Sajnos Phuketen búvárkodni ritkán nagy élmény. A korallok nagy része elpusztult, mert bizonyos években a tenger 29-ről 32 fokra melegedett. A korallok érzékenyek erre és nem bírták ki. A Similan szigetek, ami korábban a legfontosabb búvárfolyóiratok minden számban legalább megemlítésre került, most szinte mentes a koralloktól. Sok hal van, de csak meghatározott helyeken. Ezért aztán nem is merültünk túl sokat.

A King Cruiser lett volna egy jó hely, de a hajó, ami kivitt minket a Dive spothoz, olyan amatőr volt, amilyet még nem láttam. A merülés helyétől kb 300 méterre az árral szembe dobtak ki minket. Akkora hullámok voltak, hogy a sznorkellel maga alá temetett a víz, így a merüléshez fenntartott oxigént kellett használjuk. Úsztunk az árral szemben, mintha az életünkért úsztunk volna, de egy métert sem jutottunk előre. A hajó küldött egy gumicsónakot, ami oda vontatott minket a helyszínre. Ott azonban pánikoló emberek hada küzdött a vízfelszínen. Annyira pánikoltak, hogy nem érdekelte őket, mibe kapaszkodnak. Kb 10 percen keresztül rángattak minden felől, miközben próbáltam lemerülni, látni semmit nem láttunk a sok buboréktól, és hiába kezdtük meg a lemerülést, a pánikoló - mint később megtudtam - kínaiak a felszínre húztak. A sokk akkor következett, mikor két ember jobb menedék híján az én regulátoromba kapaszkodott, majd a vergődésüknek hála, kirántották a számból a levegő forrását. Miután az meglazult, mert már nem "fogtam" többé, bepánikoltak és elengedték. Így jutottam megint levegőhöz, ha köhögve is, mert a hullámok még mindig átcsaptak a fejünk fölött. Megijedtem. Mi lett volna, ha ez nem a felszínen történik? Henning is hasonló helyzetben lehetett, mert vissza akart térni a hajóra. Én is. Nem értettem, miért ilyen amatőr a szolgáltató hajó, hogy nem ellenőrzik az áramlat nagyságát illetve, hogy hány ember van a vízben. Nagyon sok levegőt vesztettünk, és esélyünk sem volt lemerülni. Mikor vissza akartunk térni a hajóra, nem vett fel minket sem a gumicsónak, sem a nagy hajó, hiába adtunk le vészjelzést. Kb 20 perc úszás után elértük a hajót. Meglepetésünkre nem mi voltunk az egyetlenek, akik visszatértek. Az egyik srácot úgy megrúgták az állán, hogy nem érezte többé. A hajón felelős búvárinstruktor szerint a merülés nem volt lehetetlen, lementek páran, ezért a mi hibánk, ha nem sikerült. Nem volt mit beszélni vele. A másik két srác, akik még elöl ugrottak a vízbe, így elkerülték a pánikoló kínaiakat, szintén 120 bár levegővel kezdte meg a merülést 200 helyett. A többit elhasználták a felszínen a hullámokkal való csatározásban. Az első merülést aznap szintén akkora hullámok kísérték, hogy már a felszínen kellemetlen volt. Mikor pedig lemerültünk, egymást is alig láttuk. Azt mondták, hogy lent hideg a víz, fent pedig meleg, ez kavarta fel a talajt. Valóban, 10 percig semmit nem láttunk, utána 3 percig tiszta lett a víz, majd ezek a fázisok váltogatták egymást. A harmadik merülés viszont nagyon szép volt. Korallok, halak mindenfelé, de hiába hívják cápa lelőhelynek, a cápák már nem voltak ott, mert a túl sok búvár zavarta őket.

Az első nap után nem is akartunk merülni többé Phuketen, de a búvárcentrum annyira sajnálta az esetet, holott nem az ő hajójuk volt, hogy szerettek volna minket megajándékozni a másnapi merüléssel. Mi nem akartuk ingyen elfogadni, mert tudtuk, hogy azon ők veszítenek, mert a hajót ki kellett fizetni, de nem engedtek minket semmit sem fizetni. Mivel a másnapi túra egy másik hajóval ment ki, beleegyeztünk. Reméltük, hogy azok valamivel profibbak lesznek.

Másnap Phi Phi szigeténél merültünk. Az első merülés a teknős lelőhely volt, halak alig voltak, korallokból is inkább csak halott maradványok. Kb 30 perc után viszont megláttunk egy teknőst, amint a korallokat kóstolgatja. Több, mint 20 percig figyeltük, fotóztuk, vettük videóra a cseppet sem félénk teknőst. Ilyen közelről még sosem sikerült megfigyelni ezt a hihetetlenül szép állatot! Fantasztikus élmény volt! Csak evett, úszott egyik helyről a másikra, néha fejre állt, de mindig kievickélt valahogy. Minket kárpótolt mindenért a gyönyörű, kék szemű teknős!

A második merülés megint semmilyen nem volt. Se korallok, se halak. 

