Blogokat olvasok. Hogyan utazz lassan. Próbálok tanulni. Nehezemre esik, mert eddig mindig mindent megszerveztem, tudtam, hogy mit akarunk megnézni, tudtam, mikor megyünk, melyik busszal, hogyan tovább, mi hánykor érkezik. Megnéztem a Lonley Planet-ben a lehetséges hoteleket, ezeket leellenöriztem a Tripadvisoron is. Összehasonlítottam, melyik a legjobb árajánlat bizonyos túrákra, szerveztem, oltások, egészségügyi csomag, mit viszünk, mit kell beszerezni, kezdjünk pakolni. Mindig voltak modulok, amiket aztán úgy állítottunk össze az utazás során, ahogy nekünk tetszett. Ebböl mindig azt hittem, mi milyen flexibilisek vagyunk. Sosem foglaltunk elöre semmit. Ez kicsit aztán probléma is lett olyan utaknál, ahol valamit elöre kellett foglalni úgy, hogy még nem is láttuk.
Most pedig igyekszem elengedni, hogy mit akarok még ebben meg abban az országban csinálni, látni, megélni... vagyis az elvárásokat. Amikor az ember valamit meg akar élni, abból nem lesz semmi, csak csalódás. Ott van, és várja, hogy megélje... aztán, mint a viccben, hogy "nyugalom, gyere! nem érek rá egész nap rád várni!". Most igyekszem nem írogatni a workaway-en senkinek, hogy megszervezzem, hogy majd kb erre fogunk menni meg arra. Lehet, hogy betellnek a jó helyek, mire odaérünk. Lehet. De azt szeretném, ha nem lenne nyomás rajtunk. Szeretném megélni, hogy kijövünk a reptérröl és nem vár minket semmi, és senki. Nem kell idöre menni. Hanem megyünk az orrunk után. Nincs kötelezö út. Ami azt jelenti, hogy végigmegyünk ezeken az országokon és mit látunk? Nem látjuk majd pl. Angkort. Akkor minek megyünk oda? Hogy az ottani életet magunkba szippantsuk. Az embereket, epizódokat, ételek illatát, az ég kékjét a tenger zöldjét, a nap melegét, az emberek szavait, nevetését vagy sírását, kedves vagy kedvtelenségét.
Ilyen epizódok tesznek igazán boldoggá. Emlékszem, mikor Costa Ricán egy 10 órás buszút után megérkeztünk San Joséba, ahol karnevál volt újév elött. Az emberek zenéltek, táncoltak, ettek-ittak, nagyon jó volt a hangulat. Persze nálunk volt a nagy hátizsák, kb 25-30 kiló, hiszen másfél hétig Costa Rica délnyugati részét jártuk be. Viszont annyira magával ragadott minket a hangulat, hogy minden teher ellenére, elkezdtünk táncolni. Az emberek csak néztek, mit csinál ez a két európai itt nagy zsákokkal telerakva. De mi csak táncoltunk és táncoltunk. Pont, mint karácsony estén. A karácsonyt a costa ricaiak az utcán ünneplik, hiszen jó az idö. Mi is csatlakoztunk egy ilyen bulihoz. A zenekar már zenélt, de senki nem táncolt. Én meg azt gondoltam, nehogymár mi, falábú európaiak kezdjünk el táncolni egy latin országban! Henning viszont máshogy gondolhatta, mert felkért. Mindenki minket figyelt. Mikor 4 szám után abbahagytuk, hogy levegöhöz jussunk, legnagyobb elképedésünkre elkezdtek tapsolni. Emlékszem, mikor a Poás kráterjéhez mentünk. Leszálltunk a buszról, és gondoltuk, hogy elöször kávé kell. Szépen, kényelmesen elsétáltunk a vendéglöig, megvettük a kávénkat, majd kigyalogoltunk a kráterig. Persze minden ki volt építve. 5 percig láthattuk a gyönyörü turkizkék krátertavat, utána jöttek a felhök és a Poás a nap többi részére felhötakaróba burkolózott. Mint általában mindegyik vulkán, pont ezért szoktak az emberek korán menni. De a kávé, az fontos volt! Az is felejthetetlen, mikor Playa del Coco-n beteg lettem. Kiterítettük a matracokat az óceán partjára, felettünk a pálmák biztosítottak több-kevesebb árnyékot. Életem egyik legszebb betegsége volt!
