Puerto Lopez sok szempontból nagyon szerencsés helyen fekszik és rengeteget tud nyújtani. A bálnanéző túráktól kezdve közel van a szegény ember Galapagoszához, Isla de la Plata-hoz, emellett pedig a halpiac nem csak az embereket szolgálja ki, de az állandó jelleggel felettük köröző fragatt madarakat is, amik néha-néha tömegesen csapnak le egy-egy halász vállán lévő, hallal teli ládára. Nagyon látványos.

Emellett szerdán és csütörtökön ingyenes a salsa kurzus. Egyen mi is részt vettünk. Immár volt meleg fürdő is a hotelben, így minden klappolt. 

A sikertelen szörfkurzus után nem is tudtuk először, hogy maradjunk-e, vagy induljunk tovább Kolumbiába. Aztán úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, csináljunk egy Isla de la Plata túrát. Ugyan voltunk a Galapagoszon, és ez itt biztos nem tud többet, de bálnaszezon van, hátha látunk egyet ugrálni. Aki követi a blogot, az tudhatja, hogy Ohau szigetén, Hawaiion már láttuk a bálnákat, azonban nem sokat belőlük, csak a hátukat, azt is 3 nap után. Elfogadtuk, hogy nem szeretnek ugrándozni és kivételes szerencse kell ahhoz, hogy többet láss belőlük, mint a hátukat. 

Másnap reggel már a hajón ültünk, száguldva Isla de la Plata-ra. Már az úton odafelé láttunk bálnákat, persze csak a hátukat, de jóval közelebbről és jóval több bálna volt jelen, mint Oahun. A szigeten főként kék lábú kacsák és fragattmadarak élnek. Meg Nascar kacsák és vöröslábú kacsák is, de őhozzájuk nem lehet túraútvonalon menni. Ha pedig valaki mégis meg akarná nézni őket, akkor legalább három óra gyaloglás után láthatná őket nagyon messziről. Mivel a fragattmadarakat már láttuk Isla Contoy-on, Mexikóban, ráadásul a fragattmadarak útja kétórás, a kék lábú kacsák útját választottuk. Ehhez az is hozzájárult, hogy azt mondták, ne hozzunk vizet, ők adnak, de ez sajnos nem teljesült. Így egy fél órás út mellett döntöttünk, és nem bántuk meg! Én teljesen beleszerettem ezekbe a színes lábú, furcsa arckifejezésű kacsákba, akik olyan édesen landolnak a földön, ahány lábuk, annyi felé áll. A kijelölt túraút mellett üldögélnek, nem félénkek, nem mennek el, sőt, még a fészkeiket is a túraútvonal mellé rakják, és ott ülnek a tojásaikon vagy a kicsinyeikkel, 10-40 centiméterre az emberek járta területtől. És nem csak egy-két kacsát látni, mint a Galapagoszon, hanem az egész sziget telis-tele van velük! Itt él a legnagyobb kolónia. Nem győztem csodálni őket, majd fotózni. 

A rövid séta után a parton üldögéltünk. Előttünk a pelikánok halásztak; a víz fölött repülve egyszer csak meredeken a vízbe csapódtak. Újra és újra. A kék lábú kacsák hasonlóan, csak ők nem meredeken úsztak be a víz alá, hanem a vízfelszínhez közel repültek, majd, mintha egy alagúton át repültek volna, be a víz alá. A fragattmadarak pedig olyan közel repültek a vízfelszínhez, hogy csak lehajtották a fejüket és már a csőrükben is volt a hal. Hihetetlen volt megfigyelni őket. 

És ekkor a távolban elkezdett egy bálna ugrálni. Látszott a hatalmas víztömeg, ami lepergett róla, mikor felugrott, majd a szétterülő vízcseppek, mikor visszaesett. Egyik ugrás jött a másik után, mi pedig türelmetlenül vártuk, hogy mikor indulunk már. Mikor a hajó újra beindította a motorokat, már tűkön ültünk. Nemsokára bálnákat jelzett a kapitány, mi pedig felmentünk a felső szintre. A bálnák mellettünk úsztak, míg egyszer az egyik hatalmas dörrenéssel kiugrott a vízből, hátravetette magát, majd nem kisebb hangzavarral, mint az előbb, visszahuppant a vízbe. A lélegzetünk is elállt. Még föl sem ocsúdtunk, máris jött a következő szaltó, ezúttal az oldalára ugrott. Aztán még egy és még egy. Ekkor azonban a hajó - nagy csalódásunkra - elindult hazafelé. Nem mondták el akkor ezt nekünk, de Isla de la Platanál nem lehet, csak 15 percig bálnát nézni. Nekünk ez már mindegy volt. Eldöntöttük, hogy másnap befizetünk bálnanéző túrára.

Egy igen segítőkész hoteltulajdonos segítségével találtuk meg a túraszervezőt, akinénél végül négy napon keresztül minden nap ott ültünk a hajón bálnák után kutatva. Néha délelőtt, néha délután. Sokat megtudtunk arról, miért ugrálnak a bálnák. Az ok, mint mindennek, ennek is; a nők. Legalábbis a nőnemű bálnák. A hímek azzal mutatják meg erejüket, hogy hatalmasat ugranak, nagyobbat, mint a másik hím. Ha ők erősek, erősek lesznek az utódok is. Szóval a hímek versengenek a nőstény választ. Így kerültünk huszadmagunkkal minden nap ugyanarra a hajóra a bálnák szexre támadó kedvét kutatva. Jelentem, a bálnáknak minden nap volt kedvük. 