A harmadik hely Koh Doc Mai, ugyanaz volt, mint előző nap az első. Nem is volt kedvem lemenni, hiszen már tegnap is erőteljesen vészes volt a környezet. Sosem tapasztaltam még, hogy egy nap különbség mit jelent egy Dive spotnál. Ilyen gyönyörű helyet még csak Indonéziában láttam, a Batu Bulongot. Telis tele koralokkal, halakkal, tengeri herkentyűkkel, rákokkal..bizony, még egy barlangba is bementünk! Teljesen lenyűgözött minket, alig hittük, hogy előző nap is ott jártunk. Koh Doc Mai egy függőleges fal, kb 15méteren kezdődik és 30 méterig nyúl le. Az egészet korallok borítják. Némelyik nagyobb, fehér pálmaként úszott a fejünk fölött, mások egészen kicsinyek, lakhatást és biztonságot nyújtva az óceán apró kis élőlényeinek, mint kicsike, ám annál színesebb bothalak vagy épp tengeri herkentyűk, amiket még sosem láttunk!

Egyik nap megkérdezte az üzletvezető, hogy lenne-e kedvünk kipróbálni valami újat. Persze. DPV-ket akartak kipróbálni, és meghívtak minket, teljesen ingyen. Nem értettem, miért pont minket választott. Azt gondoltam, biztos igazából csak Henninget akarta, így mondtam is nekik, hogy nem fontos, hogy engem is vigyenek. De gyorsan világossá vált, hogy ők mindkettőnkre gondolták. De ez egy felfedező túra, és ilyen DPV diveot még sosem csináltam! Sőt, mi több, ők sem! Csak megvették, hogy kipróbálják, és most ide akarják adni, nekünk, laikusoknak? Mi van, ha összetörjük? Mikor már kezdtem magam épp meggyőzni, hogy nem való ez nekem, meg túl nagy felelősség, meg az otthonról hozott "én csak egy lány vagyok, nem értek ehhez" beállítódást, azonnal megálljt parancsoltam. Nem értenék? Nem az én dolgom. Majd elmondják, én sem vagyok kevesebbre képes, mint bárki más. Biztos laikusokkal akarják tesztelni, hogy milyen felkészültségű búvárokkal lehet ilyesmit csinálni. Szóval kicsit féltem, de belevágtam. Nem bántam meg. A Kata strandjáról indultunk, úgy huzattuk ki magunkat a kis szigethez a DPV-kkel. Ez egy ilyen kúp alakú szerkezet, amiben egy ventilátor hajtja a vizet a búvár mögé. Nagyon jól éreztük magunkat, sokat hülyéskedtünk. Megértettem, hogy attól, hogy valamit még senki nem csinált egy közösségben még nem jelenti azt, hogy én ne tudnám vagy próbálhatnám meg. És hogy ne sikerülhetne. 72 perces merülés után azt hiszem, nem bánták meg, hogy minket választottak. Az akukat teljesen lemerítettük, csupán ezért kellett visszafordulni. Szép korallokat és mesterséges Dive spoton kisebb halakat láttunk. És közben James Bondnak éreztük magunkat.

Reggel Henning ébresztett, hogy lassan megérkeztünk. Semmi különlegeset nem láttam. Pillanatokkal később már lent álltunk a pályaudvar kövén, alig volt még időm felébredni. Sajnos bezártuk az alkalmazást, ami a kívánt hotelt mutatta annak címével és a hozzá vezető úttal.

Henning megismerkedett egy koreai sráccal, ő azt mondta, menjünk Patong strandjára, mert az a legforgalmasabb, a legolcsóbb és a legközelebbi. Hotelt is muatott, habár minden koreai jelekkel volt a kijelzőn, mi csak az árat láttuk. Beleegyeztünk, hogy fizessünk hárman egy taxit, és elindultunk. A hotelbe érve derült ki, hogy koreai barátunk ifjúsági szállóból ismert 12 ágyas szobában ágyat keresett, és nekünk azt az árat mutatta. Persze, mit is kereshetne egy fiatal házaspár Phuketen, mint 10 másik emberrel egy szobát..világos. Az volt az érzésem, hogy bele sem gondolt, csak saját maga érdekelte. Sorry, sorry, ismételgette, miután kényelmesen becsekkolt és egy percig nem kellett hurcolnia a hátizsákját, míg mi fizettünk a taxi nagy részét. Henning megkérdezte az internet jelszót, majd kikereste a hotelünket, kb 35 perc járásra volt. A taxipénzt már eltaxiztuk. Párás levegő, 30 fok, semmi szél, 22 kg fejenként, 35 percig. Nagyon zavarhattuk az amerikai menedzsert, mert Henninghez lépett és magyarázatot követelt arra, miért nem veszünk ki szobát nála. Henning azt mondta neki, hogy sajnos nem engedhetjük meg magunknak, majd elmagyarázta, hogyan kerültünk oda. Miután befejezte, a fickó elkezdett vele kiabálni, hogy vagy kiveszünk egy szobát, vagy semmi keresnivalónk ott, és tűnjünk el, amilyen gyorsan csak lehet. Mindenki őt nézte. Henning nagyon felhúzta magát, szitkozódások közepette öszzeszedte a cuccokat és otthagytuk a kócerájt. Így érkeztünk meg Phuketre.

