogy megnézzük magunknak a 4000 métert. 

Itt már minden sokkal könnyebb volt, hiszen a nagy hátizsákokat és egy kicsit egy hotelben hagytuk, így szinte szárnyaltunk felfelé. Kövek és sziklák tengere következett, majd egy hasadékon függőhíd vezetett keresztül minket. Bejártuk a széleit, mert gyönyörű kilátást nyújtott a földcsuszamlás alatti vidékekre. Aztán ismét nekivágtunk felfelé, mert nem messze látszott egy falu. Kb 2 óra volt, míg odaértünk, majd leültünk egy szimpatikus Lodge teraszán. Nagy tábla hírdette, hogy bizony 4200 méteren vagyunk. Azt hallottam, hogy itt a hegyekben különösen finom almás pitét csinálnak, rendeltünk hát két forró tejes teát, ami szintén helyi specialitás, és két forró almás pitét.

Nem voltunk egyedül a teraszon, egy Chicago-i férfi, talpig biciklis felszerelésben, arról mesélt, hogy ma vissza kellett fordulnia a hágóról, mert nem volt jól. Biciklivel akart felmenni, jobban mondva, szerette volna, ha egy hordár felviszi a biciklijét, ő meg felballag, hogy aztán legurulhasson egész Kagbeniig. Őrült ötletnek hangzott. A mi világ körüli utunk viszont lenyűgözte őt és elárulta, hogy nagyon irigyel minket. Azt is elmesélte, hogy akinek egy csepp esze is van, az a másik irányból indul fel a hágóra, mert erről az oldalról nagyon nehéz. Sokkal nehezebb, mint a másikról. Mivel mi már addigra a fejünkbe vettük, hogy megmásszuk a hágót, elmesélte, milyen őrült ötlet visszamenni Muktinathba, majd az egész túrát Phediig megismételni és még fel a hágóra. Kapizsgáltuk, amit mondott, de nemigazán tudtuk, mit tegyünk, míg egy merész elhatározás után úgy döntöttünk, Phediben alszunk. Igaz, hogy semmi nem volt nálunk, csak a ruha, ami rajtunk volt, de gondoltuk, éjjel majd összebújunk, a hágóra pedig majd csak akkor indulunk el, ha már feljött a nap. Felhívtuk hát a hotelt Muktinathban, és megbeszéltük velük, hogy ne izguljanak.

Őrült ötlet volt. De mindig az ilyenekből születik valami izgalmas. Emellett nem a miénk volt a legőrültebb ötlet: a lodge-unkban ugyanis megismerkedtünk egy Koreai lánnyal, aki egy évvel azelőtt az Everesten járt egy barátjával és ott az jutott eszükbe, milyen jó hangzása lenne egy koncertnek a hegycsúcson. Ki is tervelték, hogy a Thorung La hágóra felvisznek egy 300 kg-os zongorát, na de nem ám helikopterrel, hanem hordárokkal. Felbéreltek 12 hordárt, hogy azok majd felviszik a szerintük "bébi" zongorát - mert ez még egészen kicsi. Előre is küldött pár embert, akik majd a hegyen előkészítik a terepet, felbéreltek egy zongoraművészt, aki majd játszik és két videóst, akik majd felveszik. Az egész projekttel Nepált akarta támogatni.

Este már nagyon hideg volt, odaadtam Henningnek a kabátomat, mert nálam télikabát volt, míg nála csak ilyen őszi széldzseki, én pedig a Koreai lánytól kaptam meleg ruhát, estére. Éjszakára 4 paplant kértünk. A mínusz 10 fokot is elérte a hőmérséklet. 

Másnap reggel, helyi szokás szerint, 20 percet vártunk a reggelire. 6-ra rendeltük, de csak a kávé állt az asztalon, erre azonban a helyiek már azt mondják, kész a reggeli. Marphában nagyon szép szobánk volt, nagy, saját tusolóval és európai típusú WC-vel. És az elmaradhatatlan melegvizes tusolóval. 

Ismét az autóúton haladtunk tovább, és alig egy órára lehettünk a túra eredeti céljától, Jomsomtól. Hallottuk a repülőgépeket fel és leszállni, miközben körülöttünk a világ immár teljes mértékben homok-és kősivataggá változott. Henning valahogy azt gondolta, hogy mi Jomsomban meg is állunk, pedig én már napok óta kérdezgettem a térkép fölött, hogy merre megyünk tovább. Jomsomba érve épp egy kisrepülő kezdte meg a felszállást a szemünk előtt. Körbekérdeztünk, hogyan lenne majd érdemes hazamenni, és egyértelműen a repülés tűnt a legolcsóbbnak. Nem maradhattunk Jomsomban sokáig, mert aznap még Khingart akartuk elérni. Jomsom 2800-on fekszik, Khingar 3400 méteren. 