De ugyanilyen szerelmes szívvel gondolok a brazil Lencois Maranhenses Nemzeti Parkra is. Oda egy jeeppel jutottunk be úttalan utakon. Akkorákat ugráltunk a gödrökben, átmentünk kisebb tavakon, hogy egész a lábunkig ért a víz. Egy brazil család volt még a kocsiban. Minden állatot leutánoztak, aki szembe jött az úton, pedig nem voltak ittasak! Ha pedig épp nem volt semmi, akkor énekeltek. Akkor is, ha a gödrök miatt iszonyatosan beverték a fejüket. Mi meg velük, az ö legnagyobb örömükre. Portugálul. Úgy, hogy egy szót sem beszélünk az adott nyelven. Soha nem fogom elfelejteni, mikor Ilha Grande-on szakadó esöben indultunk sznorkellezni. Az út nagyon olcsó volt, senki fia nem akart ilyen örültséget. Gyönyörü strandokon mászkáltunk egyedül – bikinire húzott esökabátban és sínadrágban, majd jéghideg üdítö helyett forró csokit ittunk.
Vagy Indonézia. A Rinjani történetét máig emlegetjük. Àtvertek minket és lerövidítették az utunkat egy nappal, így nem tudtuk megmászni. De bevállaltuk, hogy egyedül is lemegyünk a krátertóhoz. Persze nem voltunk nagy hegymászók, elötte nem gyakoroltunk, csak a szívünk húzott. Sziklákon csúsztunk-másztunk le, majd fel, utána pedig nekivágtunk a 7 órás útnak lefelé. 16 órát voltunk talpon. 2900m-röl 2300-ra, majd vissza, majd le 500 m-re. Már hátrafelé mentünk, hogy pihentessük az izmokat. A faluba este 11-re érkeztünk, minden zárva volt, úgy, hogy mi egész nap csak kekszet ettünk. Emlékszem Henningre, ahogy ült az asztalnál, mint egy durcás kisgyerek, és azt mondta, hogy ö kóla nélkül nem megy lefeküdni. Sosem láttam még annyira elszántnak. Aztán valahonnan kerített nekünk a teherhordó srác egy kólát, majd elmondta, hogy a hotelszobánk a másodikon van. A nagy hátizsákok meg lent, a megörzöben. Persze, magunkat is alig tudtuk volna felvinni. Szerencsére a teherhordó srác, meg aki a kólát hozta felvitték nekünk a hátizsákokat. Gondolkoztunk a tusoláson, elvégre 2 napig voltunk hegyet mászni, egy iszonyúan párás környezetben, 30 fokban, aznap csak 16 órát gyalogoltunk, és csak egy forró tóban fürödtünk, de aztán mégis elvetettük az ötletet, és életem legocsmányabb, legkoszosabb éjszakája következett. Akkor azt mondtuk, nem megyünk fel másfél hét múlva a Merapi-ra. Ez a vélemény, szerencsére, egy hét után megváltozott. De emlékszem arra is, amikor Labuan Bajo-ban nem kaptunk hotelszobát, mert az elnök mindet lefoglalta. A búvárközpont padlóján aludtunk, két helyi srác adta nekünk a matracát, mondván, ök éjjeli örök, nekik nem kell. A tusolónk a ház tetején volt. A naplementében tusoltunk. A környezö házak kisebbek voltak, így nem lehetett minket látni, de a domboldalról a muszlim fiúk jól szórakoztak rajtunk, miközben vakuval próbáltak fotózni minket – hiába. Irtó messze voltak tölunk.