Elsétáltunk hát a másik hotelig, ami szörnyen nehezünkre esett, de megérte. Gyönyörű, tágas szobánk volt, csendes környéken, jobbat nem is találhattunk volna. Az első napokat itt is felfedezéssel töltöttük, kinéztünk egy búvárcentrumot, ahol foglalni akartunk 3 napos, 2 éjszakás livaboardot, vagyis hajókabint 11 merüléssel, sajnos ez azonban nem sikerült, ugyanis nem volt elég jelentkező. Felfedeztük Patong strandját, ahol nagy a nyüzsgés, az ember sosem érzi magát egyedül, erről, ha más nem, a helyi árusok mindenképp gondoskodnak. Egyszer napszemüveget akartak eladni nekünk, pedig viseltük a sajátunkat. Mondtuk a srácnak, hogy köszönjük, de már van. Nem hagyta annyiban, mondta, hogy az övé bizony Ray Ben, nem olyan no name, mint Henningé. Erre Henning rámosolygott és azt mondta: "de én szeretem a no  name-t". Megjegyzem, nem csak egy napszemüveg az, ami neki van, hanem Mexikóban vettük. Patong egyébként a bulinegyed. Éjjelenként hatalmas a kereslet az asztalon félpucéron táncoló lányokra, vagy éppen prostituáltakra. Lányoknak öltözött fiúk dobálják a csókjaikat a kuncsaftok után. Hangos zene szól, és nagyon sok nyugati férfi, főleg idősebbek, jön szembe fiatal, ázsiai partnerrel. Érdekes világ ez.

Felfedeztük a körülöttünk lévő piacokat, ahol mindenféle kulináris élményekben volt részünk. A mangó shake a mindennapjainkhoz tartozott, Thaiföld nekem egyértelműen a mangó országa.

Egyik nap kismotort béreltünk, hogy azzal járjuk be a szigetet. Majd újra és újra, kb 4-5 napra béreltük ki egy angol pasitól. Az első nap délre mentünk, megnéztük Kata és Karon strandjait illetve a déli kilátókat. Mintha a paradicsomba csöppentünk volna. Minden nap mangót, dinnyét, ananászt vagy szőlőt ettünk és kókuszdió levet ittunk hozzá. A második napon északra mentünk, hogy megnézzük a hidat, amivel Phuket kapcsolódik a szárazföldhöz. Visszafelé elkezdett szakadni az eső, olyan thai monszunos eső, amiben nem túl jó ötlet motorozni. Minden csepp fájdalmat okoz. Betértünk egy benzinkúthoz, de nem tankoltunk, mégis a legnagyobb szívélyességgel hoztak nekünk két széket, hogy le tudjunk ülni. Milyen kedves gesztus!

Esténként, ha nem a helyi piacon ettünk valami helyi érdekességet, amit az elmaradhatatlan mangó shake-kel öblítettünk le, akkor pizzát ettünk egy olasz srácnál. Hihetetlen jó pizzákat csinált. Egyik este házi készítésű tiramiszujuk is volt, ez lett Henning szülinapi sütije. Egyik nap felmentünk Karon fölé a nagy Buddha szoborhoz. Át akartunk menni a keleti részre, egy resort éttermébe, mert azt hallottuk, az úszómedence a hotel tetején van, sziklákra épült, vagyis vízből nézheted a naplementét az óceánon. Ebből azonban nem lett semmi, mert esténként mindig akkor esett, mikor menni akartunk. Aztán egyszer olvastuk az interneten, hogy a medence hidegvizes. Voltunk délen a parton ebédeltünk, vagy a Buddhánál kávéztunk és élveztük a kilátást.

A naplementét mindig más strandon töltöttük és ha időnk engedte, egyszer-egyszer betértünk thai masszázsra is. A thai masszázs olyan, hogy a közepén mindent megadnál, hogy abbahagyják, mikor pedig vége, repülni tudnál. Az első ilyet egyébként Nepálban vettük a hegymászás után, Pokharában. Ez az a masszázs, amikor a kistermetű thai csajok ugrálnak a hátadon, könyököt, lábat, mindent bevetve a masszázs jó hatása érdekében.

Ide vissza kéne még jönni, hosszabb időre is, ezt tudtuk. 1 évet is el tudtunk volna tölteni ebben a paradicsomban.

Korán reggel érkeztünk. Az első, ami feltűnt, az az, hogy az ingyenes Bangkok térkép, amit a reptéren kaptunk, segített eligazodni, hogy hol, melyik metró vagy busz. Káoszra számítottam, mint amilyen Kathmanduban volt. De nem, modern metróállomáson automatából tudtunk jegyet venni. Olyan modern metró volt, rend, tisztaság, a metró fallal elzárva, az ajtók a falon csak akkor nyílnak, ha a vonat már bent áll..ilyet még csak Franciaországban láttam. Nyíltak az ajtók, senki nem mozdult rajtunk kívül. Éles füttyszó állított meg minket, először át kell vizsgálják a vonatot. Hát igen, rendőrállam. Mihelyt mehettünk, senki nem tolakodott, álltak a felfestett vonal mögött, sorban, engedve egyiket a másik után beszállni. Szinte már kényelmetlen volt ez a fegyelem. A metrón senki sem szólt, mindenki csak bámult maga elé. Átszálltunk. Mindent megtaláltunk probléma nélkül. Mint egy modern európai metropol. 

Egyszerű hotelben szálltunk meg és első nap az evésen és az alváson kívül semmire nem voltunk használhatóak az egész éjszakás repülőút után. 

Végre, igazán ízletes étel! Csípős, de ennek ellenére érzed az ízét. 