Mentünk hát tovább a sivatagban, homokviharban, szélben, folyómederben, kanyonokban, hegyeken-völgyeken keresztül. Olyan homokvihar volt, hogy meggondoltam magam a pakisztáni ötletet illetően. Néhány helyen a szél olyan erősen nekünk verte a homokot, hogy fájt. Hosszú ruhát húztunk fel, de annyira lerakódott rá a homok, hogy tisztán látszott a ruhákon. 

Az egyik helyen ismét át kellett kelnünk a folyón. Kerestük a vízből kiálló köveket, így messze sodródtam Henningtől. Henning végül talált egy hidat, de olyan messze volt, hogy nem akartam visszamenni. Én viszont nem találtam semmit. Elkezdtem hát nagy köveket keresni és a folyóba dobálni. A víz nem volt mély, maximum fél méter, a folyó sem volt szélesebb másfélnél, de olyan sodrása volt, hogy minden követ elvitt, amit én még bírtam emelni. Mit volt mit tenni, visszagyalogoltam a hídhoz, ami egy gerenda volt két kőre támasztva. 

Már eszméletlen mennyiségű kilómétert legyalogoltunk, de az ebédhez kijelölt falu, ami után rögtön felfelé kellett volna vezessen minket az út a térkép szerint, nem akart sehol sem felbukkani. Már igen fáradtak és éhesek voltunk, mikor egy sor ház jött szembe a folyómederben. Nem voltunk biztosak benne, hogy már ott vagyunk, mert látótávolságon belül volt egy másik, jóval nagyobb település is, de mint később kiderült, megérkeztünk. Ebéd után a helyiek megmutatták, hogy szerintük melyik az a rövidebb út, amit a térképünk jelez és elkerüli Kagbenit. Kagbeni a térkép szerint nagyon kiesett az utunkból és nagy kerülő lett volna arra menni. De csak a térkép szerint, mert ott voltunk kb 2 kmre. Még üldögéltünk egy kicsit, majd nekivágtunk a meredek emelkedőnek. Igencsak meglepődtünk, amikor Kagbeniben kötöttünk ki. Mivel láttuk, hová vezet az út, többször visszafordultunk, kerestük a felfelé vezető utat, meg is másztunk egy-két meredeket négykézláb, amiről később kiderült, hogy nem is utak, maximum azok voltak valamikor, de semmi. Végül megadtuk magunkat a sorsnak és Kagbeniben kötöttünk ki. 

Viszont nem adtuk fel, hogy elérjük Khingart, ha hosszabb úton is. Kagbeni nem csúnya hely egyébként, színes rizsteraszok vezetnek fel, mint óriási lépcsők a hegyre, és olyan kanyonokban gyalogolsz, ami teljesen a grand kanyonra emlékeztetett. Az út hosszú és kanyargós volt, meredek, poros, mindig ellenszéllel, és sosem akart eljönni a vége. Már azt hittük, megint fejlámpákkal kell majd tovább menni, mikor elértük Khingart. Boldogok voltunk, hiszen már semmit nem éreztünk a testünkből. Mint később kiderült, visszafordulások nélkül 24 km-t gyalogoltunk, 15 kgs csomagokkal a hátunkon 2600 méterről 3400-ra. 

Khingarban azonban hasonló élmény fogadott minket, mint Gharában, nem volt egy olyan hotel sem, amitől ne borsódzott volna a hátunk. A falu végén már látható volt Jahrkot, ami nem volt, csak 100 méterrel magasabban Khingarnál. Megálltunk, hogy megbontsuk a vészkekszet és erőt merítsünk az úthoz. Jött egy autó, Henning leintette, elmesélte a helyzetünket, de láthatólag csak kicsit hatottuk meg őket, mert 100 rúpiáért vállalták az utat. Beszálltunk, tudtuk, a nepáliak azonnal csak a saját üzletüket nézik. Jharkot határában aztán, mielőtt kitettek minket, közölte velünk a csávó, hogy 100 rúpia fejenként. Először tiltakoztunk, de ő rövidre zárta a kommunikációt, egyszerűen nem adott vissza.

"Taxinkból" kiszállva rögtön ott termett valaki, akinek véletlenül volt egy ötlete, hol szálljunk meg. A kis szoba aranyárban volt, hát még a kaja. Mindegy volt már. Megérkeztünk. 

Reggel korán útra keltünk, 7-kor már Kalapaniban voltunk, majd a folyó mentén sétáltunk tovább. Úgy számoltuk, hogy ma elérjük Tukuche-t, nem nehéz út, csak hosszú. Azt hiszem, ez volt az első nap, amikor a hegyek terápiás hatását éreztük. A völgyben hűvös volt, de mihelyt feljött a nap, két kabátot is le kellett vennünk. Az erdőben vezetett az út és örültünk, hogy végre külön útja van a "gyalogosoknak" és nem kell az autók általt felvert port nyelnünk. 

