Malé a Maldív szigetek fővárosa, bármelyik szigetre mégy, ez a kiindulópont. Büdös, koszos és zsúfolt. Kiírva egy hotelt sem látsz, vagy ahol ilyen tábla van kitéve, arról kiderül, hogy csak étterem. Itt ragadtunk egy napra úton Maafushi és Mathiveri közt. Még nem tudtuk, de rossz döntések sorozata állt előttünk, ami persze egy csomó extra kiadással járt, de 24 órával később sokkal okosabbak lettünk.

Aki nem mazochista, annak azt ajánlom, Malén ne tartózkodjon hosszú ideig. Az olcsóbb és jobb vendégházak Hulhumalén vannak, ha valaki nem transzferre vár, Malét nem ajánlom. 

Mivel nem tudtuk, mikor melyik komp megy, és, hogy Mathiverire nincs komp szerdán, Maléban ragadtunk. A terv az volt, mint eddig mindig, hogy sétálunk a városban, és majd csak szembe jön egy alkalmas hotel. Rossz döntés volt. A "hotel" szó a legritkább esetben van itt feliratozva. Mikor kidőltünk, kerestünk egy kávézót, ahol internet van, hogy így nézzünk hotel után. De Maléban kávézó is alig van, nemhogy kávézó internettel. Utolsó ötletünk, hogy Henning nekiindul a városnak, én meg várok rá a csomagokkal.

Henning másfél óráig volt úton, mire először viszont láttam. Eredmény, semmi. Aztán a sziget másik oldalán próbálkozott egy órát, semmi. Aztán egy helyi srác felajánlotta neki, hogy motoron körbeviszi a szigeten és megmutatja neki a hoteleket. Visszajöttek két óra múlva. Eredmény, minden hotel foglalt, vagy nagyon drága. 

A sziget lakossága 200000 fő. Maafushi volt kb 1000, pedig a sziget nem nagyobb. Valószínűleg ezért ilyen drága a hely.

Végül egy drágább hotelben kötöttünk ki, ott is úgy volt hely, hogy valaki lemondta. A neve Coral Hotel & Spa. Ez azonban megtévesztő, mert Spa az nem volt sehol. Nekünk már mindegy volt, csak legyen hol aludni. Icipici szoba, épp csak az ágy fért el benne. A hűtő nem működött, a hajszárító - mosás miatt kellett volna - szintúgy. Az ágy melletti lámpa zsinórja szétszakadva lógott. Internet lassú, ha van egyáltalán. A fal koszos, a fürdőszoba padlóján a csempe fekete. A WC ülőke tiszta, de elöregedett, megfeketedett. Ez volt egy hotel a normális túristáknak. Ezzel szemben én még sosem aludtam hosztelben, ami a hátizsákosoknak van, és olcsó, ilyen rossz helyen. Meg is néztem a booking.com-on a többi hotelt. Voltak kiadó szobák, olcsóbban. Henning persze berzenkedett, hiszen neki mindnél azt mondták, nincs már hely. Gondolom, nem hazudtak neki. Mi ebből a tanulság? Várnunk kellett volna délutánig, amikorra mindenk ki- meg becsekkol, hogy a hotelek tudják, mennyi szabad szobájuk van. És az internet elengedhetetlen.

Emellett felvetettem Henningnek, hogy lehet, ha a cipőket telepakolnánk zoknikkal pl, beférnének a hátizsákba, nem kéne annyi extra cuccot cipelni. Ezt ki is próbáltuk és tá-dám, befért.

Nem volt más hátra, minthogy kaja után nézzünk. Mivel nagyon sok pénz ment el a hotelre, gondolkoztunk, hogy főzünk, de sajnos nem volt hol. Henningnek ekkor eszébe jutott, hogy a helyi srác, aki körbefurikázta, ajánlott neki egy olcsó, de jó helyet. Felkerestük és rendeltünk valami olcsót, de finomat. Fish curry-t. Kihozták. Rizs sehol. Ja, hogy azt is akarunk? Könyörgöm, mivel eszik ezek a fish curryt? Azt külön kell rendelni. Ekkor már tudtuk, hogy átverés lesz, mert előző este a fish curryhez volt rizs, illetve sehol az étlapon nem volt feltüntetve, hogy a rizst külön kell rendelni, és mennyibe kerül egy adag. Finom volt. A számlán azonban dupla áron szerepelt, mint az étlapon. Merthogy speciális. Reklamáltunk. Nem ez annyi, mert csípősen kértük... Ja bocs, pont, hogy nem... Akkor azért speciális, mert, az tonhallal van... Igen, pont úgy szerepel az étlapon is, a feléért. Akkor mert, mert.... Mikor aztán kifogytak a butábbnál butább érvekből, odajött a főnök, és azt mondta, azért speciális, mert mi külföldiek vagyunk, és nekünk frissen csinálták. Nem szerepelt az étlapon, hogy frissen dupla annyi. Nem voltunk hajlandók kifizetni. Plussz még a rizs! Végül a főnök nagy kegyesen megengedte nekünk, hogy annyit fizessünk, amennyi az étlapon van, plussz rizs, pedig meglátása szerint ő nagy szívességet tett nekünk. Jaja. Tehetett volna még egy másik nagy szívességet is.