Mellettük két házzal arrébb egy fekvő Buddha templom volt. Persze csupán kicsi mása volt Wat Phonak, ami alig fért bele a képbe. A templomok mindenhol gyönyörűen, már-már giccsesen vannak díszítve, arannyal bevont Buddhát ábrázoló szobrok mindenféle pozícióban, és minél több van belőle az oltáron, annál jobb. Wat Pho templomát sokáig a királyok használták, míg meg nem épült a palota. A palota is gyönyörű. Egyszerűen leírhatatlan. Természetesen minden csillogó anyagokból, mozaikszerűen kirakott falakkal van felépítve, a palota temploma pedig kívülről is arany borítású. Wat Pho teljesen elvarázsolt minket, és, miután a palotát is láttuk kívülről, és az még szebb, oda is be akartunk menni. Kár volt. Annyian voltak és olyan drága volt, hogy nem tudott lenyűgözni a szépsége. 

Véletlen betévedtünk Chinatownba. Az utcákon tolongás, mindenütt árusok, egymás hegyén-hátán, az üzletek közül minden második arany-ékszer árus volt. Épp Wat Phoba igyekeztünk, amikor megállított egy idegen kínai fazon. Azt mondta, jobb, ha most nem megyünk oda, mert a thaiok demonstrálnak, utálják a kormányt. Elmondta, melyik templomba menjünk, és hol béreljünk hajót a folyón, hogy ne legyen nagyon drága. Még tuk-tukot is hívott nekünk, le is beszélte az árat, ami hihetetlenül olcsó volt. Mondta, hogy szálljunk be, még mielőtt gondolkodhattunk volna. De pont ez az, amire nálunk a vészcsengők hangos csilingelnek. Megköszöntük a segítségét és tovább mentünk. Lógattuk az orrunkat, hogy habár legyalogoltunk vagy két órát a párás hőségben, hiába. Épp arra jött egy túravezető és felvetettem Henningnek, hogy a kínai talán nem mondott igazat. Ezt kb 5 perc múlva a túravezető meg is erősítette, azt mondta, onnan jön, semmilyen demonstráció nincs ott. Folytattuk tehát utunkat, és valóban nem volt semmi demonstráció. Valószínűleg a tuk-tuk maffia akart minket behálózni.

Nem messze a hoteltől találtunk egy kávézót és attól kezdve minden nap nap ott kávéztunk, ha a belváros felé mentünk. A kiszolgálás olyan végtelenül kedves volt, a hely pedig oázis a nagyváros közepén, növényekkel, virágokkal körülvéve, modern berendezés, légkondicionálás, de főként nagyon finom kávé! 

A belváros lenyűgöző volt, hatalmas bevásárlóközpontok, luxus mindenütt. Bangkok a következő ébredő főváros, Kuala Lumpur és Szingapúr után. Míg Kathmandu ki akarta préselni belőlünk a pénzt, amit mi minden erőnkkel visszatartottunk, addig Bangkok csalogatott. Volt itt minden, sokszor olcsóbban, de jobb minőségben, mint Nepálban. Megfogadtam, hogy sehol nem veszünk szuvenírt, de Bangkokban olyan szép dolgok voltak, hogy mindenkinek vettünk a családból. Hazaküldtük postán...4 kiló volt. Remélem, megérkezik. Sokat vaciláltunk, hogy megkockáztassuk-e a postát, de így is nagyon sok cuccunk van, még 4 kg hozzá, amit végigcipelünk a Föld körül... Henning nem engedte.

Bangkokból egyszerűen nem akart elegünk lenni. Moziba mentünk, ahol olyan luxus székekben ültünk, amit hátra lehetett dönteni, olyan széles volt, hogy feltehettük a lábunkat, és olyan puha, hogy ha nem hűtötték volna le a termet úgy, hogy rövid ruhákban össze kelljen bújni, lehet, még el is aludtunk volna.

Volt itt minden, Sealife, akvárium körös-körül, cápákkal és a legnagyobb rákokkal, amiket valaha láttam! Sztárok viaszfigurái életnagyságban, vagy éppen ingyenes koncert két színpaddal. Finom sütiket kóstoltunk meg, és szinte mindig az utcai árusoktól vettünk kaját, mégsem lettünk soha betegek. Pedig nem ittunk utána soha alkoholt.

Az emberek olyan végtelenül kedvesek és segítőkészek voltak, hogy alig akartam elhinni. Nem csak az üzletet látták bennünk. Ha vásároltunk náluk, megköszönték, a hotelben elláttak mindenféle jó tanáccsal, sőt, még azt is lehetővé tették, hogy le tudjam vágni Henning haját. Minden nap akartunk még egy napot Bangkokból. Esténként hazasétáltunk, volt vagy egy, másfél óra, de soha senki nem bántott, állított meg, fenyegetett, vagy tett ránk félelemkeltő benyomást. Bangkok volt a pozitív Ázsia, amit csak most fedeztünk fel.

Az egyik recepciósunk egy meleg pasi volt, minden klisé illett rá, amit az ember a melegekről ismer. Vicces volt. Mindig volt hozzánk egy kedves szava. Mindig őt kérdeztem, biztonságról, buszokról, hiszen elevenen élt még bennem, amit Gaia mondott, hogy őt a buszon mindig meglopták. Recepciósunk elmondta, hogy ha a kormány buszával megyünk, ott minden ülésen biztosítás van, ott nem lopnak. Nagyon szerettem vele beszélgetni, olyan volt, mintha egy lánnyal dumálnék. Csak Henninget fárasztotta. Kevesebb beszédet, effektíver információszerzést szeretett volna. Igazi pasi.