Az egyik kanyarban aztán szembe jött egy nepáli nő és valamit nagyon próbált nekünk elmagyarázni. Valami baj volt az úttal, ezért azt tanácsolta, forduljunk vissza, menjünk át a közeli hídon, és az autóúton gyalogoljunk tovább. Na ehhez nem volt kedvünk, így nem hallgattunk rá, megköszöntük a tanácsát és folytattuk utunkat. Egy kanyar után a folyómederbe értünk, ahol a folyó sok kis érre szakadva szelte át a kavicsos földet. Az út megszűnt létezni, és akkor még azt gondoltuk, milyen vicces lenne átkelni a kis ereken. Végül annyira nem látszott a vége, hogy csak visszafordultunk. 

Kb egy óra gyaloglás következett, mikor is az út egy hatalmas kerülőt tett, hogy egy hídhoz vezesse az oda érkezőt. Mi, kaladvágyók, persze nem csíptük az ötletet, ezért lementünk a folyómederbe, ott próbáltunk átkelni a túlsó partra. Már majdnem ott voltunk, mikor az egyik éren sehol sem találtunk kiálló köveket, hogy átkelhettünk volna. Elhatároztuk, hogy cipőt le, egyszerűen átballogunk rajta, nem szélesebb egy méternél és nem lehet mélyebb egy fél méternél. Tiszta a vize, látjuk, hova lépünk, megpróbáljuk. Neki is készültünk, közben egy helyi haladt el mellettünk, át a patakon, meg se rebbent, így nem izgultunk. Azért én belemártottam a lábujjam, és tudtam, hogy nem lesz meleg a víz, ezért azt mondtam Henningnek, fogadjunk, hogy míg átérünk, énmondom többször, hogy "Kagbeni ". Még pózoltunk egyet a fotókhoz, majd nekiindultunk. 

A víz olyan hideg volt, hogy két lépés után már nem éreztem a lábam...és még csak bokáig ért. Mentünk tovább. Elértük a felét, ott már térdig ért, és addigra valami olyan eszméletlen fájdalommal jelezte a lábunk, hogy nem kíván több gleccservizet, hogy azt hittem, nem bírok tovább menni. Szerencsére Henning húzott, a lábaim meg jöttek. A víz nem lehetett melegebb, mint 1-2 fok, valószínűleg a  fejünk felett lévő hatalmas gleccserből táplálkozott. Hirtelen felrémlett előttem a Titanik katasztrófája, és hogy azok az emberek is kb hasonlót érezhettek. Ilyen erős fájdalmat víz még nem okozott nekem. Mikor átértünk a túlpartra, még vagy 5 percig fájt a lábam, és kb 10 percig nem éreztem. Ilyen ötlet többé nem jutott eszünkbe. A fogadást persze megnyertem, ha nem is sokon múlt.

Közben nem mi voltunk az egyetlenek a mederben, traktorok jöttek-mentek, mit sem törődve utakkal és folyókkal, de ugyanez mondható el a tehenekről is. 

Mivel korán indultunk, korábban lettünk éhesek. Betérünk egy faluba, amiről azt gondoltuk, ezt jelöltük ki az ebéd helyszínének. Mikor megkérdeztük, kiderült, hogy már elhagytuk azt a falut és uticélunk is egészen közel van. Valóban, ebéd után egy órát sem gyalogoltunk, már elértük Tukuche-t. Olyan korán volt még, hogy úgy döntöttünk, elmegyünk Merpha-ig. 

Tukuche-ban van egy holland pékség, ahol a holland eladó eligazított minket, hogy ne az autóúton kelljen mennünk. A hegyek kiemelkedtek a folyómeder körül, inkább már egy kanyon tetején sétáltunk. Törpefenyő-féleségek vártak ránk a függőhíd másik oldalán. És ekkor kaptam meg az smst, hogy megszületett a második kis unokaöcsém, Olivér. Hihetetlen szél volt, felkapta a port az úton, kisebb forgószelek alakultak ki. Még táskával is meg-meglökött minket. 

Hosszabb gyaloglás után egy almatermelő kertje előtt haladtunk el. Épp szüreteltek. Megkérdeztük, mennyi az alma, hozzászoktunk már, hogy Nepálban semmi sincs ingyen. Nem kell fizetni - volt a válasz. Nemcsak hogy nem kellett, de megkaptuk a kert valószínűleg 5 legszebb almáját. Megtöröltük és neki is kezdtünk megenni. 