Mexikóban a helyi indiánok leszármazottainak annyira tetszettünk, hogy beöltöztettek minket helyi esküvöi ruhákba. Mexikóban egyébként is mindig kérdezgették, hogy nászúton vagyunk-e, mert annyira boldognak látszunk. Sosem felejtem el, mikor a német novemberböl kiléptünk Cancún meleg, párás, pálmafákkal díszített repterének kapuján! Jetlegünk volt, de mennyire! Éjjel csak 3-ig tudtunk aludni, aztán dumáltunk. 5-kor elindultunk szétnézni, éhesek voltunk, de semmi nem volt nyitva. Emlékszem, ahogy próbáltuk leinteni a helyi buszt, 40 fokban, 25-30 kilóval gyalogoltunk egyik buszmegállóból a másikba, míg végül egy helyi segített nekünk. Isla Mujeresen meghálálta magát a Jetleg: minden reggel 5-kor keltünk, kiültünk a pálmakertbe a függöágyakba, és együtt élveztük a csendet, a tájat és a napfelkeltét.
De sosem felejtem el Tanzániát sem! Amikor elöször láttam elefántokat 2-3 méterröl, és kisebb szívinfarktust kaptam örömömben! Vagy amikor a Serengeti-ben sátraztunk, körülöttünk volnultak az állatok hajnalban, bölények, oroszlánok, hallottuk a lépteiket, üvöltésüket... és ahelyett, hogy féltem volna, azt éreztem, hogy egy vagyok a természettel és nem érhet semmi baj. Megnyugodtam, része lettem az anyatermészetnek. Leírhatatlan érzés volt. Sosem felejtem el Zanzibárt sem, ahogy Stone Townban befordultunk az egyik utcába, felnéztem a házakra, azokra a fehér, ablaküveg nélküli, sokmindent megélt házakra, és miközben éreztem a nap melegét a hátamon, azon gondolkoztam, mennyi mindent tudnának ezek a házak mesélni.
És azt sem fogom soha elfelejteni, ahogy egy pár napja Henning egy kis teremben, barátok és rokonok elött csak annyit mondott: igen. Azt sem, ahogy a kezemet fogta, mikor felkísért a terembe, és a lépcsö tetején mindkettönknek könnybe lábadt a szeme. Ahogy rám nézett és a szeme tele volt szeretettel és boldogsággal. Nem felejtem el, ahogy a fotóink készültek, hogy a 20 megbeszélt fotóból 130 lett, mert a fotósunk azt mondta, olyan szépek és boldogok vagyunk a fotókon, hogy nem tudta eldönteni, melyiket dobja ki, ezért inkább mindet megcsinálta! Sosem fogom elfelejteni, ahogy egyik reggel, a nehézségek közepette, ott állt velem az öreg hídon, egy kávéval és croissannal a kezében, szeretettel a szemében, támaszt adva a viharban, néztük a napfelkeltét, és nevettünk, mitha semmi gond nem létezne a világon.
Természetesen a sort még folytathatnám. Mesélhetnék a hihetetlen repülöútról Bahia Drake-re, vagy az esös Monteverdéröl, ahol az étteremben annyit nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult. Mesélhetnék a komodói hajóútról, az utolsó reggelröl, amit a hajón töltöttünk, amikor Henning, bár fáradt volt, mégis felkelt velem, hogy együtt élvezzük a csendet és a napfelkeltét. Mesélhetnék Henningröl, milyen féltékeny lett, mikor egy barzil srác szambázni akart tanítani. Mesélhetnék arról, hányszor fogta a kezem, mikor a repülö felszállt, mert nekem olyankor pánikroham van terítéken. Arról, amikor a condor külön ültetett minket és Henning beszélt az egész economy osztállyal, hogy adják át a helyüket a felszállás erejéig. Mesélhetnék barátokról, akik elkísértek minket az utunkon. Arról a sok-sok csodáról, ami engem az utam során ért. De csak annyit mondok, hogy nagyon boldog vagyok, és hálás, hogy mindezt megélhettem!