A másik recepciósunk egy hölgy volt, akivel érdekes beszélgetésbe bonyolódtam, ami kicsit bevezetett a thai kultúra rejtelmeibe. Ő azt mondta első este, hogy ha az első éjszakát kifizetjük, akkor a többit majd utólag, a check-out-nál kell fizetni. Erre fel volt, hogy este 11-kor kopogtak az ajtón, hogy nem fizettünk. Ezen kicsit csóváltuk a fejünket, de ismeretlen srác volt, biztos nem tudja, mit mondott nekünk a nő. De nem, másnap reggel megállított a nő és kérte a pénzt. Mondtam neki, hogy a check-out-nál szándékozunk fizetni, ahogy megbeszéltük. Lehajtotta a fejét és azt mondta, nem baj, fizethetünk este is. Mondtam, hogy mi nem akarunk este fizetni, hanem majd a check-out-nál, mint minden más hotelben eddig. Erre azt mondta, nem gond, ha előbb pénzt kell váltanunk, fizethetünk egy óra múlva is. Nem, ezek az emberek nem buták, és nem, nem rossz az angoljuk. A nő tökéletesen értett engem, csak Thaiföldön nem szoktak az emberek sem kritizálni, sem ellentmondani, nehogy megsértsék a másikat. Emellett inkább mondanak valami rossz információt, mintsem beismerjék, ha valamiről fogalmuk sincs. Ezért igazából, ha nem megfelelő  thai emberrel beszélsz, adhat neked olyan információt, ami egyszerűen nem igaz. Indonéziában tapasztaltunk hasonlót, mikor rohantunk feladni a képeslapokat, és megkérdeztük az egyik járókelőt, hogy nyitva van-e még a főposta. Azt mondta, nem, már egy órája bezárt. Le voltunk törve, de mivel kb 300 méterre voltunk tőle, elgyalogoltunk, hogy magunk is meggyőződjünk róla, és csodák csodája, nyitva volt. A thaioknál az nagyon rossz, ha valaki elveszíti a fejét és összeszid másokat. De hogy ne éreztessék, hogy bármit is észrevettek volna az ilyen "gyengeségből", nem avatkoznak közbe, nem segítenek, amíg az ember explicit nem kéri őket. Ennyit a thai kultúráról. 

A hab a tortán a Banyan Tree Hotel, Vertigo bárja volt a 61. emeleten. Éjszaka felmentünk, hogy megigyunk egy-két koktélt és megnézzük a város fényeit felülről. Ott ültünk, vagy fotóztunk, ittunk, beszélgettünk a legkülönlegesebb környezetben, amit valaha láttunk. Különleges hangulatú hely. Olyan gyorsan elrepült az idő, mintha csak 20 percet lettünk volna fent. Ott fent nem volt zaj, csak a város fényei, a felhőkarcolók kivilágítva, az autók játékautóknak tűntek onnan. A levegő sokkal tisztább volt, mint lent a városban, de nem volt hideg. A bár csak minimálisan volt megvilágítva, így az ember nem érezte annyira a tömeget, inkább csak a veled szemben ülőt lehetett látni, meg a város fényeit. Hihetetlen szerencsénk volt, mert közvetlenül a korlát mellett adódott két hely, így egész este zavartalanul bámulhattuk a különleges panorámát. 

Egyszer azonban el kellett jöjjön a búcsú. Úgy elvarázsolt minket Thaiföld, hogy önző módon csak magunknak akartunk mindent, amit nyújtani tud, ezért a stoppolást kihagytuk, és a leggyorsabb módját választottuk az utazásnak: busszal mentünk délre.

A repülőút érdekes volt, mert alig szálltunk fel, rögtön le is kellett szállni a nepáli határt átlépve, hogy tankoljon a gép. Nepálban ugyanis az olajkrízis miatt, külföldi légitársaságok nem kapnak kerozint. Henningnek valahogy mindkétszer sikerült azon kevés sorok egyikét lefoglalni, ahol vakablak volt. Valaki fennt azt gondolhatta, hogy van egy-két megbeszélnivalónk egymással. 

6 órát vártunk Mumbaiban. Ez a legszebb reptér, amit valaha láttam. Trópusi kert, vízeséssel, Salvador Dalí-szerű, kényelmes fotelekkel szerelték fel. Még a telódat is feltöltheted ingyen. Habár a személyzetnek pont annyi kedve volt az éjszaka közepén a biztonsági ellenőrzéshez, mint nekünk, mégis szép emlékként marad meg az itt eltöltött idő.