Első nap hihetetlen hullámzás volt és még én is, akit a búvárhajók már sokféle vizkhez szoktattak, bizony féltem. És itt bocsátottuk meg Puerto Lopeznek a felhős, szeles, hűvös időt. Hogy miért? Ennek is va előnye! Az ég felhős volt, hűvös szél fújt, és ha hiszitek, ha nem, ez a legjobb időjárás a bálnanézéshez. Ha süt a nap, az felmelegíti a víz felső rétegét és az túl meleg egy kis ugrálásra. Azt is hozzá kell azonban tennem, hogy a kapitány és a legénység sokszor 4 órán keresztül hajózott velünk, hogy mindenki elégedett lehessen. Sokszor mi voltunk az utolsó hajó, amelyik visszajött a túráról. De mindig megérte! Első nap egy-két ugrás után egy hattagú fiúcsapat kísért minket közvetlenül a hajó mellett. Fel-felütötték a fejüket, kikémleltek 3-4 méterre is a vízből, majd visszazuhantak, hatalmas hullámokat verve. Már ez is olyan volt, mintha ugráltak volna. Az egyikük pont a hajó alatt úszott át, lehetett látni a fehér hasát a víz alatt. Reméltük, hogy nem löki meg a hajót. A második nap túl jó volt az idő, de srácok itt is találtak egy bálnát, ami azért egy-két szaltó erejéig meglepett minket. Egyszer olyan hirtelen ugrott ki a hajó mögött, hogy alig láttuk a show elejét, mert teljesen máshol vártuk, hogy felbukkan. Azonban a szaltók után még ki-kidugta a fejét a vízből, majd közvetlen becsapódás előtt kitátotta a száját is. A harmadik nap sok-sok keresés után lehettünk egy-két ugrás részesei, majd a bálna a szárnyával csapkodott, mintha csak búcsút intett volna. Láttam azonban olyat, ami irtó ritka; két bálnát egyszerre szaltózni. Az utolsó napon aztán minden kívánságunk teljesült; egy bálna szaltózott vagy egy órán keresztül. Néha csak a fejét dugta ki a vízből, hogy megnézze, hány másik hím van a közelben, de emellett mutatott nekünk hátra szaltót, oldalra ugrást, felugrott és megpördült a tengelye körül, újra és újra. Hihetetlen volt. Mindez olyan közel a hajóhoz, hogy el sem tudtuk hinni, hogy ez velünk történik.

A terv az volt, hogy még egyszer megyünk, immár teljesen kamerák nélkül, csak megélni. Nem azért, hogy ez eddig ne történt volna meg, de az előző nap volt az első, ami után úgy éreztük, már nem kell még több még jobb, még közelebbi, még élesebb fotó vagy videó, mindent láttunk. Nemcsak hogy láttuk, de mindent le is mentettünk a telefonokra, illetve majdnem mindent sikerült a flickr-re is feltölteni. Nem árt az óvatosság, ha az ember éjszakai buszra készül utána meg Kolumbiába!

Puerto Lopez maga is rémisztő első látásra; bevakolatlan házakban laknak az emberek, az ablak helyén csak függöny van, vagy a ház még épülőben, esetleg lyuk van a tetején, az utcák nincsenek lebetonozva és mindenütt por és kosz. Nem csoda, hogy Ecuador volt eddig az első latinamerikai ország, ahol ismét be kellett vezetnünk a vacsora utáni minimum 40 fokos alkoholt.

A terv azonban nem jött be, mert másnap erős napsütésre ébredtünk. Így megreggeliztünk a kedvenc helyünkön, majd megittunk egy-két tejshaket a parton, felültünk az éjszakai buszra és elhagytuk Puerto Lopezt. 

Amazónia után megint Tenán keresztül vezetett az utunk Banosba. Tenában ismét szakadt és hideg volt, így elmaradt a vadvízi evezés. Banosban még hidegebb, így a canopy is ugrott. Elegünk lett ebből a rossz időből, hiszen nyaralnuli jöttünk, nem fagyoskodni; irány a part!

Első - az interneten nem ajánlott - éjszakai buszjáraton indultunk Guayaquilen keresztül Salinasba, alias Santa Elenába. Reggel azzal ébresztettek minket, hogy valakit kiraboltak. Nem akarok áldozathibáztatásba esni, mert tudom, mit jelent, amikor kirabolják az embert, de a srác a lába között a széken hagyta a mobilját és pénzt. Hát basszus, így még Európában is kirabolnak, ha elalszol! Ecuador egyáltalán nem érzik veszélyesnek. Ha az ember kicsit odafigyel, nem hordozza magán szemmel láthatóan a kameráját és a mobilját, akkor nem is kerül veszélybe. A legrosszabb, ha valaki nőként egyedül futkározik, mobiltelefont villogtatva. Ez nem Európa és nem az Egyesült Államok. Ezt meg kell érteni és nem felkészületlenül jönni. A tapasztalatom az volt, hogy a legtöbb ember utána sem olvas, hova jön és mire kell vigyázzon, aztán csak kiabál, hogy Ecuador veszélyes. Igen, vannak veszélyek, de ha az ember használja a józan eszét, akkor nem hiszem, hogy baj érné. 

Természetesen a pénz és a mobil sem lett meg, a srác pedig a legrosszabbat tette, amit tehetett; meggyanúsítgatta a még buszon lévő helyieket. 

Salinasban buszt váltottunk és immár ezzel zötyögtünk a part mentén északnak. Majd egyszer csak megállt és valaki azt kiáltotta: Puerto Lopez! 

Kiszálltunk és tuk-tukkal mentünk a hotelbe. Felhős idő fogadott minket, hűvös széllel. Estére ingyenes salsa kurzust harangoztak be. Sajnos a tanár beteg volt, így hiába vártunk. A hideg szélben a hideg koktéloktól átfagytunk és ekkor jött a meglepetés; a hotelben nem volt, csak 9-ig melegvíz. Úgy éreztük, hazudtak nekünk, mert számtalanszor megkérdeztük, van-e meleg vizük, és a válasz igen volt. Azonban a korlátozás miatt mindig pont arra az időpontra nem lett volna, mikor mi tusolni szerettünk volna, így hotelt váltottunk.

A következő sem volt sokkal jobb, de legalább volt meleg vizük. Szuper! Akkor irány a szörfsuli! Két óra a minimum, amit foglalni lehet. Ok, de akkor legyen tényleg két óra! Perszepersze! Aztán, mikor ott ültünk, jött a tanár, hogy így meg úgy és csúszik egy kicsit..végül másfél órát sem kaptunk a pénzünkért. Ráadásul a tanár nem tudott mindig mindkettőnkre figyelni, így az egyik alkalommal egy elkésett manőver közben engem elkapott egy hullám..és olyan erővel vágott a levegőbe, a szörfdeszkát meg a másik irányba, hogy azt se tudtam, hol vagyok. A víz nagyon mély volt, úgy éreztem, percekig voltam a víz alatt, és mikor elértem a vízfelszínt, puff, a szörfdeszka a felkaromnak csapódott, akkora kék foltot hagyva maga után, mint a fél tenyerem. 