Ami meglepetést okozott még, az a másnapi reggeli. Eddig - egy kivételével Brazíliában - minden hosztelben bőséges reggelink volt. Na itt nem. Amikor befejeztük, és még mindig korgó gyomorral néztünk egymásra, pont felállt két kínai, szinte érintetlen reggelit hagyva maguk után. Mivel mi már így is nagyon kilógtunk a büdzséből, mondtam Henningnek, hogy hozza el. Nagy szemekkel nézett rám, mire a pincér gyorsabb volt. Az egész ment a kukába. Többet viszont nem rendelhettünk. Még kávét sem kaptunk. A többi kínainál már élelmesebbek voltunk. Survival of the fittest. Az élet törvénye, az erősebb vagy okosabb eszik a többi éhenhal.

Sajnos Maléra pont az az ázsiai mentalitás jellemző, ami elől Indonézia után menekültünk. A legapróbb dologban is megpróbálnak átverni, hülyének nézni. Mi már tudjuk ezt kezelni, csak nagyon fárasztó. Henning panaszkodni akart, hogy ez Európában mennyire más, mikor eszébe jutott az első magyarországi látogatásunk és a Széchenyi Fürdő. Szegényt ott nagyon durván átvágták, pedig csak 5 percre hagytam magára.

Most a kompon ülünk, ami Mathiverire visz. 6 óra az út. A Google Earth szerint Mathiveri egy álom. A korábban ott nyaralók is ezt írták. Úgy néz ki, a tanulságok után megkapjuk a hőn áhított paradicsomi szigetet. Tele vagyunk örömmel vegyes izgalommal. 

Maafushit azért választottuk, mert közel van Maléhoz, a fővároshoz, és olcsó. Az Island Cottageben szálltunk meg, szuper hotel, tágas szoba, a személyzet nagyon kedves és segítőkész, a reggeli finom, igyekeznek változatosan összeállítani és bőséges. Amikor megérkeztünk, hordárok vártak, vitték a csomagjainkat. A hotebe lépve hűsítő kéztörlő után frssítő italokat szolgáltak fel. Mindezt olcsón. El voltunk tehát kényeztetve.

Végignéztük az összes fellelhető búvárcentrumot, és a Maafushi Dive Centre tetszett a legjobban. Ők is voltak a legdrágábbak, ha csak 1-2 dollárral is, de már megtanuktuk, hogy néha az olcsóbb végül több pénzt visz el. Így szimpátia alapján döntöttünk. Nem bántuk meg. Első nap nagyon izgultam, mert nem tudtam, hogy a tüdőproblémáim mennyire vannak még jelen. Még mindig nagyon folyik az orrom, és az asztmás pipát is használtam még. De előtte sznorkelleztünk, és már ott látszott, hogy a mély ki- és belélegzés milyen jót tesz. Nem is volt semmi baj. A Maldív szigetek gyönyörűek alulról. Rengeteg élet, színes halak, delfinek, ördögráják, murénák, languszták, változatos, színes korallok jellemzik. A hajónk csapata maga is élvezhette az utat, mert két merülés között kémlelték az Indiai Óceánt, hogy nem látnak-e delfineket vagy ördögrájákat a felszínen. De láttak. Még olyan gyorsan nem láttam embereket a vízbe ugrani, mint akkor.

Maafushi nem az a tipikus álomsziget, nem homokos a partja körös-körül, és itt van egy börtön is, ahol a droggal élőket "rehabilitálják". Persze, itt már egy pohár sör miatt is ide juthat az ember viszont sajnos a dohányzás nem számít annak, ezért azt mindenki űzi. A strand szemetes, a helyieknek ez fel sem tűnik. Van egy elkerített strand is, homokos part, tisztán tartott, pálmákkal, türkizkék vízzel, álomszép. Csak itt lehet bikiniben fürdeni.

Éjjelenként szakad az eső, mintha dézsából öntenék, reggelre ennek semmi nyoma. A szél kellemes, 31 fok van, szinte éget a nap. Monszun idején planktonokkal tellik meg a víz, ami a víz alatti látótávolságot radikálisan lerövidíti. Most 10 méter a maximum. De ilyenkor jönnek a nagyobb testű állatok, mint az ördögrája vagy a cetcápa. Befizettünk egy túrára, jó sokért, hogy hajóval elvigyenek minket az ari atoll déli részére, cetcápanézőbe. Persze nem látunk egyet sem, ablakon kidobott pénz. Másnap viszont 9 ördögráját láttunk!