Bangkokba megérkezve szintén egy kényelmes reptér fogadott minket. Igazából nem akartunk Thaiföldre jönni. Hogy miért? Magam sem tudom megmagyarázni. Talán azért, mert annyira ellepik a túristák, hogy valahogy úgy éreztem, mi nem illünk ide. Mi nem illünk bele abba a képbe, hogy egy hétig feküdjünk a strandon, semmit sem csinálva, mint a legtöbben, akik ide jönnek. Valahogy úgy képzeltem el az országot, mint amelyik kiszolgálja a turizmust, szép strandjai vannak, de semmi különös. Azt hittem, egy kicsit olyan lesz, mint Mallorca. Viszont azt gondoltam, hogy a Vietnám-Kambodzsa-Thaiföld hármasból egyet látni kell. Mivel Vietnámról még mindig sokszor hallani, hogy nem mehetsz akárhova, mert könnyen léphetsz aknára, Kambodzsában pedig a nemrég véget ért polgárháború miatt szintén hasonló a helyzet, mellesleg nagyon érdekeltek Malajzia és Szingapúr metropoljai, és Thaiföld búvárparadicsom, így esett rá a választás. Mivel azonban az ország maga nem érdekelt, mert azt gondoltam, csak kiszolgál, gondoltam, inkább kezdjünk itt stoppolni, hogy kicsit jobban megismerjük.

Emellett nem találtunk egész Bangkokban couchsurfing hosztot. Messziről úgy tűnt, mintha Thaiföld a melegek gyűlytőhelye lenne, akik a cs-en is csupán partnert keresnek. Én először - kis naiv - nem értettem, miért írják ki pasik, hogy pasikat fogadnának. Bennem más cs lelkület él, de lehet, csak azért, mert már megtaláltam a párom.

Ezekkel az előítéletekkel indultunk neki Thaiföldnek, és nagyot csalódtunk. Csak épp pozitívan. Segítőkészebb emberekkel én még talán Brazíliában sem találkoztam. 

Reggel, mikor felkeltünk, az ablakból lélegzetelállító panoráma tárult elénk. A reptéren aztán várhattunk, mert befelhősödött és nem küldtek gépet Pokharából. Valami 3 óra várakozás után beszállhattunk és a gép lassan kigurult a kifutópályára. Volt vagy 10 hely benne, így Henninggel nem is közvetlen egymás mellett ültünk, egymás mellett nem voltak székek, mindkét oldalon csak 1 sor volt. Bekapcsolta a hajtóműveket, de még álltunk, majd hirtelen elindult. Nagyon rázott én pedig nagyon féltem. Hála odafönn, szenvedéseimnek 20 perc után vége lett, mikoris egy felhős út után leszálltunk Pokharában. A hegyekből semmit nem láttunk.

Mivel a túristabusz ment minden reggel, vettünk rá jegyet két napra rá. Addig pedig Pokharában gyűjtöttünk erőt. Inkább, mint Kathmanduban. Így történt, hogy nem jelentkeztünk át az olcsóbb hotelbe, mert szerettük volna azokat támogatni, akiknél addig is voltunk, szinte családtagok lettünk ott. Nagyon boldogok voltak, hogy maradtunk. Vicces volt, mikor megkérdeztük, hogy az új szobában is van-e melegvíz, csak annyi volt a válasz, ma sütött a nap, úgyhogy kell, hogy legyen. Nepálban egyébként sokan használják a napenergiát, szóval lehet, hogy arra gondolt, mindenesetre mi jót nevettünk. 

Ahogy elindultunk a tó felé és egy pékségnél megálltunk reggelizni, láttunk egy férfit, aki a hajánál fogva vezetett egy másikat az utcán. Csak találgatni tudtuk, hogy a rendőrségre mentek. A mellettünk ülő, régebb óta itt élő férfi elmesélte, hogy Nepálban ugyan hivatalosan nincs kasztrendszer, az ilyenfajta megynyilvánulás mégis nemcsak annak a jele, hogy bűncselekmény történt, hanem a hatalom és a felsőbb kasztba tartozás kifejezésének eszköze is.

Egyébként Nepál volt az az ország, ahol még kellett tanulnom kézzel enni. Itt mindenki kézzel evett, az evőeszköz pedig majdnem ismeretlen fogalom volt. És azt is meg kellett tanulnom, hogy itt az enyém és tiéd között teljesen más határok húzódnak. A buszon például nem zavartatta magát senki, hogy a mi csomagunkra támaszkodjon, vagy annak a zipzárjával játszon, ha épp olyan helyen ült, hogy elérte. És a nepáliak mindenhol tudnak ülni egy buszon! Érdekes volt látni, milyen sokan viselnek még tradicionális viseletet a hegyekben, főleg a nők.

A kedvenc éttermünkben aztán élveztük a csendet és a banános shaket, és próbáltuk szavakba önteni az elmúlt 11 nap történéseit, mikor egy csapat gyerek jött arra. Valahogy nem tudták eldönteni, hogy most sírnak, vagy játszanak, ami nem tett túl jót a fájó fejemnek. Egyszer csak a legkisebb a sírás mellett döntött. Hátrafordultam, és próbáltam meggyőzni a kétévesforma gyereket, hogy hagyja abba, mert szétszakad a fejem. Persze nem nagyon érdekelte, bömbölt tovább. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve, amit egyébként egy Henninggel való, korábni beszélgetés inspirált, odamentem hozzá, leguggoltam és megöleltem. Azonnal átkarolta a nyakamat és jelezte, hogy vegyem fel. Olyan édes volt, felvettem ő meg letette a kis fejét a vállamra. Még mindig sírdogált, de a világfájdalom eltűnt a hangjából. Símogattam a hátát, pillanatok alatt beleszerettem ebbe a kislányba. Aztán elmaradt a sírás, felemelte a fejét és a többiek irányába nézett. Mutatva kérdeztem, hogy vissza akar-e menni játszani a többiekkel. Láttam az arcán, hogy igen, így letettem. Csend lett. Nem csak kívül, hanem a szívemben is. Hihetetlen hatása tud lenni ezeknek a kis embereknek.