Az iskola vezetője megígérte, hogy kompenzációként másnap odaadja nekünk egy órára ingyen a szörfdeszkákat. Egy kedves gesztus, de azt elfelejtette mondani, mikor érdemes kimenni, mi meg apályban indultunk el. A part meg köves volt. A tanártól sajnos nem sikerült eleget tanulnunk ahhoz, hogy ne megint egy csomó, kövek általi sérülés legyen a vége. Felállni egyáltalán nem tudtam, mert azt a technikát, amit az egész internet ajánl, ő nem engedte meg használni, én meg nem voltam olyan erős, hogy hasonfekvésből rögtön talpra tudjak ugrani. Henning legalább fel tudott állni. Ennek ellenére mindketten frusztráltan hagytuk hátra a szörfdeszkát és megbeszéltük, hogy ezentúl a youtuberól tanulunk és egymást segítve, figyelve, tanítva folytatjuk a szörfözést, Kolumbiában.

Ennek ellenére azt kell mondjam, szörfözni hatalmas élmény! Még fel sem álltam a deszkán, csak hason értem ki a partra a hullám nyomására, de már élvezem! Semmiképpen nem akarom feladni, meg fogom tanulni, ha törik, ha szakad, mert ez egy hihetetlen jó sport! Mikor elkap a hullám és csak lök maga előtt, az olyan érzés, mintha repülnél. Én még hason. De nemsokára majd állva is, meglátjátok!

Sajnos meg kellett itt állapítanunk; az emberek itt a legkevésbé kedvesek Ecuadorban. Reggel 6-tól hangosan üvöltetik a zenét, ha rájuk szólsz, kinevetnek.

Viszont, ami mindenért kárpótol ezen a helyen; a tejshakek. Minden este egy kókuszshake vagy maracuja..na az mindent megért! Ecuadorban is lehet irtó finom tejet kapni!

Egyszer aztán valaki ajánlott egy francia helyet reggelizni. Ott tudtuk meg, miért ilyenek az emberek itt; ezek halászok. Hajnal 3-kor kelnek 6-7 felé jönnek haza a halászatból, az már nekik nappal. A túristák nem érdeklik őket, hiszen nélkülük is volt mit enni, hiszen halásztak. Meglesznek nélkülük is. Hogy a túristák jól érezzék magukat, jó reggelit kapjanak, tiszta szobát,  nem központi kérdés. Volt, hogy spagetti helyett cérnametéltet kaptam, de az is megesett, hogy öt üzletből egyik sem segített nekem felváltani egy tíz dolláros bankjegyet. Puerto Lopez egy öntelt és unszimpatikus kisváros a túristák szemével. Viszont azon kevés helyek egyike, ahol még bepillanthatsz a halászfalu életébe, amit még nem állítottak át a turizmus kiszolgálására. És azért meg kell jegyezzem, hogy az, aki találkozott már túristákkal, az nagyon kedves! A túravezetőink mindig a szívükön viselték, hogy mindent lássunk, kedvesen, beszélgetősen, érdeklődve. De a francia hölgy is a kedvencünk lett, a mennyei reggelijével. Ugyanígy az olasz étterem, ahol még németül is beszélt a főnök, sőt, még a spanyol kiszolgálólány is megtanult egy-két szót a kedvünkért.

És a színfalak mögött Puerto Lopez egy olyan hely volt, amit végül egy hét után is nehezen hagytunk el. Hogy miért? Mert itt találsz kék lábú kacsákat, pelikánokat, színesebbnél színesebb halászhajókat és néha még a kikötőből is elcsípheted, ahogyan egy-egy bálna hatalmasakat ugrik a szomszédos öböllel szemben.

Már mikor Brazíliában jártunk, felmerült, hogy menjünk el az Amazonasz vidékére. Azonban Brazília olyan hatalmas, olyan sokmindent lehet ott látni, amit sehol máshol a világon, hogy a dzsungelbe már nem jutottunk el. 

Közben bejártuk a costa ricai Corcovado-t, ami hasonló. Hihetetlen túra volt, rengeteg állatot láttunk, olyanokat, amiket soha addig és, egyik-másikat soha azután. Hangyászt, lajhárt, tapírt, tukánt, kajmánt, majmok tömkelegét, hogy a madarakról már ne is beszéljünk! Ja, és a hatalmas pókról a tusoló felett, vagy a mérges békákról, amelyek piros színben pompáztak pontokként a leveleken. És a kígyó, amit annyit kellett keresnünk! Ugyanez igaz a mexikói Calakmulra, ami az első ilyen dzsungel túra volt, Maya piramisokkal egybekötve. Sosem fogom elfelejteni a melletünk elúszó édesvizi krokodilt, vagy a majmokat, amik a jurassic parkból inspirálódtak, és már messziről úgy rázták a fákat, mintha egy t-rex jött volna felénk. Meghűlt bennünk a vér...mire kiderült, hogy csak egy kb 30 fős majomcsorda vonul át a fejünk fölött. De a majomcsalád is jó volt, ahol az egyik nagyobb a farkával kapaszkodott egy felette lévő ágba, mire a kicsi felmászott és kioldotta azt. 

Na ennyi jó élmény után el tudjátok képzelni, mennyire eluralkodott rajtunk a vágy Amazónia után, főleg, mikor meghallottuk, hogy oda nincsenek utak! Igaz a Corcovado-ba sem voltak, és ott a 35 fokban 100%-os páratartalom mellett gyalogoltunk 20 km-t táskákkal a hátunkon a parton a napon. Éhen. Amazónia egészen más! Turisztikai szempontból a legkényelmesebb, amit el lehet képzelni; kenuban ülsz és így "visznek" a hotelbe. És még milyen hotelbe! Ez nem sátrazós, vagy csótánylakta emeleteságyas, mint a Corcovado volt, hanem szinte luxusszálló. Egy négy napos túra pedig sokkal olcsóbb volt, mint a Corcovado-i 3 napos. De kezdjük az elején!

Szóval, immár Nueva Loja, vagy másik nevén Lago Agrio városának földjét tapostuk - itt valamiért szinte minden városnak két neve van -, a cél pedig a  Cuyabeno Nemzeti Park volt, vagyis A Dzsungel. Egy pár órás buszút után motoros kenukba szálltunk, mert a lodge-hoz ugye nem vezettek utak. A folyó felszíne teljesen síma volt, nem lehetett látni, hol kezdődnek a növények, vagy a fák, egyszerűen csak ott voltak mindenütt; alattunk, felettünk, mellettünk, néha még lián-csápjaikkal közöttünk is. Mi pedig csak mentünk felfelé a folyón, szótlanul az áhítattól, attól a csodától, amit a természet formált körénk. Hirtelen az ágakon majmok tűntek fel, egy egész hadsereg! Visongatva ugráltak a folyó egyik partján lévő fákról a másik oldalán lévőkre. Mintha csak repültek volna! Míg egyszer az egyik a vízben landolt....az egész csónak a szája elé kapta a kezét és egy csüggedő ó-t kiáltott. A majmok ezen fajtája ugyanis nem tud úszni...