Ahogy tovább mentünk,  tehenek álltak az úton. Mivel engem egy korábban nagyon meglökött egy hídon, azt hittem, beesek alá, kicsit paráztam. Henning, aki hihetetlenül jól képes nyelveket utánozni, és megfigyelte, mit mondanak a tehénpásztorok az állataiknak, elkezdte leutánozni azt a hangkáoszt. Én csak nevettem, de egy perc sem tellt bele és a tehenek tovább mentek, szabadon hagyva az utat előttünk. 

Lassan-lassan beértünk egy kis faluba, ami még a kanyon másik oldalán volt. Gyerekek jöttek, édességet akartak. Minden faluban az az első, ha az ember gyereket lát, hogy az édességet akar. Mivel nálunk semmi ilyen nem volt, tollat követeltek. Mivel az sem volt, almát. Almánk véletlenül volt, így szétosztottam. De aztán megint akartak valamit. Így jutottunk arra, hogy fotót készítünk róluk. Ámuldoztak a saját képük láttán. Mikor megérkeztünk a hídhoz, búcsút intettünk nekik. A túloldalon Marpha várt minket. Kb 18 km gyaloglás után megérkeztünk.

Tatopaniból nehéz szívvel indultunk el. Kényelmes szoba, jó koszt - ilyet nehezen ad fel az ember. Hát még akkor, ha tudja, hogy megint 1000 méter szintkülönbség vár rá, felfelé. A célunk Ghasa volt, 2020 méteren. De legalább felfelé, nem lefelé! 

Átkeltünk a folyón egy széles függőhíd segítségével, ami itt normális hídnak számít. Eddig végig a folyó mellett haladtunk, most az út a hegyek közé, egy völgybe irányított minket. A déli nap végig ránk vágott, hűtésre pedig semmi lehetőségünk nem volt. Sem a hajunkat, sem a sapkákat nem tudtuk bevizezni. Fullasztó hőség volt. A terep pedig megintcsak nem segített: ahelyett, hogy könyörületesen először lefelé, majd felfelé vitt volna, folyton a le és fel váltakozott. Így történt, hogy aztán az egyikőnknél elszakadt a cérna. Annyira haragudtunk a világra, hogy nem érdekelt minket semmi és senki, leültünk pihenni. Ha Csak ültünk és ültünk, valahol a hegyekben, képtelenek voltunk tovább menni, haragudtunk a világra, nem érdekelt minket sem az ebédidő, sem a cél, csak puffogtunk és puffogtunk. Mígnem az árnyékok egyre hosszabbak és hosszabbak lettek, mi pedig megijedtünk. Felkerekedtünk megint és mentünk tovább, ebben a mindent kikezdő, lélekgyilkos környezetben. Hosszú szakasz következett felfelé, de nagyon óvatosan kellett menni, mert itt-ott különböző mértékben földcsuszamlások magukkal rántották az utat is a mélybe. 

Az emelkedőn megpihentünk. Gyerekek jöttek szembe, futottak lefelé. Mikor megláttak minket, két sorba rendeződve megálltak, de olyan rendben, mintha tornasort formáltak volna. Bámultak minket és egy szót sem szóltak. Köszöntünk nekik, semmi válasz. Így álltak ott vagy 5 percig, szótlanul. Ezek után inkább mi vettük a hátizsákokat és indultunk neki. Abban a pillanatban ők is elindultak, elkezdtek megint fecserészni és futkározni lefelé. 

A hegytetőn láttuk, hogy megint egy ereszkedő szakasz következik. A helyiek azt mondták, már nincs messze a híd, aztán Ghasába még fel kell kapaszkodnunk. Na ehhez nem volt kedvünk, és, mivel egy órát is elveszthettünk a zsörtölődéssel, na meg rengeteg energiát, kapóra jött egy méhész kis vendégháza, amit útközben a hegytetőn láttunk. Melegvizes tusolóval! Úgy döntöttünk, hogy itt fogunk megszállni, kb 2200 méteren. Este hideg lett, a szoba egyszerű volt, két asztal, azokon matracok. Összetoltuk őket és összebújtunk, hogy ne fázzunk. Méhészünk más formáját választotta a fűtésnek, jól berúgott. A vacsorára így több, mint egy órát vártunk, de olyan rossz kaját én még csak az óvodai menzán ettem :).

Este még sokáig hallgattuk a helyiek hangos nevetést, gondolom, házigazdánk nem egyedül ivott.