Pokharát másnap nehéz szívvel hagytuk el. Kérdeztük a többieket, mennyi volt a jegyük - mi sokalltuk a 800 rúpiát. Nekik a hotel 1200-ért adta. Kedves, vendégszerető hotel lehetett. Az úton rosszul lettem, ennek köszönhetően inkább hotelbe mentünk, mint a couchsurfing hoszthoz. Akkor vettem észre, hogy a nagy hátizsákomat valaki kinyitotta és hiányzik belőle egy-két dolog, az egyik az a svájci bicska, amit a svájci barátainktól kaptunk az esküvőnkre. Nagyon dühös lettem és másra sem vágytam, mint elhagyni ezt az országot. A hotelben kedvesek voltak, nagyon gyorsan felépültem, így másnap problémamentesen tudtunk repülni.

Muktinathban éjjel mínusz 6 fok volt. Gondoltam is, hogy előbb érezzük a bőrünkön a telet, mint az otthoniak. Reggel Jomsom felé vettük az irányt, immáron a ténylegesen rövidebb úton. Egy hágóra akartunk felkapaszkodni, ami kb 4000 méteren volt. Napfényes idő, gyönyörű kilátás. Holnap már a repülőn leszünk Pokhara felé. A hihetetlen körpanoráma hófödte csúcsokat mutatott, amerre csak néztünk. Elszoktunk az elmúlt két napban a nagy hátizsákoktól, így ismét nagy volt a kihívás. Millió fotón örökítettük meg a fölénk tornyosuló hegyeket. 

Ahogy átszeltük a hágót, az út egyszerűen semmivé lett. Csak a térképen volt nyoma. Megint egyik hegy következett a másik után. Henning kicsit megilyedt, én pedig most éreztem magam elememben. A kérdésére, hogy hol van az út, csak annyit feleltem: mindenhol. Nem volt többé semmi előírva, mi írtuk a saját utunkat. Ismét megszállt az az érzés, ami a Serengetiben, Tanzániában, hogy egyek vagyunk a természettel és itt nem érhet minket baj. Mivel Henning nem volt ilyen emelkedett hangulatban, mikor megláttam egy kecskepásztort, odamentem hozzá, ő pedig megmutatta, hogyan jutunk vissza az útra. Henning is megnyugodott addigra, így kéz a kézben gyalogoltunk lefelé a lejtőn.

Lélegzetelállító tájakon mentünk keresztül, előttünk a keskeny ösvény, mellettünk sziklafal futott meredeken a völgy felé, fejünk felett pedig mindenütt hófödte sziklák tornyosultak, némelyiket aranysárgára festette a napsütés, mások mogorva szürkületből kukucskáltak kifelé. Az út ismét végeláthatatlannak tűnt, haladtunk lefelé a folyómeder felé. A kötelező függőhíd után el is értük Lubra városát. A folyómederben mendegélve egyszer csak elfogyott az út, csak a gyors sodrású folyó maradt előttünk. 

Megkerestük a legkeskenyebb részt, ami kb másfél méter széles és fél méter mély volt, és egyéb lehetőség híján, elkezdtünk hidat építeni. Sok követ azonnal elvitt a víz, de most már ketten dobáltuk őket, így végül sikerült átkelni a folyón.

Megint végeláthatatlan gyaloglás következett, mígnem elértük azt a részt, ahol én először építettem hidat. Nagyon erős szél volt, emellett rákanyarodtunk az útra és jöttek-mentek az autók. Ez az egyik rossz tulajdonsága ennek a túrának. A nap elindult lefelé a hegyek mögött, mi pedig, habár erőnk már alig volt, fellelkesedtünk a lenyűgöző színek láttán. 

A nap már rég a hegyek árnyékában volt, mikor megérkeztünk Jomsomba. Alig akartuk elhinni, de a Tara Air irodája még nyitva volt. Gyorsan foglaltunk jegyeket másnap reggelre, mert repülővel volt a legolcsóbb lejutni a hegyről, akármilyen hihetetlenül is hangzik. Akkor már javában tombolt az olajkrízis Nepálban, mert az új alkotmány az indiai határon élő, etnikailag és kultúrálisan is inkább oda tartozó népcsoport megyéjét kisebb részekre osztotta, majd más, a nepáli népcsoportokhoz közel álló megyék alá sorolta be. Ez persze nem tetszett a kisebbségnek és valószínűleg Indiának sem. A lényeg, Indiából nem érkezett sem benzin, sem kerozin, sem élelmiszer. Benzint leginkább a feketepiacon lehetett kapni, aranyárban. Ennek megfelelően a helyi buszok nem jártak, vagy ha igen, tele voltak jegy nélkül utazókkal. Na ezt nem kívántuk még egyszer, főleg nem 16 órán keresztül, azokon a hihetetlenül gödrös és döcögős utakon, amiken jöttünk. A jeep kétszer annyiba került volna, mint a repülő, 9 órás út, ugyanaz, ahol a busz megy. Így összeszedtem a  bátorságom és belementem a repülőútba. Reméltem, hogy szép lesz fentről látni a havas 7-8000-eseket, és az majd elvonja a figyelmemet. 