Még rengeteg másik majomfajjal találkoztunk az úton, volt, amelyik madarakon hidalta át a kisebb távolságokat. De volt olyan is, amelyik hatalmas volt, elérte a 12 kg-ot! Ha pedig mindez nem lett volna elég, a fák tetején megpillantottunk két kék-sárga kakadut.

És ekkor valami ugrott egyet a vízben. Mi lehetett az a lilás állat? Ismeritek a rózsaszín delfint? Az Amazonaszban élnek ezek az édesvizi delfinek, amik a sok mozgástól "kipirulnak" innen a lilás-rózsaszínes színük. És igen, a szemünk előtt tanította egy pár a kicsinyét halászni! Micsoda szerencsében volt részünk, hiszen a delfinek inkább a lagúnában élnek, nem jönnek le a folyókba, és nagyon ritkán lehet látni őket! Nem is láttuk őket többször, de itt vagy egy fél óráig csodálhattuk őket.

Mikorra elértük a hotelt, már esteledett. A szobánk majdnem úgy nézett ki, mint az ötcsillagos Avaniban, persze az ágy egyszerűbb volt, emellett csak hidegvíz volt fürdeni, áram is csak 3-4 óra hosszat volt este, illetve falak sem voltak a bambuszból épített, fapadlós kunyhóban. A falak kislyukú szúnyoghálóból álltak, de az ajtó fölött egészen a tetőig semmi nem volt. Utasítás volt a cipőket minden reggel kirázni, nehogy gyíkok, csótányok vagy épp skorpiók legyenek benne. Hogy a bogarak és a tarantulák, amik a tetőben laktak, ne tudják megzavarni az álmunkat, szúnyogháóval volt letakarva az ágy is. Én ennek ellenére elég rosszul aludtam, mert féltem, hogy egy tarantula meglep egyik éjjel. Ennek is megvan azonban az előnye; éjszaka hallod a dzsungel hangjait, ami hihetetlenül megnyugtató! A tücskök neszezése, a madarak rikkantása, a fák suhogása, mindez a szentjános bogarak ki-kigyúló, majd újra elhaló fényeiben. 

Csak megjegyzésképpen, már az első nap kaptunk gumicsizmát. Ez nagyon hasznos tud lenni.

Az esti sétákon aztán nem volt megállás; színes békákat, kígyókat (boa, korallkígyó), lobsztert, kajmánt, tücsköket mindenféle színben és méretben hozott az éjszaka a szemünk elé. És pókokat is.

A kajmánt alig láttuk, olyan kicsi volt, így a csónakvezető kiszállt a partra és mint a villám úgy csapott le rá; megfogta. Miután megmutatta nekünk, ugyanilyen sebességgel tette le a földre és engedte el. Mi meg csak ültünk döbbenten. 

Három vágyunk volt: a rózsaszín delfint, tarantulát és anakondát látni. Ebből kettő valósult meg, nehogy ne legyen mit keresni a jövőben :).

Rengeteget motoroskajakoztunk. A lagúna felszínén állt a víz, csodálatos tükrözve a felhők mögül előbújó napot. Nappali sétára indultunk a dzsungelben. És ekkor, az egyik keskeny fakérgen a túravezetőnk, Andres, felfedezett egy fehér batyut. Vett egy ágat és felülről beletuszkolta a batyuba. Alul pedig egy igen szőrös tarantulabébi mászott ki belőle! Egy másik nap pedig egy kis skorpió hátrahagyott bőrét találtuk a leveleken. Vagy egy ulra nagy pókét. A százlábút Henning még a kezébe is vette! Megcsípette magát hangyákkal is, hogy immunis legyen a szúnyogokra, amelyek még a ruháinkon át is csíptek. Az eredmény: 15 szúnyogcsípés csak a hátán. Szerencsére sem malária sem zika nem található a környéken. A legveszedelmesebbek az elszabadult darazsak voltak, Andres még az esőkabátját is eldobva rohant előlük. Mi meg utána. Ennek ellenére egyeseknek sikerült egy pár, igen fájdalmas csípést beszerezni. Ha pedig mindez nem szolgáltatott volna elég látnivalót, akkor ott voltak a lajhárok vagy épp a tukánok, illetve az egész vidék telis-tele piros, pulyka nagyságú madárral. Vagy a hollóméretű kékkel. De ott volt a sárgafarkú rigószerű is!

Egyik nap elkezdett esni az eső, mikor épp a lagúma felé kenuztunk a folyón. Először csak csepergésnek indult, de pillanatokon belül úgy szakadt, hogy a kenuszomszédunkat alig láttuk. Meg kellett állni egy elhagyott lodgenál, hogy megvárjuk az eső végét, annyira szakadt.

Aztán kisütött a nap és amilyen gyorsan vizesek lettünk, olyan gyorsan száradt meg mindenünk. Sőt, olyan meleg lett, hogy sokan beugrottak a vízbe egy kis hűsítőért. Azt mondták, nem veszélyes, de ki akar anakondák és kajmánok között úszkálni? Nekem nem volt olyan melegem. Persze, nem kell mondanom, Henning beugrott....

Az étel, amit kaptunk, itt volt a legjobb egész Ecuadorban. Egy szóval, el voltunk kényeztetve. (Reklám on: Ha valaki esetleg erre járna valamikor, a Nicky Lodgeban voltunk, nagyon tudom ajánlani. Reklám off).

Egyik délután megtanultunk yukka kenyeret sütni. Van egy növény, amiből, ha elásol egy darabot, hónapok múlva gyökeret ereszt és növény lesz. Hihetetlen túlélő. Főzés nélkül mérgező. Ebből készül a yukka. Hihetetlen, de épp ezzel tanultuk meg, hogy maradj életben élelem nélkül a dzsungelben! Ehhez nem kell semmi, sem liszt, sem tojás, csak a yukka növény, és kenyér lesz belőle!