Másnap korán keltünk, és céltudatosan indultunk Ghasa felé. Nem tartott sokáig, míg odaértünk. Ghasanál ismét ránk mosolyogtak a 7000-es csúcsok. Mindegy, melyik irányba néztünk, alig győztünk fotózni. Aztán mentünk 100 métert, onnan jobban látszottak, persze megint megálltunk. Ma Kalapani volt a cél, 2500 méteren. Tudtuk, hogyha Kalapani sikerül, akkor a következő napokban csak 100-200 méter szintkülönbségek lesznek. De Kalapaniig még 500 méter felfelé. Az út annyira szép volt, hogy még egy meredekebb, alternatív csapást is kipróbáltunk. Ghasa óta ugyanis az autóúton vezetett minket a térkép, itt viszont jöttek-mentek az autók, buszok, ezeket mindig meg kellett várni, félre állni, hiszen egy jármű a maximum, ami elfér ezeken az utakon. Ja, és nincsenek lebetonozva, ami azt jelenti, hogy a napon kiszáradt részeken a járművek iszonyúan felverik a port, ami persze mind ránk ülepszik le utána. 

Hát így gyalogoltunk, a hátizsákokat már napok óta még sem éreztük, maximuk 15 km után. Hosszas gyaloglás után elértük Letét, ami a Kalapani előtti utolsó falu. Leültünk ebédelni, de olyan kedvetlenül szolgáltak ki, ráadásul minden helyi, aki utánunk jött be, előbb kapott enni, hogy miután megtudtuk, hogy Lete tulajdonképpen Kalapanival egybeforrt, és Kalapaniban nincsen Lodge, mégsem akartunk itt aludni. Szerettük volna egy olyan helyen tölteni az éjszakát, ahol szimpatikusak a vendéglátóink. Nem kellett sokáig menni, mert kb 10 méterrel később, gyönyörű kilátással egy hatalmas gleccserre, illetve a többi környező hegyekre, virágokkal beültetett udvarral, színes ablaktáblákkal szembe jött egy kedves kis hotel. A tetőről rengeteget fotóztunk, naplementét majd reggel napfelkeltét. A vacsora finom volt, a reggelink pedig, a helyi szokásoknak megfelelően 20 percet késett :).

Másnap 4-kor csörgött az óra. Semmi kedvünk sem volt felkelni, de a Poon Hill-t meg kellett nézni, csak 1 óra ide. El is indultunk élelem és víz nélkül, nagy lelkesedéssel rohantunk fel az emelkedőn. Ez a legamatőrebb hiba, amit hegymászó elkövethet. Már a felénél kifulladtunk. Amikor pedig már ott voltunk a csúcs előtt, egyszerűen nem bírtunk tovább menni, olyan hányingerünk volt. Szóval amatőr hegymászók: nem rohan, könnyű reggeli és VÍZ! 

Végül feljutottunk, ha fájdalmas is volt, és nem bántuk meg! Az egész Annapurna ott hevert a lábaink előtt a felkelő nap fényében. Legalább 7-8 csúcsot lehetett látni onnan, a teljes déli vonulatot. Nem győztünk gyönyörködni. A hófödte csúcsok a szélben "felhőket húztak maguk után". Mi voltunk az utolsók, akik elhagyták a Poon Hill-t, amikor már nagyon befelhősödött. 

Reggeli után az uticél Tatopani volt, 1080 méter magasan. Térképünk megintcsak hibásnak bizonyult, mert bár gyönyörű tájakon haladtunk át, utunkat nem jelzett földcsuszamlások és máshová kiírt falvak zavarták össze. 9 körül indultunk, ami nagyon késő, de a Poon Hill miatt nem tudtunk korábban. Az egyik falun áthaladva nepáli zene szólt. Hennig elkezdett táncolni rá, majd én is követtem. Remélem, nem látott minket senki ;). Kb Gharáig tellt az utunk jó hangulatban, amikor is már mindenünk fájt. Érdekes módon viszont nem volt izomlázunk eddig egyetlen nap sem. Gharában gondoltuk, megszállunk, így is 1000 méter szintkülönbség írható a javunkra, lefelé. Elkezdtünk hát hotelt keresni, a térkép szerint Ghara egy nagyobb város. Az első hotel olyan görbe léceken állt, hogy nem mertünk ott aludni. Az egész hotel fából volt, tusolni nem volt lehetőség - megjegyzem, addig minden este forró vizes tusolásnak örülhettünk, ami nagyon jót tett az izmoknak -, a konyha pedig hagyott néhány kívánnivalót maga után, higiénia szempontjából. Mivel a másnapot megerősödve, túrával akartuk tölteni, tovább mentünk. Akkor kezdtünk csodálkozni, mikor a következő hotel is ilyen volt, sőt, az azután következő is. 4 óra körül volt, és mindenki azt mondta, Tatopani nagyon messze van. Persze, a legtöbb túrázó nem maga vitte a saját zsákját, hanem megbízott egy hordárt ezzel, úgy jóval gyorsabb az ember. Nekünk viszont fájt a szívünk ezekért az emberekért, akik sokszor 2-3 akkora hátizsákot vitték, mint a miénk volt. Tönkteteszik az egészségüket az üzletért, aztán ki eteti majd őket? A kormány 25 kg-ban szabja meg a határt, amit egy hordár vihet, de sokszor láttunk embereket 30-35 kg-mal is. Mi inkább vittünk magunk. 