Ezek után bementünk a szemben lévő hotelbe, jót vacsoráztunk és eltettük magukat a következő napra. 

Éjjel megint alig tudtunk aludni. Én attól féltem, hogy ha arra kerül a sor, túl makacs leszek és nem tudom feladni, Henning meg attól, hogy nagyon fogunk fázni. Hagytuk magunkat rábeszélni, hogy a reggel 8-as indulást hozzuk előre 5-re, de mivel még fejlámpánk sem volt, megvártuk, míg kivilágosodott, majd akkor, kb 5.40-kor indultunk.

Meredek emelkedőn vitt az út felfelé, nem is bántuk, mert csípős hideg volt. Én nem is fáztam annyira, de Henningen csak a széldzseki volt, így nagyon aggódtam miatta. Már túl voltunk az első hegyen és nem láttuk a lodge-ot, mikor megöleltem és éreztem, hogy teljesen átfagyott. A bőre ragadt hozzám, mint mikor az ember jeget fog. Elkezdtem dörzsölni, kétségbeesetten. Hideg szèl fújt, nem állhattunk ott időtlen időkig, így mikor kicsit jobban lett, megint elindultunk, napsütésért imádkozva. A jeges szélben állandóan fújtuk az orrunkat. Aztán egyszer csak megláttam, nem is messze, maximum 200 méterre lehetett, egy hálózsákot a földön. Mellette egy sál hevert. Tudtam, ha nem alszik senki a zsákban, rátekerem Henningre. Szerencsénk volt, mintha csak Isten meghallotta volna a fohászunkat és odakészítette volna azokat a dolgokat, amikre szükségünk volt. Felkaptam a hálózsákot és rátekertem Henningre, majd a sálat a saját nyakam, orrom, szám elé. Még így is annyira fáztunk a szűnni nem akaró, jeges szélben, hogy Henning komolyan aggódott, hogy esetleg fagyási sérüléseket szerzünk. Nem értettük, miért mondta a túravezető, hogy induljunk 5-kor. A nap még mindig nem érte el a völgyet, és már én is pánikoltam, illetve a visszaforduláson gondolkoztam, mikor feltűnt egy ház. Gyorsan odafutottam és bekopogtam. Semmi válasz. Elnézést kérve benyitottam. A földön két hordár aludt, hálózsákban. Menedékház volt. Leültettem Henninget, aki még mindig vacogott. Meg akartuk várni, míg feljön a nap. 

A két hordár első kérdése az volt, hogy van-e vizünk. 24 órája kutatnak víz után, azóta nem ittak semmit. Nekünk azt mondták, 4 liter vizet vigyünk, de csak 3 üveg volt. Az egyiket most a hordároknak ajándékoztam. Nem akartak ilyen sokat elfogadni. 1 liter vizet 24 órája szomjazók. Mondtuk nekik, hogy nekünk van elég. Nem akarták elhinni, hogy van vizük. Nagyon hálásak voltak. Ott ültünk vagy egy órát, míg kinn a nap felmelegítette a levegőt és Henning sem vacogott már. Velünk volt  a teaház tulajdonosának a kiskutyája, olyan hűségesen kísért minket, megvárt, ha szünetet iktattunk be, mintha csak Isten küldte volna, hogy utat mutasson. Egész utunkon jött velünk.

Egyik hegy jött a másik után, egyszerűen nem akart vége lenni. Csak mentünk és mentünk, igyekeztünk spórolni a vízzel, mert nem volt, ami ebben a magasságban nemhogy hiba, egyenesen bűn az emberi test ellen. Kérdeztük a szembe jövőket, mennyi még, mind azt mondta, még egy óra. De egy óra múlva is egy órát mondtak. Sőt, 3 óra múlva is. Nem akart közelebb jönni a hágó. 5100 méteren már minden 5. lépés után szünetet kellett tartani. Megint menedékházakra leltünk. Kutyuskánk is küzdhetett, mert sokszor csak lefeküdt a napra és a kaja sem érdekelte. A napos idő felhősre váltott, ismét jött a jeges szél. Azt mondták a szembejövők, hogy a hágón van egy teaház, ott alhatunk, ha nem lenne elég időnk a visszatérésre. 

És akkor ott, abban a jeges szélben, hálózsákba burkolózva,úgy döntöttünk, hogy ez itt most nekünk már nem okoz örömöt. Tudnánk harcolni, feljutni a hágóra, de a felhők már gyülekeztek a másik oldalon, vagyis, valószínűleg semmit nem láttunk volna, alhattunk volna ott, igaz, még hidegebb lett volna, mint 4200-on, mi pedig nem voltunk felkészülve, ezért úgy döntöttünk, hogy ennyi fért bele, visszafordulunk. Így is nagyon büszkék voltunk magunkra, nem gondoltam volna, hogy 5000 méter fölé jutunk. Kutyuskánk ott csalódottan ugatott utánuk. Hívtuk, de nem akart visszajönni.

Lefelé még láttuk a 12 embert, amint tíz méterenként cipelték fel a zongorát, és minden 10 méter után legalább 5 perc szünetet tartottak. Hogyan fogják 5400-ra felvinni, azon az úton, nem tudom. És hogy nem fog odafönn lefagyni a zongorista keze abban a szélben, azt sem.