Élménydús három nap után el kellett jönnie a búcsúnak. A negyedik napon összepakoltunk és a kifelé vezető kenuúton még mindig az állatokat bámultuk. Hogy utolsó nap se maradjunk élmények nélkül, közepesen nagy majomcsorda, egyik-másik kicsikkel a hátán, haladt el mellettünk a fákon. Beállt a kenunk a part mellé, hogy megcsodálhassuk Amazónia utolsó ajándékait is. 

Quitoból a vicces nevű Banosba indultunk, hogy Amazónia kapujába érkezzünk. Banos, amit a spanyol nyelvűek általában a wc-re, illetve a tusolóra használnak, egy fürdőhely volt a hegyek "tövében".

A legviccesebb Ecuadorban, hogy sosem tudod, mikor milyen évszak van. Például, ha Banosban vagy, júliusban mind azt mondják, az Amazonasz vidéke az egyenlítőtől Északra van, így ott most nyár van. De az amazóniaiak, főleg, ha esik, azt mondják, most tél van. Az internet is azt írta, hogy július a legmelegebb és legszárazabb hónap ott. De minden városnál tapasztaltuk ezt a ki ezt mondja, ki azt. Olvastam valakiről, aki márciusban volt itt, és ugyanilyen esős, hűvös idő volt, mint most. Szóval az igazság az szerintem, hogy itt mindig esős, hűvös idő van. 

Banosban először a helység mögötti hegyre másztunk fel, hogy megnézzük a Szent szobrát. A szobor fölött száz méterrel a világ legjobb üzleti fogásával egy helyi italokat árult. Az emelkedőn bizony megizzad az ember, és ha nem hozott magával semmit, akkor elkél a frissítő. Elbeszélgettünk még vele, mielőtt lefelé indultunk.

Sajnos a Tungurahua, a Banos fölé tornyosuló, most is aktív vulkán, szégyellősen felhőtakaróba burkolózott, így egész ottlétünkkor nem láttunk belőle semmit.

Banos egyébként egy hihetetlen hangulatú kisváros a hegyekben. Termálfürdőjéről híres, amit mi nem próbáltunk ki, mert azt olvastuk, hogy rengeteg ember van bent egyszerre és mozdulni sem lehet. Viszont, amit kipróbáltunk, az a forró csokoládé. És az bizony mennyei! Az egyik étteremben Henninget megszólította a tulajdonos, hogy melyik országból jött. Mikor megmondta, az nagyon megörült, és kérte Henninget, hogy segítsen neki sörkóstolásban. Ismerőse készített öt különböző ízű sört, és szüksége volt egy "szakemberre", aki megmondja neki, hogy ezeket el lehet-e adni. Henningnek persze nem kellett kétszer mondani, így két estét is itt töltöttünk sörkóstolással, beszélgetéssel. Mondtam már, hogy az ecuadoriak hihetetlenül kedvesek? Bárhol voltunk, mindig olyan kedvesek voltak, a vidámságuk ragadt ránk, hogy nem igyekeztünk tovább indulni ebből a végtelenül hangulatos, télies kisvárosból sem.

Banosnál indul a ruta de cascadas, vagyis a vízesések útja, amire mi egy nyitott tetejű emeletes busszal mentünk. Jól szórakoztunk, főleg, amikor az utca felsővezetékei belógtak a buszba, vagy mikor az aluljáró jött, aminek a tetejéről szakadt a víz. Hiába, hegy alatt fúrták át és a sok esőzés miatt mindenhonnan ömlött a víz a völgyet kialakító, sebesen áramló folyóba.

Az út vége volt a legszebb. Azt hittem, az Iguazu után már nem tud sok vízesés lenyűgözni, de az El Diablo-tól tátva maradt a szám. Hihetetlen víztömeg zúdul ott le pillanatok alatt, hihetetlen erővel. Lélegzetelállító, habár az ember csak sejtheti, milyen ereje is van a víznek.  - jobb nem kipróbálni. A másik vízesés, ami elrabolta a szívünket, az Agoyán volt. Felette egy túldimenzionált szerszámosláda kinézetű, köteleken függő kocsi járt a szakadék egyik oldaláról a másikra. Mi is beültünk. Ahogy elindult, és nem volt többé föld a lábunk alatt, csak a rettentő szakadék, leírhatatlan panoráma tárult elénk; a két zuhatag, amint egymásba forrnak és úgy zuhannak tovább, együtt, ez a látvány hevert teljes magasságában a lábunk alatt! 

Este, a buszút végeztével még visszatértünk ide, hogy canopyzzunk, de én fáztam, így mondtam Henningnek, most menjen ő egyedül, másnap majd megyünk mindketten. Kicsit féltem is, mert már Németországban canopyztam egyszer és az egyik élmény igen rosszra sikeredett. Amikor lefelé canopyztam a fa tetejéről, nagyon begyorsult és ez nem tetszett.

Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy félelemből elszalasztottam valamit, amit pedig nagyon szerettem volna kipróbálni. Nem ragadtam meg a lehetőséget akkor, amikor előttem volt, mondván, majd holnap. De a holnap rossz időjárást hozott magával, sőt a holnap holnapja is. Így szalasztottam el ezt a hihetetlen alkalmat csupán félelemből. Henning pedig, mint a madár, kitárt karokkal "repült" át a szakadék másik oldalára, a vízesések fölött, egy biztonságos drótkötélhez csatolva. 

Nagy tanulság ez nekem. Eddig bármit elutasuítottam, mindig volt lehetőségem meggondolni magam. Itt nem. Nem mindig van. Ezt is meg kell élni.

Mivel a következő napokra eső és havazás köszöntött Banosra, mi tovább indultunk Tenába.

Tena a vadvízi evezés egyik paradicsoma, és nagy álmom volt ezt kipróbálni. Az egyetlen, ami eddig visszatartott ettől, az a hideg folyóvíz volt. Olyan helyen szerettem volna kipróbálni, ahol meleg van, ezért a vízbe esni, és utána vizesen tovább evezni a szélben inkább túra, mint tortúra. Mivel Tena az esőerdő szélén van, elsőre ideálisnak tűnt. Sajnos azonban ottjártunkkor úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. 

Biztos ez sokaknak még vonzóbbá tette volna, hiszen ez extrém sport, ami a szakadó esőben talán még intenzívebben hat. Én azonban kicsit kényelmesebb kezdetre vágytam, így inkább utána néztem, lehet-e ilyesmit csinálni az utolsó országban, ahová megyünk. Igen, lehet ;).