Úgy érzem, megérkeztem. Pedig most vagyok úton! Ez furcsa ellentmondás, még nekem is meg kell értenem. Nem tud semmi kibillenteni a nyugalom és béke érzéséből. A cetcápák is tehetnek egy szívességet ;). Kaland az élet.

Utószezon a Maldív szigeteken. Esik. Monszun van. Magyarországon is láttam már ilyet, csak ott nyári zápornak nevezik. Szeretem az ilyen nyári záporokat. Itt is meg otthon is. Meleg van, az idö nem hül le. A terszon eszünk. Csend van és béke. Szeretem ezt a csendet, A tömeg hiányát. Már nagyon rég nem volt csend.

Az elmúlt fél év megállás nélküli munka volt. Két esküvő és egy világ körüli út megszerzése. A munkahely után tovább dolgozni, csak otthon. Bútorokat cipelni, kartonokat pakolni, iratokat intézni, fotósokat hívogatni, djt keresni, éttermeket bejárni stb. Az utolsó hétfő reggel fél 6-kor keltünk és akkor kezdtünk pakolni, addig nem volt idö. Még a lakás nem volt teljesen kitakarítva. 10:55-kor tettem le a felmosó rongyot, 11-kor jöttek kulcsátadásra. A főbérlő még bepróbálkozott néhány fenyegetőzéssel, nem is ő lett volna, ha nem teszi. Kijelentkeztünk, feladtuk a postát, kijelentettük a kocsit, pénzt váltottunk és fagyiztunk. Megváltozott valami, mert már volt idönk fagyizni. Nem csak a még ide kell menni, ezt kell csinálni,  annak kell eleget tenni.

Sokan kérdezték az út elött, izgulunk-e már. Nem. Nem értették. Én is nehezen értettem volna, de a tény az, hogy annyi dolgunk volt, olyan sokmindenre kellett koncentrálni, hogy nem is fogtuk fel. Még nem volt ott a lélek. De a jó az, hogy most nem csak 3 hétre megyünk, nem kell rögtön felfedező módba kapcsolni.

Szombat este Meaurice-nak volt szülinapja. Beugrottunk a takarítás közepette megköszönteni. Tavalyról ismertünk egy srácot, aki elmesélte, hogyan esett át a Dengue lázon. Kicsit bepánikoltam. Eddig minden ország Dengue fertözött volt, ahol voltunk, de sosem fújtuk be magunkat szúnyogriasztóval, és nem volt semmi, csak bazi sok szúnyogcsípés. Igaz, mindig a lehetö leghüvösebb hónapban mentünk, ami még a száraz évszakba esett.

Mikor megtudtuk, hogy Qatarban át kell szállni, nézegettem, merre repülünk majd. Egyipom és Szaúd-Arábia fölött? Csak nem visznek Törökország, Szíria vagy Irak, Irán fölé... pedig de. Legalább Törökországból Iránon át jöttünk, de az előre bejelentett útvonal máshogy nézett ki, Bagdadon át. Amikor megláttam az útvonalat, egész végig úgy éreztem, csak a sors kezében vagyunk, hogy ne történjen olyasmi, mint Ukrajnában. Amíg ezek felett az országok felett repültünk, elképzeltem, hogy mi mehet végbe odalenn. Lőnek. Nincs víz. Nincs élelem. Nincs remény a javulásra. Minden nap poros levegő, halottak. Fürdeni nincs hol. Járványok ütik fel a fejüket a temetetlen testek és az elhordatlan hulladék miatt. Beteg emberek. Testük megcsonkítva puskagolyólytól vagy robbantástól, fekszenek a kórházban. Áram alig van. Higiénia semmi. Vérátömlesztés? Örülj, hogy még élsz. Hirtelen nagyon megfájdult a szívem ezekért az emberekért. Akik ott lennt ki vannak szolgáltatva a sorsnak. Mint én ott fenn. Csak fent béke van. Filmeket nézünk, eszünk-iszunk. Vajon a Malajziai járaton is így volt? És aztán? Vajon az emberek éreztek valamit abból, hogy szétszakadt a gép? Félek. Legalább másfél órán keresztül cikáznak a fejemben a gondolatok. Nem tudok elaludni, pedig alig aludtam az elmúlt napokban, és késő is van.

A sors úgy tett le minket gondoskodó kezéböl, ahogyan felemelt. Dohában 35 fok volt éjfélkor. Poros levegö. Mondtam már, hogy szeretem a monszunt? Kitisztítja a port a levegöböl.