Mindenki azt mondta, őrültek vagyunk, sötétedés után a hegyen bandukolni, de volt nálunk fejlámpa és semmivel sem tudtak volna maradásra bírni. Persze, azért csendben örültünk, hogy anyáink otthon mit sem tudnak a tervünkről, na meg annak, hogy ketten vagyunk. 

A völgyben hamar ránk is esteledett, ami itt azt jelentette, hogy semmi, de semmi fény nem volt. Csak mentünk a sötétben. Néha észrevettük, hogy tehenek legelnek mellettünk a fák között. Ezt már megszoktuk, szinte mindenhol ott voltak Nepálban. Még a városokban is. Néha az utca közepén ültek vagy egy motor kormányában vakarták a fülüket. Ha bántod őket, 15 év börtönt is kaphatsz. A majmokért 3 jár :). 

Máskor házak bukkantak elő a sötétben. Az egyikből gyerekek jöttek ki. Megkérdezték, hová megyünk. Ez szokás itt, Nepálban, minden helyi megkérdi. Csak segíteni akarnak, de sokszor maguk sem tudják, vagy csak hallomásból, hiszen sosem hagyták el a falujukat. Ez sokszor zavarodottsághoz és téves információkhoz vezet. Mikor megtudták az uticélunk, egy rövidebb utat ajánlottak. Nem tudtuk, higgyünk-e nekik, végül mégis arra indultunk. A hegyi emberek sosem akartak még átverni. 

Még vagy 3 óra gyaloglás következett az éjszakában, egy hídon átkeléssel, aminél a helyiek szerencsére lebeszéltek az éjjeli függőhidazásról, mikor is a vak sötétben fények tűntek fel. Az első hotel fallal volt körülvéve, amin nem találtunk ajtót. Ahogy tovább mentünk - bár menésnek azt már nem lehetett nevezni - csak a termálfürdő fényei rajzolódtak ki. Oda mentünk be segítségért. Leültünk és már mozdulni sem tudtunk. 9 óta, vagyis a Poon Hill-t leszámítva 11 órája voltunk úton. A termálfürdő vezetője nagyon segítőkész volt, körbetelefonált, és szerzett nekünk egy jó hotelt. Már csak oda kellett menni. Gyalogoltunk, ismét. Felfelé. Lépcsők. Mindegyik egy tortúra. 

A hotelbe érve egy olcsóbb szobát szerettünk volna. Ismét lépcsők következtek. Henning elindult viszont én ekkor elkezdtem hisztizni, hogy én oda bizony már nem tudok felmenni. Kérdeztem, hogy mi van azokkal a szobákkal, amiknek itt van az ajtaja az orrom előtt. Na azok voltak a drágábbak. Mit bántam én már, csak mászni ne kelljen. Így történt, hogy Tatopaniban egy szép és nem kifejezetten olcsó szobánk lett. Viszont másnap reggel megérte a kilátás. A vacsora pedig mennyei volt. Napok óta először ettünk gyümölcsöt. A forró fürdő és az izmok nyújtása után azonnal elaludtunk. Elhatároztuk, nem ébresztjük magunkat korán, megérdemlünk egy kiadós alvást. Másnap reggel az Annapurna egyik hófödte csúcsa mellett citromfa és narancsfa fogadott minket. És hihetetlen izomláz.