Hatalmas napernyő alatt ülök egy hangulatos kávéház teraszán, Quito óvárosában, a Plaza Grande-n, és a kávémat szürcsölgetem. Ilyen finom tejeskávét nem ittam még sehol a világon.  Friss a levegő, 18 fok körüli, de jól esik a párás Galapagosz után. Tiszta levegővel megáldott főváros Ecuadoré. Ma sütött ki először úgy igazából a nap, eddig felhős volt, most viszont úgy süt, hogy el kellett menekülnöm a napernyő árnyékába. 

Hihetetlen, de ez volt az utolsó ország a terveink szerint. Hogy innen hová megyünk és hogy megyünk majd haza, nem tudjuk. Lassan körvonalazódik, hogy mit csinálunk majd Ecuadorban, és azt kell mondjam, ez az ország érdekesebb, mint elsőre látszik. Jóval több, mint csak a Galapagosz. És az emberek hihetetlenül kedvesek és segítőkészek! Boldognak látszanak, szívesen adnak tanácsot, információt, bármit. Népviseletbe öltözött árusok járnak körbe, két dollár a kalap, egy a zacskó mandarin vagy dinnye. Merthogy Ecuadornak nincs saját pénzneme. A hihetetlen inflációt a dollár bevezetésével akarták megállítani. Sokan ezért drága országnak tartják. Mi nem. 5$-ért meg tudunk ebédelni, ketten. 1.3$ az isteni tejeskávé. Beleszerettem Quitoba, pedig a fővárosok mindigis megterhelték a türelmem. 

Hányadik napja ülünk itt, isszuk a kávénkat és élvezzük ennek a különleges városnak az atmoszféráját...és még mindig nem unjuk. Vasárnap van, autómentes nap az óvárosban. Zene mindenütt, az árkádokból, teraszokról, az utcáról.  

Mellettünk a Cotopaxi vulkán, láthatatlan a felhőktől. Rengeteg kráter, színes tavakkal kínálkozik túristalátványosság gyanánt. Minket most nem vonzanak a vulkánok. És a vízesések sem. Inkább Quito templomait látogatjuk meg. Gyönyörűek. Az egyikükben minden arannyal van bevonva. Lecsillapodott az utazás utáni éhség. A beteljesült álmok boldogsága leng minket körül. Eddig rémálmaim voltak, ha az út végére gondoltam, most viszont már úgy érzem, csak egy másik korszak jön. Tervekkel és álmokkal megyünk haza, és nem maradtunk éhesen. Szeretnék egyszer visszatérni egy féléves latinamerikai túrára. És meg is fogjuk csinálni. Nem most, de nem marad csak álom. Csupán elnapoltuk. Boldogok és hálásak vagyunk, hogy megadatott nekünk ez az út. Elégedetten megyünk haza, nem szomorúan. Nem rosszabb következik, csak más. Bár csak le tudnám írni valahogy, milyen boldogok és hálásak vagyunk minden napért, amit úton lehettünk!

Mellettünk egy templom vagy múzeum. Számtalan lépcsőjén már senkinek sincs hely, lent pedig maszkokat viselő emberek szórakoztatják a tömeget. Egy kisfiú a lépcsők közepén fagyit majszol. A szája körös-körül már fehér az édes-hideg finomságtól. Az ujjai között folyik le, csöpög a fagyilé. Hirtelen megdörren az ég. Fekete felhők úsztak a fejünk fölé. 

Quito óvárosa gyönyörű. Nem romos. Sok szép színes, régies stílusú házzal, templommal, múzeummal és palotával. Szép a szemnek. Kovácsoltvas asztalok, székek és lámpák. Éjszaka a favélák lámpái körös-körül a dombokon csillagokként világítanak. 

Hihetetlen, milyen kedvesek a hotelben! Mivel csak gipszfal van, a szomszédok hangoskodása elől másik szobába menekülnénk. Este 8-kor. És nem probléma. Megszerelik a wc-t, felmossák a fürdőszobát. A tönkrement lámpát este 9-kor is kicserélik. A konyhában is mindent használhatunk. Mintha otthon lennénk. Olyan hálásak vagyunk, hogy így megszépítik az utolsó napjainkat itt!

Quitoban a legjobbak az emberek. Ők teszik ezt a várost hihetetlenül hangulatossá, a tejeskávéba beleadják szívüket-lelküket, az információs pultnál pedig kedvet csinálnak mindenhez itt. Képeket mutatnak, menj ide is, nézd meg, akkor is, ha ők oda nem szerveznek túrát, gyönyörű. Átragad a lelkesedésük. Hirtelen már nem is olyan fontos, hogy lesz-e következő ország. 

A reptérről busszal mentünk az északi terminálba, ahonnan buszt váltottunk az óvárosig. Olajozottan ment minden. Azt hiszem, ez is kritériuma egy jó fővárosnak. 

Az emberek percenként hangosan felnevetnek. Mi sajnos nem sokat értünk a játékból, de jó a helyieket ilyen jókedvűnek látni. Megtellt a tér. A nap is újra kisütött. Jó itt.

Ha az embernek van ideje, érdemes ellátogatni egy másik szigetre is, nem csak Santa Cruzon maradni. De a szigeteken végigrohanni sem érdemes. Ismertünk olyat, aki egy hét alatt három szigetet járt be, csak épp semmit sem látott.

Ha az ember már a Galapagoszon van, akkor nem olyan drága, hogy egy hétnél ne maradhatna tovább. A szezon nyitó szakaszában, június közepétől júliusig, simán lehet szobát találni saját fürdővel 30$-ért, helyi ételt (almuerzo vagy merienda) 3-5$-ért fejenként. Szóval túlélhető a két hét. 

Izabellára a két órás hajóút 30$ volt fejenként. Erre jön még a vízi taxi, ami az egyik oldalon 50 cent a másikon 1$. Az úton delfinek kísértek, a hajó kényelmes volt és a tenger sem volt túl barátságtalan. Amikor az ember megérkezik Izabellára, jobb, ha kinyitja a szemét! A hajó ugyanis közvetlenül Izabella és Tintoreras közé áll be, ahol a kéklábú kacsák és a pingvinek élnek. Itt élnekba világ második legkisebb pingvinjei. És ha nem is a parton, de a vízben úszva már itt megpillanthattuk őket!