A Maldív szigetek gyönyörüek felülröl. És nem csak felülről. Most a strandon ülünk. A víz meleg az idö párás. A nap nem vág ránk, az égen bárányfelhők tanyáznak. Remek idő egy kiadós leégésre. Nyakra-főre esszük a gyümölcsöket, halakat és isszuk a banános shaket. A banán elképesztően finom itt. És a mangó! A hotel kiváló. Tiszta szoba, wellness tusolóval. A légkondícionálót is úgy állították be, hogy ne érezd, ahogy fúj, ne legyen túl száraz és hideg a levegő. A személyzet iszonyú segítőkész. Pincérünk Bangladeshből való. 5 éve hagyta ott a családját, hogy innen pénzt küldhessen haza. A fia most lett iskolás. Skyperól ismerik egymást. Félve vallja be, hogy ő muszlim. Látja rajtunk, hogy ez nem vált ki belőlünk ellenérzéseket. Nekünk ő ember.

Monszun van. Csend. Az utcákon helyiek. A hotelek szinte üresek. Tél van.  

14 órarepülőút után az első nap 15 óra alvás következik. Este 6-kor aztán be is sötétedik. Jönnek az első barátok, hogy, na, milyen? Küldjetek képeket. Eddig persze csak aludtunk. Néha azt gondolom, azt hiszik, nem is élvezzük. Ez nem egy nyaralás, ez egy év. Kell legyen csendes pihenő is, különben az ember az utazásból is kiég. Mindig csak menni, látni, csinálni nem pihentet. Mi most pihenünk. Kipihenjük az elmúlt fél év zajos erőfeszítéseit. Csend van, béke és nyugalom. Alszunk, eszünk és ülünk a strandon. Ilyen sem volt még, hogy ilyen inaktívak legyünk. Pedig jó. Kell. És lassan jön a felfedező-kedv is.

A monszun egyetlen hátránya, hogy ha nincs szél, akkor sok a szúnyog. Hiába kenjük, fújjuk magunkat szúnyogriasztóval, tele vagyunk csípésekkel. Szúnyogháló alatt alszunk. Tegnap mégis megcsípett félig egy speciális szúnyog, az egyiptomi tigrisszúnyog. Ö arról híres, hogy a Dengue lázat terjeszti. Rögtön megismertem, mert fehér pöttyös a potroha. Elzavartam, de egy kicsi csípés ott maradt és viszket. Ha fertözött volt, akkor most én is az vagyok. 4-10 nap a lappangási idö. Jók az esélyeim, 3 hónapja volt az utolsó Dengue eset. A helyiek csak legyintenek, a Maldív szigeteken se malária se Dengue, se Sárgaláz. Most várjuk a sors válaszát. Közben 15 órákat alszunk, strandolunk, jókat eszünk és sokat kártyázunk. A Dengue ellen tenni már úgysem tehetünk. Ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak. Pont, mint bárhol máshol a világon. Csak itt ez jobban tudatosul.

Valószínüleg ez lesz az utolsó bejegyzés az indulás elött. Amikor az ember az út végére ér, számot vet. Nekünk az elsö szakasz lassan lezárul, a készülödés szakasza. A felkészülés útja a végéhez közeledik. Egy számvetésben mindig vannak örömök és csalódások.

Örlök a barátainknak és a családjainknak, akik lelkesen vállalták, hogy elszállásolják egy, másfél évre a berendezésünket és mindenféle holminkat. Hihetetlen nagy segítség ez! Amellett, hogy helyet adnak a házukban vagy lakásukban, örzik, ami a miénk, nem kell egy halom pénzt kifizetnünk ezért, így az utunk lehetségessé vált, segítenek is folyamatosan a pakolásban. Henning és Thomas sokszor két autót raktak tele egy-egy este, hogy minden idöben kikerülhessen a lakásból. Minden alkalommal, mikor Henning beállított egy újabb fuvarral, Thomas ott volt, pakolt vele, fel a létrán, százszor is, majd mikor a hely kevés lett, segített mindent átpakolni. Holger ugyanígy. Akárhányszor voltunk nála, nagy dobozokkal, sosem engedett engem cipekedni, akár a 35 fokos esti párában is, csurom vizesre föve vitték fel Henninggel megszámlálhatatlan sok lépcsön át életünk személyesebb darabjait, összecsomagolva. Náluk minden jól, rendben és biztonságban van. Nyogodtan indulunk el.

Csalódás nekünk a német bürokrácia, akik röviddel a házasságkötésünk után úgy áltak bosszút rajtunk saját inkompetenciájuk miatt, hogy Henning útlevelét érvényteleníttették, és rendörséggel fenyegetöztek. Majd mikor bementünk, kiderült, hogy csak rossz kedvük volt. Nekünk, persze, mindig vízum és minden repülöjegyer erre az útlevélre szól. Álmatlan és átsírt éjszakák után nevet kellett változtatnunk, különben meg kellett volna rendelni Henningnek saját költségén egy olyan útlevelet, ami pontosan úgy néz ki, mint a mostani, és pontosan az is áll benne, csak a száma más. Természetesen mindezt úgy, hogy 1 hónapunk sem volt az indulásig.