Másnap 7-kor akartunk indulni, 8 lett belőle. Hiába rendeltük 7-re a reggelit, az emberek itt nem rohannak az óra után. Nekiveselkedtünk, hiszen Nagge Thanti volt a cél, 2400 méteren, ami kb 1400 méter felfelé ballagást jelentett az első napon, csomagokkal. Úgy gondoltuk, kb 10 kg csomagot cipelhetünk, később, a visszafelé úton a reptéren derült ki, hogy bizony mindkettőnk csomagja 15 kg. Az út gyönyörű volt. A folyó mellett haladtunk el, minden zöld volt, madarak énekeltek, nekünk pedig nagyon jó kedvünk volt a nehéz emelkedő ellenére. Dél körül, mikor már nagyon fájt mindenünk, megálltunk ebédelni egy órára. Érdekes, hogy ezután kb mint aki újjá született, mentünk tovább. Függőhidak és zuhatagok következtek, itt is, ott is, meleg volt és mi nem győztünk fotózni. A víz olyan tiszta volt, hogy 100 méterről feljebb is lehetett látni a folyómedret, mintha nem is lett volna benne víz. Ha kicsit közelebb lettünk volna, lehet, még is mártózunk. Ahogy kiértünk az erdőből, visszanézve elmaradtak alattunk a zöld hegyek, rizsteraszok, házak, kertek, állatok, emberek a nap pedig elindult lefelé. Lassan haladtunk, mert én a hosszú betegeskedés miatt nem sportolhattam, Henning pedig nélkülem...hagyjuk. Szóval teljesen felkészületlenül vágtunk neki a túrának, aminek az eleje talán a legnehezebb...legalábbis, ha az ember csak a térképet nézi. Amikor elértük Ulleri falvát, ami már 2000 méter magasan volt, vagyis edzés nélkül, 15 kg-mal a hátunkon megcsináltuk az 1000 méter szintemelkedést relatív rövid távon, megkérdeztem Henninget, gondolt-e esetleg arra, hogy Ulleriben aludjunk. Mivel már neki is fájt mindene, rábólintott és kivettünk egy szobát a hegytetőn, annak ellenére, hogy még nagyon korán volt, kb 3 óra. Azt mondták, reggel majd szépen lehet látni az Annapurna déli láncait. Olyan felhős volt, hogy hittük is, nem is. Sajnos étel szempontjából nem volt jó választás ez a Lodge, mert habár finom volt a kaja, olyan kevés volt, drágán, hogy éhesen feküdtünk le. A hegyekben ugye nincs pénzautomata, így egy magadott összeggel kellett gazdálkodnunk. Mikor másnap reggel is meg akartak spórolni egy fél szelet toast kenyeret a drága reggelin, fellázadtam. Morcona hangulatom nem maradt hatástalan, a mini szendvics kapott még egy emeletet. Panaszt tettünk, de csak sajnálkozást kaptunk cserébe.

Viszont a napfelkelte elvarázsolt minket. Hideg volt, de tisztán látszott az Annapurna déli lánca, hóval borította csúcsai, először szürkén, barátságtalanul, ám annál elegánsabban, majd vörösesre festette a napfelkelte. Alig bírtunk tovább menni, még egy fotó és még egy, és még így sem adja vissza egyik sem azt, amit láttunk. 

Szerencsére a természet segített minket, mert egy óra sem telt bele, és a szép déli csúcsot eltakarták a felhők. Elindultunk hát, a cél Ghorepani volt, 2980 méter magasan. Habár nem volt messze, nem akartunk tovább menni, mert Ghorepanihoz közel esik a Poon Hill, 3250 méterrel az egyik legszebb kilátó pont a térségben, amit a reggeli órákban érdemes felkeresni, ha az ember nem csak felhőket szeretne látni. Ezen az úton tapasztaltuk meg először, hogy a térkép, amit vettünk, speciálisan erre az útra, telis-tele van hibákkal. Ulleri után ugyanis egy olyan város következett, ami egy elágazás után, nem is a mi utunkon volt feltüntetve. Kicsit össze voltunk zavarodva, és az út hihetetlenül hosszúnak tűnt. A térképen feltűntetett, időben megadott távolságok sehol sem stimmeltek. Mentünk erdőn-mezőn keresztül, függő hidakon, lépcsőkön másztunk felfelé, de Nagge Thanti csak nem akart szembe jönni. Aztán egyszer csak odaértünk. A mezőkön tehenek legeltek és kolompoltak a nyakukba akasztott, legalább fél kilós kolomppal, kutyák kísértek minket, megpakolt lovak és szamarak hordták az ételt és a gázpalackokat a fentebb fekvő hegyi falvakba. Színes házak még színesebb ablaktáblái néztek le ránk. Egy tábla szerint csupán másfél órára voltunk Ghorepanitól, így nem is álltunk meg. Alig akartunk hinni a szemünknek, mikor alig egy óra múlva feltűnt Ghorepani kapuja. Az utcák üresek voltak, mintha a falu teljesen kihalt volna. Ahogy mentünk felfelé, szembe jött az utolsó hotel. Itt megszálltunk. Minden fából volt. A szoba közepén egy hatalmas ágy állt, jó meleg takaróval. Mivel Ghorepani 2800 méter körül van, délutánra gyorsan befelhősödött és hideg lett. Kb 10 fok. Bebújtunk a takaró alá és néztünk ki az ablakon. A helyiek tollasoztak. A fiúk tudtak, a lányok kevésbé, főként, hogy kicsi gyerekeik ott botladoztak a lábaiknál. A vacsorát egy nagy vályogkemence mellett fogyaszthattuk el, majd az ágyból nézhettük a felhőtlen, csillagos eget. De nem sokáig, mert nem kellett minket ringatni.