A kikötőtől a városig símán el lehet sétálni, nem kerül többe, mint 10-15 perc. A kikötő mellett vezet a stég a Concha y Perla nevű "strandhoz", ami egy jó hely sznorkellezésre. Szép napokon láthatsz fókákat, pingvineket, hogy a halakról ne is beszéljünk. Mi azonban nem voltunk elég szerencsések a pingvinekhez, így a másik oldalon, a kikötő mellett mentünk a vízbe a hajók között, ami elég veszélyes, de megérte. A fókák fel-le ugráltak mellettünk, a pingvinek ott úsztak el az orrunk előtt és még egy-két kék lábú kacsát is láttunk. A fókák olyan érdeklődőek voltak, hogy odajöttek, és ha nem a kamerát, akkor a lábunkat szagolgatták. Ott játszottak négyen is egy-két méterre tőlünk. Ők egyébként Izabellán is mindenhol ott vannak; a padokon, az út vagy a stég közepén, pont úgy fekszenek keresztbe, hogy épp csak 20 cm van mellettük a lábadnak. De békés természetűek, nem zavarja őket, hogy az emberek a fejük mellett csoszognak. Legalábbis addig, míg nem kerül képbe egy éhes csemete, aki pont az út közepén akar szopni. Henning megpróbált elmenni mellettük, aminek irdatlan morgás lett az eredménye. A végén akkora sor állt már a stég mindkét oldalán, hogy igyekeztünk hangoskodással elpaterolni őket. Ez végül egy helyi túravezetőnek sikerült, aki a magával hozott békalábakat csapkodta össze, majd tette  a feje fölé, hogy nagyobbnak látszon. Na ettől megilyedtek, ilyen fura madarat biztos még életükben nem láttak, és ezzel szabad lett az út.

Persze, nem csak a fókák állhatják utunkat Izabellán, hanem mondjuk iguanák is. Ha egy kevésbé használt utcán fordulnánk be a Wetlandsben, ne lepődjünk meg, ha hirtelen száz fekete szempár mered ránk kérdőn. Az egész utat befedik, egy lépést sem tudsz tenni, és fenyegetően prüszkölnek, mintha csak megfáztak volna a harmincfokos galapagoszi télben. Azért ha az ember nem adja fel, akkor csak csinálnak egy kis helyet, a prüszkölésen kívül pedig egyéb fenyegető viselkedést még nem tapasztaltunk náluk.

A Wetlendsbe már csak azért is érdemes ellátogatni, mert ott az óriás teknősők "szabadlábon" vannak. Ha az ember nem taxival megy és fülel, simán meghallja, amint a bozótban tördelik az ágakat, de ha szerencséje van, egyik-másik pont akkor kel át az úton előtte. Mi néggyel találkoztunk, amikor a 7 km-es szakaszt gyalog bejártuk. Hihetetlen élmény ez az erdő!

Izabella a flamingóiról is híres. A Laguna Salinas pontosan négy flamingót tudhat magáénak. Kiépített stég vezet a lagúna szélén, de onnan a flamingók bizony elég messze vannak. Mi közelebbről is szerettük volna megfigyelni őket, így a házak melleti kis utcákon keresgéltünk egy lyukat a bokorerdőn, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Megérte!

Az egyetlen, amit még nem igazán sikerül megnézni, az a kék lábú kacsa volt. Tudtuk, hogy a szemben lévő Tintoreras szigetén rengeteg van belőlük, hiszen láttuk őket nem egyszer a kikötő körül repkedni. Kajaktúrára indultunk hát az utolsó délelőttünkön. Sajnos elég rossz céget választottunk; nem elég, hogy a kajak kényelmetlen volt, mert nem adtak semmit, ami a hátunkat tartotta volna, még a vezetőnk is lusta volt, s miután gyorsan körbemutogatott mindent, már vissza is akart fordulni, persze idő előtt. Mikor mi ezt megemlítettük, akkor csak leült a kajakban és nem csinált semmit. Mikor aztán elegünk lett és vissza indultunk, nem szólt, hogy veszélyesen nagyok a hullámok, így az egyik olyan erővel sodort ki minket a partra, hogy egy másik hajó oldalának ütközve álltunk meg. Én hátraestem, ki a kajakból a vízbe és még láttam, amint a szatyorba csomagolt kamera és telefon az óceánban landol. Sikerült azonban másodpercek alatt kikapni onnan, és csodával határos módon semmi bajuk nem lett! De a túravezetőnél még csak törölközők sem voltak, s nemcsak nekünk nem segített felállni, nem is érdekelte, hogy megsérültünk-e, még mikor segítségért kiáltottunk, akkor is csak mosolygott, hogy nyugalom, nyugalom, min idegesítjük magunkat ennyire. Dühítő volt az érdektelensége, a közönye, és még ez hívja magát kajak kingnek! A másik csapatban lévő turisták segítettek végül. Mindezt azért írtam le, hogy lássátok, a világ ezen felén nem számíthatsz olyan biztonsági előírásokra, mint mondjuk otthon.

A jó hír viszont az, hogy mindent láttunk. A Tintoreras egyik felén fókákat játszani, pingvineket napozni, vagy éppen cápát alattunk a vízben. A Tintoreras másik oldalán pingvinsereg várt minket csicseregve, majd egyikük úszás bemutatót tartott. Emellett pedig ott ültek a kék lábú kacsák; csapatokban, civakodtak, tisztálkodtak, ettek-ittak miközben mi alig tudtuk abbahagyni a fotózást!

Izabella szigete egy álom! Bárki erre téved, feltétlenül látogassa meg, mert még kevés a túrista, így sok hihetetlen dolgot látni. Egy valódi kis paradicsom!

A Galapagosz szigetek és Ecuador egyáltalán nem volt a radarunkon. Még otthon az angol tanárom elhalmozott mindenféle kis ajándékokkal a bolhapiacról, így került a kezembe egy ősrégi könyv a Szigetekről. Ezek után pedig nem volt megállás: tudtuk, hogy különlegesebbnél különlegesebb állatok élnek ott, így nagyon hamar elkezdett húzni a szívünk.

 Mielőtt felszállnál a gépre, 20$-t kell letenni a regisztrációs kártyáért, majd 100$ belépési díjat. Hüledeztünk. Még jó, hogy nem ott tudtuk meg a repülőtéren. 

Baltra szigetén értünk földet. A csomagjainkat lefújták valami spray-vel, de csak azt, ami a fenti tárolóban volt. Jellemző, mennyire félnek a behozott organikus dolgoktól, de a légszennyezésre nem figyelnek; ha fél órát áll a busz a reptér előtt, akkor sem állítják le a motort. 