Csalódás volt a föbérlönk, aki mindenért fel akart jelentgetni minket. De miért is? A lakásunkat szerettük és óvtuk. De hát 4 éve lakunk benne, nyilván a fapadlón ezek a nyomok meglátszanak. De semmi mély nyom, viszont nyikorog. Úgy, hogy az ember nem hallja a saját hangját sem. 4 éve könyörgünk, hogy szereltesse meg. Eddig nem lehetett mit tenni. Most a mi pénzünkön akarta kicseréltetni a padlót. Emellett az ablakokat is újra akarta szigeteltetni, meg is vette a szigetelést, majd a fejünkhöz vágta, hogy miért nem vesszük meg töle, ö ezt el is rendelhetné, és legyünk hálasak, hogy nem rendelte a cuccot, mert akkor még a kiszállítás költsége is minket terhelne. Ehhez persze jogilag semmi alapja nincs. Mi pedig nagyon nem akartunk egy jogi vitát, mert akkor lehet, nem tudtunk volna elmenni. Nem jó háborúban élni, föleg nem hónapokig, olyasvalkivel, aki minden alkalommal, mikor meglát, valamilyen újabb jogi perrel fenyeget. Ma már csak legyintünk. A megóvott kis lakásunkra fizessünk 1000 Eurót, merthogy tönkretettük. Megegyeztünk, hogy szakértöt hívunk, aki bevizsgálja ezeket a "károkat". Mielött azonban bármi ilyesmi történhetett volna, bejelentette, hogy másnap reggel már jön is a szerelö. Visszakértem a kulcsot, de ö ezt megtagadta. A kulcsot a saját lakásomhoz. Megtiltottam neki, hogy belépjen a lakásba, csak kinevetett. Majd még neki állt perrel fenyegetözni. Hangos kiabalás lett a vége, majd a rendörséggel kellett fenyegetöznöm, hogy elhozhassam, ami törvényesen az enyém. Most hétföre megbeszéltük, hogy szerelö jön. Pechjére szabadságon voltunk, otthon. Aznap reggel derült ki, hogy remélte, visszakapja a kulcsot, és más szerelöket is hívott, akiket velünk nem beszélt meg. Nem akartunk balhét, beengedtük. Akkora szemetet csináltak a lakásban, hogy estig köhögtünk a profelhötöl és takarítottunk. Számoljuk a napokat, mikor kiköltözhetünk.

Csalódás volt Henning testvéreitöl, hogy hiába van sok pénz, nagy telek, nem segítettek.

Csalódás volt a házaspár, akik fél éve azt ígérték, hogy leparkolhatjuk a kertjükben a kocsit egy évre. Mikor aztán Henning egy hete hívta öket, hogy hogy is legyen, azt mondták, hogy ja, bocs, mégse, mert akkor télen nem jutnak oda a szemeteskukájukhoz. Aha.

Hatalamas öröm volt látni, ahogy Henning a kezébe vette az ügyet, felhívott mindenkit az utcában, még a növéreit is megkérdezte, és állandóan azon gondolkozott, hogy hova tegyük a kocsit. Tegnap még a fönökét is megkérdezte, hogy nem lenne-e hely a céges parkolóban. A fököke Magyarországon tanult, mióta Henningröl kiderült, hogy egy magyar lányt vesz el, és tud egy kicsit magyarul, nagyon jó viszonyba lettek. Most úgy néz ki, hogy lehet, hogy tud segíteni, ha pedig nem, akkor is van egy másik hely, ami már biztosnak tünik.

Hatalmas öröm, hogy Henning megtarthatja a munkahelyét, kapott egy év fizetés nélküli szabadságot. Emellett segít neki a fönöke helyet találni a kocsinak. Nagyon örülök Henningnek! Az én munkahelyem pedig nem volt csalódás, mert én nem akartam itt maradni.

