2007-ben Egyiptomban szereztem búvár képesítést, a legegyszerűbbet, amit akkor lehetett, a PADI Open Water Diver-jét. Ma már, ha az ember mindig búvármesterrel merül, csinálhatsz Scuba Diver-t, arra Adventure Diver-t, ahol elsajátíthatod a víz alatti fotózás illetve az éjszakai merülés technikáit - más egyebek mellett.

Amikor a búvárkodásról mesélek, sokan kérdezik, hogy nem félek-e 18 méter mélyen. Nem. Hogy lehet ez? A válasz ismét egyszerű, az ember ezt nem érzékeli, milyen mélyen van. Jobb esetben süt a nap és beragyogja a feletted tornyosuló víztömböt, amit kb olyan nagyságúnak látsz, ha felnézel, mintha 3 méteren lennél. Viszont az az érzés, hogy ott lebegsz-úszol a különböző színű és formájú halacskákkal, akik adott esetben olyan közel jönnek, hogy meg is foghatnád őket, az egy endorfinrobbanás. Simogattál már Gömbhalat? Én igen!

Miközben azon gondolkozom, hogyan tudnék még többet utunk lelki aspektusairól írni, eszembe jutott, hogy összegyűjtök egy-két vicces szituációt korábbi útjainkról. Először kettő jutott eszembe, amik nagyon emlékezetesek voltak:

Újraolvastam a blogomat és kicsit megdöbbenve tapasztaltam, hogy sokszor egyáltalán nem az jött át, amit mondani szerettem volna. Itt muszáj volt megállnom és elgondolkoznom azon, hogy miért. A célom az volt, hogy gondolatokat osszak meg, amik talán másokat is inspirálnak, és ami átjött, az egy inkább "én megtaláltam az élet értelmét" írás lett. Pedig csöppet sem gondolom így.

Nagyon lassan tellik az idő, pedig minden nap arra várok, hogy eljöjjön a szeptember 1. Idén nem az iskola fog elkezdődni ezzel a dátummal - szerencsére -, hanem életem egyik legnagyobb eseménye: egy világ körüli út egy évben. Muszáj valahogy ezt a napot valami pozitívval emlékezetessé tenni, hamár mindig pontosan ezen a napon kezdődött a suli... 20 éven keresztül. Már jó pár éve vége, de a szeptember 1. eddig mindig rossz szájízt hagyott maga után. Hát ennek most vége :).

Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én valakivel beszélgetek, és elmesélem neki, hogy világ körüli útra készülünk, nagyon furcsa reakciókkal találkozom. Persze, ez nem is ilyen szokványos dolog, de nagyon sok ember nem is érdeklődve hallgatja, nem kíváncsi, hanem a következő reakciókkal találkoztam eddig:

1.) Nem vagytok már túl öregek ehhez? Nem akartok inkább gyereket? Ki fogtok futni az időből.

2.) Még nem nőtt be a fejetek lágya? Nem akartok inkább feleősséget vállalni? Mi lesz a családdal, akiket itthagytok?

3.) Mi lesz a karrieretekkel? Az állásotokkal, a jó lakással? Kiléptek a biztos munkahelyetekről? Én tuti nem alkalmaználak újra titeket!

4.) Mennyi pénzetek van, hogy ilyet meg tudtok engedni magatoknak!

5.) Ha van egy kis pénzetek, azt rögtön el kell költsétek?

Néha már teljesen elbizonytalanodok, hogy vajon megőrültem? Tényleg teljesen elment volna az eszem?

Költözünk. A lakásban szerte szét hevernek a szétszerelt bútoralkatrészek és a félig vagy már tele pakolt dobozok. Az ember elkezd megválni régi kincseitöl, akik hűségesen kisérték eddigi útján, és ezért nem volt még szíve kidobni.

Egyre több cetli vándorol az ajtón a Tervben pontból a Készbe. Van már nemzetközi jogosítványunk, ausztrál vízumunk, USA látogatói vízumunk és sok egyéb, amit még fel sem tudtunk fogni. Vízum, az előbb említetteken kívül csak a Maldív szigetekre és Nepálba kell majd, de az visa on arrival, ami azt jelenti, hogy mikor belépünk az országba, akkor kapjuk meg.

A legjobb diéta, amit az elmúlt hónapokban fedeztem fel a következő: szervezz meg egy esküvőt és utána egy egyéves nászutat. Garantált a hatás!

Szóval még novemberben elkezdtük tervezni az esküvőt. Mivel minden iszonyatosan drága, és nekünk momentán nincs elég pénzünk arra, hogy az esküvő-szolgáltatók pimaszul megdagadt hasát is teletömjük pénzzel, több időt és energiát kellett befektetnünk. Körülbelül 30 fotóssal beszéltünk, 3-4 DJ-vel, hány meg hány étteremmel, egyik telefon a másik után, és ki voltunk, mint a liba. De végülis sikerült, megszerveztük, megcsináltuk, elküldük a meghívókat és eljött a reggel, amikor azzal a gondolattal ébredtem, hogy már csak 6 hónap van az indulásig, de ebből még az ég egy adta világon semmi sem látszik. Eltöprengtem, vajon jó-e ez így.