Baltrán nincs más, csak a reptér. Onnan busz visz a sziget szélére, ahonnan kompra kell szálni, majd újra taxi vagy busz. Így kerül az ember Puerto Ayorába, Santa Cruz szigetének a "fővárosába". Puerto Ayorában foglaltunk már szállást, de olyan messze volt a központtól, hogy, ha nehéz szívvel is, de lemondtuk. A hölgy olyan végtelen kedves volt, hogy legszívesebben maradtunk volna. Egyébként Ecuador egyik hatalmas kincse ez: a kedves, mosolygós emberek. Ritka a kivétel. 

Miután találtunk szállást a városközpontban, belaktuk a szobánkat, bevásároltunk a reggelikhez, találtunk jó éttermet a vacsorákhoz, ahol a helyi specialitásokat ismerhettük meg, és a túrák árait illetve tartalmát is megérdeklődtük, úgy éreztük, megérkeztünk. A Galapagoszon a túrák irtózatosan drágák. Baltra szigetétől északra alig egy kilóméterre, van egy sziget, North-Seymur. Ide egy két órás gyalogtúra 170$ fejenként. Ezzel csak az árakat akartam éreztetni. Innen már tudtuk, olyan kevés túrát fogunk venni, amennyit csak lehetséges. Szerencsére nem kell mindenhová szervezett kirándulást fizetni, az ember mégis láthat mindent. Csak idő kell.

Egyik nap búvárkodni akartunk. Itt mindenkit figyelmeztetnék, aki a Galapagoszra megy, hogy nézzen minden cégnek utána az interneten, mert sajnos a cégek a csillagot is lehazudják az égről, csakhogy az ember nekik adja a pénzét. Nem is olcsóbb, mint másik szolgáltató. Sokszor kiírják, hogy a tripadvisor ajánlja őket, pedig nincsenek is fent, sőt, sehol máshol nem lehet őket véleményezni. Na ezek figyelmeztető jelek. Sajnos, a drágaság nem jelent minőséget. Mi is beleestünk ebbe. Lefoglaltunk egy búvártúrát, és csak utána néztük meg a tripadvisoron. A pénzünket persze, hiába lett volna helyettünk más, nem akarták visszaadni. Így történt meg életünk legrosszabb búvártúrája, ahol a guide egyedül hagyott minket a problémáinkkal, kijelentette, hogy nem érdekli, ahol a hajó veszélyesen túlterhelt volt, ahol a felszerelés miatt a merülés után még órákig rosszul voltam, és ahol a kifizetett ebédemet nem akarták odaadni, Henning egyszerűen kivette a hűtőből, mikor azt mondták, már mind elfogyott. Semmit sem láttunk az ég egy adta világon, csak a 18 fokos vízben dideregtünk. Ők voltak az Albatros Dive Resort, a sziget, ahol merültünk pedig Bartalomé volt. Ez állítólag szebb, ha az ember bejárja, amit Albatosszék nekünk is megígértek, csak sajnos ez is hazugság volt.

Amit azonban az ember sokszor lát a hajóutak során a vízből kiugró, pörgő-forgó ördögrájákat! Hihetetlen látvány, és legalább 10-et láttunk a hajóból! 

Napokba került, mire újra összeszedtük magunkat és újra erőt gyűjtöttünk egy másik búvárcentrum ajánlatához. Őket már a tripa alapján választottuk és a választás nagyon jónak bizonyult. Hihetetlen biztonsággal bonyolították le a túrát, amikor a tenger mélyén egyszer csak feltűnt két kalapácsfejű cápa. Aztán már egy egész csapat! Szinte összefüggő padlót alkottak a lábunk alatt! Egyik-másik felúszott hozzánk, és tisztes távolságból nézegetett minket, majd megint alámerült. Láttunk még teknőst, másfajta cápákat és rájákat is, sőt, még egy fóka táncát is élvezhettük Gordon Sziklái mellett. Mindezt reggelivel, ebéddel, jó felszereléssel, professzionális túravezetővel, jó hangulatban.

Santa Cruz szigetén ellátogattunk még a Tortuga Bay strandjára. Ha az ember végigsétál a strandon, ahova már megérkezni is egy órás gyalogút, hatalmas iguana-paradicsomba botlik, és ha szerencséje van, egyik-másik még az iguanák különleges úszástudományából is bemutatót tart. Ha itt kajaktúrába fogsz, biztosan nem kerülöd el a teknősöket sem, akik újra és újra feljönnek a vízfelszínre levegőért. A fókák pedig mindenütt ott vannak; a kikötőben a hajókban alszanak, a halpiacon az emberek mellett állnak egy jó falatért könyörögve a pelikánokkal együtt, a városban a padokon alszanak, mint a hajléktalanok, és igen, Tortuga Bayben pedig mefigyelheted, hogyan játszanak együtt a vízben, milyen hihetetlen sebességgel úsznak, ugrálnak ki a vízből, pörögve a napsütésben. 

Ha pedig Galapgoszi Teknőst szeretnél látni, akkor a Charles Darwin Centrumot neked találták ki. Igaz, itt be vannak zárva, olyasmi ez, mint egy állatkert, de volt olyan, amelyik odajött hozzánk, kiváncsi volt, ki akarta nyitni az ajtót. Itt láthatod őket együtt, a saját szociális környezetükben, hogy harcolnak, hogy párzanak, hogy fürödnek és hogyan élnek együtt. Santa Cruzon van egy farm, ahol ezek a tekik szabadon is láthatóak. Ez sem kerül sokba, de ott csak egyet-egyet látsz elvétve a dzsungelben. Mi inkább Izabellán látogattuk meg a Wetlands-et, ahol mindezt ingyenesen is megteheted. 

Ehhez pedig minden nap friss gyümölcsöt ettünk és tejshakeket ittunk. Megkóstoltuk a Chevice-t, a helyi specialitást, sok egyéb más mellett, rengeteg ismeretséget kötöttünk és élveztük a helyiek elmondhatatlan vendégszeretetét.

Kimerítettünk tehát mindent, amit Santa Cruzon ingyenesen vagy nagyon olcsón meg lehetett csinálni. Santa Cruz egy imádnivaló sziget, ahol olyan csodáknak lehettünk részesei, amelyeket sosem felejtünk el. Azonban nem akartuk, hogy ennek Santa Cruzzal vége legyen, így egyik nap az utazás mellett döntöttünk, hogy a Gapagoszok egy másik szigetét, Izabellát is felfedezhessük.