Hatalmas öröm volt, hogy nemrég megnyílt mellettünk egy bolt, ahol a legtobb dolgot, amire szükségünk volt, nagyon olcsón meg tudtuk venni. Van on-line shopja is, nagyon ajánlom nektek, ha túrázósok vagytok:

http://www.mountainwarehouse.com/

Végül, de nem utolsó sorban, hatalmas öröm és meglepetés ért minket, hogy támogatókat találtunk. Sok ajtón kopogtattunk, és mindenütt nemet kaptunk, kivéve egy kicsi üzletben, Heidelbergben. Ez a Backpacker Store. Kb két hete tudtuk a szabadságok és esküvök miatt összehozni, hogy találkozzunk velük. A fönök azonnal segítökész volt. Természetesen nagy támogatást nem remélhettünk, de már az is elmondhatatlanul sokat jelent, hogy a drága, ám annál könnyebb, és a hátra jobban illeszkedö hátizsákjainkat nagyon olcsón megkaptuk. Nekik semmi hasznuk nem volt rajta. Nagyon fontos volt, hogy ilyeneket vegyünk, mert Henningnek már teljesen tönkrement a hátizsákja, illetve kék-zöld volt a válla egy nagyobb túra után, az enyém pedig olyan nehéz anyagból készült, hogy már 20 perc után fájt a hátam, ha felvettem. Egy szó, mint száz: akkor is, ha az üzletböl senki sem tud magyarul, és soha nem fogják olvasni hálás szavaimat: köszönjük Nektek, hogy támogattátok az álmunkat!

A rossz dolgok végül mind jóra fordultak, ha nem is ment minden simán. Még lesz egy-két körünk, ha visszajöttünk, de nyugodt lélekkel mehetünk el, minden dolgunk jó helyen van. És vannak, voltak és lesznek, akik velünk együtt hisznek az álmunkban, és segítenek azt megvalósítani! Köszönjük!

Fotó: Jäger Zsuzsa, a képen a bátyám és az unokaöcsém

Lassan elmúlik a stressz és lecseng minden. Most már mindent megbeszéltünk, mindennek meg van a helye és az ideje, a nyitott kérdések korszaka lassan-lassan lejár. A feladatok is lassan-lassan elapadnak. Ugyanilyen ütemben gyógyul az asztmám is, ami még - hála Istennek - nem vált krónikussá. Az orvosok biztató képpel bólogatnak, majd azt mondják, most már nem kell visszajönnöm kontrollra. Lassan egészségesnek leszek nyilvánítva, kb 2 hónap állandó betegség után. Csak a magyarországi esküvön kb 5-ször kellett eltünnünk emiatt a vendégsereg elöl, hogy meg ne fulladjak... ennek az idönek vége. Még a hétvége lesz kicsit húzósabb, hiszen ki kell takarítanunk a lakást, és még nem teljesen üres... de már felfújható matracon alszunk, forgolódva, mert hiányzik a kényelmes ágyunk. És ott lesznek a barátaink.

Ma reggel óracsörgés elött ébredtem, 6 órakor. Az ég sötétkék volt, nem volt felhös, hanem gyönyörü kék. Világosodott. Nagy szél fújt és lengette az ágakat az ablak elött. Nem akartam azonnal felkelni, nem jöttek a gondolatok, hogy még ezt is meg azt is meg kell csinálni, hanem csak feküdtem ott, és béke volt. Olyan öröm volt bennem, amit már rég nem éreztem. Ahogy néztem a fát, azon gondolkoztam, vajon milyen kihívásokat tartogat nekem a ma? Mit fogok látni, átélni, mi vár rám? Alig vártam, hogy felkeljek és elkezdödjön a nap, hogy fel tudjam fedezni, mit tartogat számomra. Közben béke is volt bennem, és gyönyörködtem az ég kékjében és a fák lágy ringatózásában. Mintha még sosem láttam volna öket, most pedig kinyílt a szemem rájuk. Nagyon rég nem éreztem ilyet.

Elöször talán gyerekkoromban, mielött a Balatonra mentünk. Mindig korán keltünk, kb 5-kor, hogy reggel 9 felé, megelözve a höséget, már lent is legyünk, és élvezhessük az egész napot. Alig bírtam elaludni az izgatottságtól, legszívesebben felugrottam volna, és egész éjjel pakoltam volna, pl a böröndöket a kocsiba, vagy szendvicseket stb. Már egész kicsi koromtól. Viszont teenager koromra ki is nöttem az effajta izgalmakat.

Már azt hittem, végleg elvesztettem a gyermeki lelkesedésem, amikor kb 15 évvel késöbb megint elöjött: amikoris megismertem Henninget. Munkába menet megbeszéltük, hogy minden nap ugyanazzal a vonattal megyünk, én pedig olyan izgatott voltam, hogy látom, hogy már reggel 4-töl nem bírtam aludni. Mivel nagyon nehezen ment akkor még a német, igyekeztem ezt az idöt arra használni, hogy kigonoljam, miröl is fogok vele aznap beszélgetni. Annyira boldog voltam, szinte repültem. Ez persze gyönyörü érzés, de egy idö után kicsit terhes, hogy nem tudsz rendesen aludni. Napi 5 óránál többet hetekig nem voltam képes aludni.

