Egy hete tönkrement a mosógépünk. Mikor is mehetett volna jobbkor tönkre? Jó, szegény, van vagy 20 éves, és eddig tényleg semmi baja nem volt. Az elmúlt fél évben vettük észre, hogy a centrifugát le kell állítani 1200 Wattról 600-ra, különben hangos és ugrál a mosógép. Most viszont centrifuga közben elkezdett olyan hangokat adni, hogy az ember zárt ajtók mögött a 3 szoba távolságról is hallja. Ajaj, mi legyen most? Új mosógép a nagy út előtt? Sokba kerül, és még tárolni is kell majd valahol. Lehet ezt még használni?

Így történt, hogy egy nap Henning szétszerelte a mosógépet, majd megint összerakta. A dob meg van sérülve, totálkáros. De mosni még lehet vele, csak a centrifuga... hááááát.. az félelmetes. Elhatároztuk, hogy ezzel fogunk mosni a hátralevő két hónapban, a centrifuga helyett pedig a napon szárítjuk majd a ruhát. Nyár van, 30-35 fok, déli erkélyünk van, minden gyorsan szárad. Egyelőre sikeres a projekt, de ahogy kitettük a ruhákat, eszünkbe is jutott egy történet Brazíliából.



Amikor az Iguazunál voltunk, folyton az járt az eszemben, hogy honnan jön ez az irtózatos mennyiségű víz. Az ember környezet órán azt tanulja, hogy ott vannak a hegyek, és neki ütközik a felhő és akkor esik az eső. De az Iguazunál nincsenek hegyek. Mindig azzal vicceltem, hogy éjszakára biztos lekapcsolják a vízesést, éjjel felpumpálják, hogy aztán reggel megint megmutathassák a turistáknak. Első nap erős napfényben tekintettük meg az argentin oldalt. Másnap a brazil oldalon voltunk. A borult időt esőfüggöny követte, mi élveztük, de kb 5 perc alatt az alsóneműnkig áztunk. Aznap délután utaztunk tovább Fos do Iguacu-ból Sao Louis-ba. A reptéren órákat kellett várni, hogy elinduljon a gép. Még mindig zuhogott. Amikor 3 órás késéssel, hajnal 2-kor megérkeztünk Sao Louisba és felvettük a csomagokat, akkor vettük észre, hogy Henning hátizsákja nem hagyta el az Iguazut nyomtalanul. Amikor 3-kor beértünk a hostelbe és kipakoltunk, szomorúan mondta, hogy minden egyes ruhadarabja csurom víz. Mondtam neki, ez nem várhat holnapig, gyorsan kiteregtünk együtt, holnap reggelre megszárad. Meleg volt, éjjel is, úgy éreztük kb 25 fok. Mivel a hostel udvarán láttam kifeszített ruhaszárítóköteleket, neki is kezdtünk a nagy munkának. A munka végeztével nyugodtan tértünk nyugovóra. Reggel aztán furcsa zajokra ébredtem. Nem csak én. Henningre néztem, és azt kérdeztem: Te, lehet, hogy esőt hallok? Kipattantunk az ágyból, kinyitottuk a szobaajtót.. és a döbbententtől meg sem tudtunk szólalni. Úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Az Iguazu ahhoz képes smafu volt.

Szégyenkezve néztem Henningre, hiszen én beszéltem rá este, hogy még akasszuk ki a ruhákat. Mondtam, hogy szedjük be őket gyorsan. Henning viszont nagyon laza volt és azt mondta: szerintem most már úgyis tökmindegy, beszedjük-e vagy sem, inkább aldujunk! Szóval hagytuk a dagadt ruhát másra, és nagy nevetések közepette visszafeküdtünk aludni.

Egy hasonló eset történt velünk Mexikóban. Novemberben mentünk, mert az egy hűvösebb hónap, és Henning, szegénykém, német lévén, nem bírja a meleget - legalábbis akkor még az edződés szakaszában volt. Novemberben senki ne menjen Mexikóba, ha búvárkodni akar. Sokszor lezárták a kikötőt, akkora hullámok voltak. De egyszer a búvároktató úgy találta, hogy talán alkalmas az idő arra, hogy a sziget (Isla Mujeres) északi felén is merüljünk egyet. Ahhoz viszont át kellett hajózni a sziget északi csücskénél. Akkora hullámok voltak, csak úgy dobált minket az Atlanti Óceán. A csónak végében ülve nem hogy semmink nem maradt szárazon, hanem az álladnó jelleggel arcunkba csapódó víztől alig láttunk valamit és alig vártuk, hogy vége legyen. Jim, a dive masterünk egy idő után arra biztatott minket, hogy üljünk át a csónak másik oldalába, talán ott jobb. Erre Henning komoly képpel azt mondta: minek, most már úgyis mindegy, vizesebbek nem leszünk. Majd vidáman tűrte tovább a becsapódó vizet. A nagy nevetés után aztán mégis a csónak másik oldalán kötöttünk ki.