Reggel korán keltünk, mert 6-kor már a Lodge előtt vártuk, hogy jöjjön értünk az utazási iroda autója, ami majd siklóernyőzni visz. Egész éjszaka alig aludtam, Henning sem volt teljesen nyugodt. Nekem folyton az a film járt a fejemben, amiben a csávó személyi ápolót keres, mert siklóernyőzés közben eltörte a gerincét. Épp bekentük magunkat napfényvédővel, mikor megjelent két motoros és mondta, hogy pattanjunk fel hátra. Még sosem ültem ilyenen, pláne csúszós kézzel, ázsiai vezetési stílus és forgalom mellett...amikor aztán Henning motorja az egyik sarkon lefordult és mi nem követtük, tudtam, hogy ha ezt túlélem, a siklóernyőzés már smafu.

Az irodába érve Henning már megismerkedett az egyik siklóernyőssel, aki világbajnok volt 2012-ben, mellesleg egy vicces és beszédes francia volt. Sarangkotból indultunk, de már amikor közeledtünk és láttam az embereket elszállni a fejünk fölött, nekem is kezdett elszállni a bátorságom. Henning, habár súly alapján ő volt beosztva a francia világbajnokhoz, megkérte őt, hogy inkább engem vigyen, mert én félek. Nekifutottunk lefelé a lejtőn, de három lépés sem kellett, felemelt minket a szél. A kilátás gyönyörű volt, habár a 7000-es hegyek felhőtakaróba burkolóztak, az egész tavat be lehetett látni. És csak repültünk egyre feljebb és feljebb. 1700 méternél végül megálltunk, mert feljebb már a felhőbe repültünk volna, ott hideg és szeles lett volna, én pedig nem szeretem a turbulenciát. Ahogy átszeltük a tavat, pilótám megtanított kicsit vezetni is, majd átadta a kormányt. 1 óra repülés után a tóparton landoltunk. Hatalmas élmény volt.

Mivel a siklóernyőzés előtt sokáig vártuk, hogy a felhők elmenjenek, délután volt, mire el tudtunk indulni a buszhoz. Amikor az állomásra értünk, láttuk, hogy a nayapuli busz annyira tele van, hogy már senki sem fér fel. Egy órát vártunk a következőre. Mikor azonban fel akartunk szállni, az emberek szinte összenyomtak minket és egymást is, hogy felférjenek. Jobbnak láttuk nem felszállni. Kiderült, hogy a buszon nagyon sokaknak nincs is jegye, a jeggyel rendelkezők pedig lent várakoznak. A táskáinkat mindenesetre már elrakták, szóval valahogy fel kellett férni. Egy nepáli próbálta leszállítani a jegy nélkül utazókat, akik persze egy tapodtat sem mozdultak. Nagy kiabálás volt, és ismét bebizonyosodott számomra, hogy Nepált valószínűleg inkább a hegyei miatt favorizálják, mert azt, hogy az emberek itt különösen kedvesek lennének, hát, ezt nem tudom megerősíteni, sajnos. Ha valaki valóban különösen kedves embereket akar maga körül, menjen Brazíliába.

Végül a nepáli fickó csinált nekünk helyet a buszon, ha nem is túl sokat. Persze szeretett volna extra pénzt tőlünk, hogy ülhetünk, pedig igazából már a jegyekkel ülőhelyet is vásároltunk. Kiderült, hogy az indiai határon a nepáli oldalon zavargások vannak, ezért az indiaiak leállították a benzinszállítást. Ha nincs benzin, nincs busz, az emberek pedig nem tudnak hazamenni, ezért a nagy tumultus. A jegyek pedig valószínűleg már elfogytak, így nem maradt nekik más, mint a buszfoglalás.

Két óra múlva már meg is érkeztünk Nayapulba, épp csak mindenünk fájt és tök sötét volt. Amikor a csomagjainkat kiadták még bepróbálkoztak, hogy extra fizetni kell a csomagok miatt, de mi egyszerűen tovább álltunk, tudtuk, hogy nem egészen úgy van az.

Meredek lejtőn és sziklákon ereszkedtünk lefelé Nayapulba, ahol az egyetlen hotelt túl drágának ítéltük meg, így nem maradt más, minthogy fejlámpákkal a fél órára lévő Birethantiba menjünk. Ez egy nagyobb település volt, amin egyébként is átmentünk volna. Az úton gyerekek kísértek. Folyton tollat szerettek volna tőlünk, vagy ceruzát. Nálunk egyik sem volt. Még csak 1000 méteren voltunk, kb, mint Pokhara, de hűvös volt az erdőben. Meg csend és nyugalom. Csak a folyó robajlását hallottuk végig.