Aztán Tanzániában kapott el megint. Reggel 5-kor kelt a nap és én keltem vele. A két srác még aludt, úgyhogy rám midenféle mellékteendök vártak, mint pl tusolás meg ruha mosás, de nagyon boldog voltam, ha pedig nem keltem volna fel, akkor ezeket napközben kellett volna elintézni. így rengeteg idöt spóroltam a felfedezéshez, élveztem a várakozás örömét, és hasznosat is csináltam. Viszont a képekröl látszik, milyen keveset aludtam! :)

Mexikóban Isla Mujeresen ért utol ez a fajta lelkesedés. Mivel nem akartam Henninget zavarni, ezért reggelente, kb hajnal 5-kor lementem a pálmakertbe, beültem egy függöágyba és néztem az Atlanti Óceánt, hallgattam a fák suhogását és csak ringatóztam. Minden napfelkeltét így üdvözöltem a szigeten. Egy idö után aztán Henning is csatlakozott, söt, egy kis kutya is hozzánk verödött.

Utoljára Indonéziában éreztem ezt. A komodói varánuszt szerettük volna megnézni, ezért hajóval mentünk Lombokról Floresre. 5 nap volt az út. Az utolsó reggelen magamtól ébredtem hajnalban és gyönyörü napfelkelte köszöntött. Felébresztettem Henninget, és ö hös módjára kiült velem a hajó elejébe, hogy együtt tudjuk magunkkal vinni azt a csodát, amit ott láttunk.

Azóta nem éreztem ilyet. Sem Brazíliában, sem Costa Ricán. Legalábbis nem ilyen erösen, így lehet, hogy csak elfelejtettem. Vajon miért?

Amikor kicsi voltam, az volt a szokás, hogy minden lánynak volt egy emlékkönyve, amit barátnöi illetve kedvenc tanítói írtak tele. Egyszer egy tanárnöm a következö történetet írta a könyvbe: Amerikai hegymászók és indián segítöik indultak el, hogy megmásszanak egy nagyon magas hegyet. Az egyik ponton szünetet tartottak, de a hegymászók már 5 perc után tovább akartak menni. Ekkor az indiánok azt mondták: mi még nem tudunk tovább menni. Annyira elöre szaladtunk, meg kell várjuk, amig utánunk jön a lélek.

Persze ennél sokkal szebben volt megfogalmazva, de azt hiszem, pontosan erröl van szó, amikor az ember azt hallja, utazz lassan. Ha gyorsan mindent körbejársz, akkor nem marad idöd arra, hogy felfogd, mi is történik körülötted, már tovább is álltál. Sokszor a repüléstöl van ilyen érzésem, hogy tegnap még Heidelbergben voltam, ma meg már Balin ücsörgök, és szervezem, hogy holnap mikor megyünk búvárkodni. A lélek nem ilyen gyors, így a kevesebb itt is több. Mindig akkor tudtam ezt a gyermeki lelkesedést megélni, amikor egy pár napig ugyanazon a helyen tartózkodtunk.

Itthon pedig még sosem kapott el ez az érzés, föleg nem ilyen hevesen. Az elmúlt két hónapban, amíg beteg voltam, azon gondolkoztam, vajon nem azért vagyok-e beteg, mert nem is akarok menni. Vajon nem lehet-e, hogy a test így jelez? Kétkedtem. Ma már tudom, hogy nem féltem az úttól, attól féltem, hogy valami miatt nem tudunk majd elmenni. Minden összejött és keresztbe tett nekünk. Aztán egyszer azt olvastam valahol: aki szomorú, az a múltban él, aki fél, az pedig a jövöben. Aki a jelenben él, azt béke és öröm kíséri. Sokat gondolok erre mostanában, és a stresszcsökkentö hatása garantált :). Mellékhatások nélkül.

Fotó: wikimedia

Elöször az elmúlt hetekben érintett meg a búcsú. A barátaim, családom, akik Magyarországon élnek, kezdtek el búcsúzkodni tölünk. Pedig mi még nem is éreztük, hogy hamarosan indulunk. Persze, az ember tudja, de valahogy az még olyan messze van, addig még annyi mindent kell elintézni, hogy még nem voltunk ott érzelmileg.

Emlékszem még jól, mikor Henning megkérte a kezem és eldöntöttük, hogy meglépjük a nagy lépést és körbejárjuk a világot. Tavaly november 4-én volt. Akkor azt mondtuk, az még majdnem egy év, addig még sok idö van. Lám, most hirtelen túl vagyunk az esküvökön, eljött ez a nap is, hogy az esküvönk már csak emlék. Olyan gyorsan történt, hogy nekünk igazából csak a fotók mesélnek, milyen is volt. Szóval eljött az esküvö napja, el is múlt, vagyis el fog jönni az indulás napja is. Már érzem, hogy megyünk.

Emlékszem, úgy 6 éves lehettem, mikor a Mátrából hazafelé indulva elkezdtem sírni. Szüleim nem értették, és megkérdezték, miért sírok. Azt feletem, hogy úgy érzem, soha többé nem fogom látni "a hegyeket". Akkor nekem még a Mátra volt az egyetlen "hegyek" a világon. Szüleim kinevettek, hiszen minden évben a Mátrában nyaralunk - mondták. Egy fél évvel késöbb édesanyám terhes lett az öcsémmel, mire ö kicsit nagyobb lett, hogy már tudtunk volna menni, már nem volt hely, ahova mehettünk volna. Soha többé nem láttam "a hegyeket"....

Most is van bennem egy ilyen érzés, hogy többé nem látom majd Weinheim "hegyeit". Itt viszont már örömmel tölt el ez a gondolat. Nem kell többé Bensheimba vonatozni, 8 sztrájkot egy évben belül megélni, egy olyan helyen dolgozni, ahol nem adnak hitelt a képességeimnek. Hogy valaha visszatérünk-e Heidelbergbe, még kérdés. Én - szívem szerint - nem tenném. Weinheim "hegyei" gyönyörüek a napfelkeltében, ahogy a nap elsö sugarai végigsimítanak rajtuk, a völgyben pedig még felhök és köd lengedezik, minden reggel ezt látom, ahogy a korai vonat átsuhan a tájon. Én ott ülök benne. Nézem az eget, jönnek-mennek a repülök, én pedig mindig arra gondolok, mikor jön el a nap, hogy mi is egyen ott ülünk majd és fentröl nézzük Weinheim "hegyeit".

Ma már tudom, hogy nincs ilyen, hogy nem látom többé. Nem látom, ha nem akarom. Talán ezért is nincs bennem a szomorúság. Talán kicsit felnöttebb lettem, megtanultam elengedni azt is, ami szép volt, de már vége, örülni annak, hogy megtörtént, és megtanultam elfogadni, illetve örülni annak, ami a helyébe jön. Eddig minden országba szerettünk volna vissza menni, ahol eddig voltunk. Minden ország gyönyörü. De az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Az embert az emlékei húzzák vissza, igazából ezeket az emlékeket akarja újra megélni, de a következö látogatás nem a megszépült emlékeinkre épül, nincs már ott a "még sosem voltam ott, milyen lehet" érzése, ezért az nem lesz ugyanaz. Emellett pedig a világnak még annyi gyönyörü pontja van, amit látni érdemes.

Egy év, olyan hosszúnak tünik. Az otthoniaknak azt mondtam, gondoljátok azt, hogy otthon, Németországban vagyunk. Henning szülei kevésbé akarják elfogadni, hogy elmegyünk, így még az is lehet, hogy az utunk elött már nem tudunk találkozni velük. Annyira teleszervezték, elutaznak ide-oda, mintha a búcsú megúszásával vagy halogatásával halasztódna az út is. Nem is akarok arra gondolni, milyen lesz egy év után megérkezni, vissza, a csendbe, az esöbe. Újra beilleszkedni. Vajon milyenek leszünk mi?

Búcsúzunk. Búcsúzunk a lakásunktól, a közös kis fészkünktöl, ami már nem emlékeztet arra, ami korábban volt, hiszen majdnem üres. Búcsúzunk a családunktól és a barátainktól, és csak remélni tudjuk, hogy mindenkivel találkozunk még, amikor visszajövünk. Hogy mindenkinek elmesélhetjük, mi és hogyan történt. Hogy az emberek megvárnak a szeretetükkel, mintha csak egy hétre mentünk volna. Amikor az ember az egyik oldalon ajtókat nyit, a másikon ajtókat zár maga mögött. Én mindig igyekeztem többet kinyitni, mint becsukni. Egyik nem létezhet a másik nélkül. Most muszáj becsuknom bizonyos ajtókat, hogy másokat ki tudjak nyitni. Az élet folyamatos elengedés.

Amikor egy kisgyerek elindul, egyre távolabb és távolabb megy a számára fontos központtól, a szüleitöl. Én már 9 éve kicsit nagyobbra írtam ezt a kört, most pedig talán a legnagyobb sugarúra fogom, amit csak el lehet képzelni. Kedves családom és kedves barátaim! Arra kérlek Titeket, örizzetek meg minket a szívetekben egy évig, amikor majd újra találkozunk! Gondolunk Rátok, nagyon fogtok hiányozni! Nagy örömmel fogunk nektek beszámolni azokról, amiket megéltünk az utunk során. Ha nagyon hiányoznánk nektek, vagy csak szeretnétek tudni, hol vagyunk, itt a blogon valamennyire nyomon követhettek minket. Legyetek jók és vigyázzatok magatokra!