A legjobb diéta, amit az elmúlt hónapokban fedeztem fel a következő: szervezz meg egy esküvőt és utána egy egyéves nászutat. Garantált a hatás!

Szóval még novemberben elkezdtük tervezni az esküvőt. Mivel minden iszonyatosan drága, és nekünk momentán nincs elég pénzünk arra, hogy az esküvő-szolgáltatók pimaszul megdagadt hasát is teletömjük pénzzel, több időt és energiát kellett befektetnünk. Körülbelül 30 fotóssal beszéltünk, 3-4 DJ-vel, hány meg hány étteremmel, egyik telefon a másik után, és ki voltunk, mint a liba. De végülis sikerült, megszerveztük, megcsináltuk, elküldük a meghívókat és eljött a reggel, amikor azzal a gondolattal ébredtem, hogy már csak 6 hónap van az indulásig, de ebből még az ég egy adta világon semmi sem látszik. Eltöprengtem, vajon jó-e ez így.

Az agyam elkezdett kattogni, mint egy werkli, hogy miket kell még megtervezni, megcsinálni, mennyi időbe kerülnek ezek a feladatok, mik a határidők, jogi lehetőségek... míg végül elvesztem ebben a káoszban. Teljesen zombi lettem, aki - mint egy hangos műsorfüzet - másról sem tudott beszélni, mint határidőkről és teendőkről. Szóval ez így nem mehetett tovább, muszáj volt a páromat is bevonni valamilyen módon, mert egyedül nem bírtam volna. Még akkor sem, ha eddig minden utunkat én szerveztem és én készítettem elő. És lám, még élünk :).

Hogy szegény páromnak ne kelljen megtanulni a gondolataimban olvasni, cetliket kezdtem el gyártani, amiken feladatok és határidők díszelegtek. Ezeket szépen felragasztgattam az ajtóra 3 nagyobb pontba rendezve: Tervben, Dolgozunk rajta és Kész. Az egész ajtó tele lett. Ez a módszer nekünk nagyon bevált. Így mindenki tudja, hogy milyen feladatok vannak még készenlétben, és amit ő el tud végezni, van ideje, információja, ráhatása, azt elintézi. Hiszen mindketten 40 órában dolgozunk, én emellett még minden nap ingázom 40 km-t a munkahelyemre, ami kicsit több, mint egy órámba kerül.

Az egyik ilyen csodálatos feladat a repülőjegyek lefoglalása volt. Igyekeztünk először magunk megoldani, gondolkoztunk a különböző légitársaságok around-the-world jegyeiben, de nem voltak elég flexibilisek számunkra, és túl drágák is. Végül egy utazási irodához fordultunk. Nyilván tisztázni kellett, hogy melyik országokba is szeretnénk menni, aztán, hogy mennyi időt szeretnénk ott tölteni, napra pontosan. Ez kb három heti munka volt az utazási irodával közösen. Az utunk a következő: Maldív-szigetek, Nepál, Thaiföld, Malajzia, Szingapúr, Fülöp-szigetek, Ausztrália, Új-Zéland, Fiji-szigetek, Hawai, USA, Kuba, Dominikai Köztársaság, Ecuador, Peru és Bolívia. Egy év. A foglalásnál aztán olyan gyorsan kivették a kezemből a bankkártyát, még mielőtt azt kiálthattam volna, hogy ááááálllj, neeeem, mégseeeeem, nem gondoltam komolyan! és már ki is volt fizetve minden. Én meg csak ültem bambán. Azt hittem, hogy ez majd valami boldogsággal fog eltölteni, de semmit nem éreztem. Henning, aki először húzódszkodott attól, hogy menjünk, ugrált örömében én pedig nem értettem, mi a bajom. Most már biztos. Nincs visszaút. Persze, van biztosítás, és lemondhatjuk az egészet, de nem akarjuk lemondani, hiszen valahol belül tudom, hogy ezt akarom, csak még nem vagyok képes elhinni.

Másnap jött a következö sokk: fel kell mondanom a munkahelyen. Miután beszéltem a HR-es lánnyal, már jobban érzetem magam. Először persze nagy szemeket meresztett, hogy milyen lazán fogom fel az életet, miután persze elmeséltem neki, hogy ez nem egy olyan döntés, amit egyik napról a másikra hoz meg az ember, hanem ezen már legalább egy fél éve gondolkozunk, sok szerencsét kívánt, majd odasuttogta egy mosoly kíséretében, hogy igazából nagyon "irigyel". A felmondás jobban megviselt, mint gondoltam. Nem szerettem a munkámat, de soha nem voltam eddig munkanélküli, és hirtelen egzisztenciális félelmek léptek fel nálam.

A következő sokk akkor ért, amikor beszéltünk a főbérlővel. Megengedte volna, hogy kiadjuk a lakást egy évre, de azt mondta, ha az albérlő váratlanul kiköltözik, nekünk kell állni a cehet. Ez nem fog menni, fel kell adjuk a lakást. De ez már nem is akkora baj, hiszen a fűtés nem elosztott, hanem csak rámondjuk, hogy mi kb ennyi százalékot fogyasztunk, a padló úgy nyikorog, hogy az ember nem hallja a saját hangját, a lakás hideg, télen vagy hihetetlen pénzösszegeket utalunk át a gázszolgáltatónak, vagy téli kabátban ülünk a kanapén.... csak hát szerettük. A szívünkhöz nőtt. Emellett a kiköltözés is nagy feladat lesz. Minden összepakolni, szétszedni, eladni... barátokat meggyőzni, hátha van náluk hely....

Az utolsó sokk akkor ért, mikor Henning felhívta a szüleit. Az édesanyja koránt sem volt elragadtatva világ körüli utunk ötletétől - mondjuk ezt nem is vártam. Azt mondta, hogy remélte, benőtt a fejünk lágya, összeházasodunk, elköltözünk és végre gyerekünk lesz. Nyilvánvaló, hogy az ő terveik a mi életünkre vonatkozóan nem esnek egybe a mieinkkel. Az én szüleim persze tudták, már akkor elmondtam, mit tervezünk, mikor még nem is volt biztos. Mivel látták, mennyit szenvedtem a munkahelyen, megértőek voltak. Ez nagyon jól esett. Persze nem táncoltak örömükben, de ezt nem is várta el senki.

Nekem  valahogy nem akaródzik olyanná válni, amilyen sok ember. Mégha néha szeretnék is olyan lenni, családot alapítani, kicsit megnyugodni, én ilyen nyughatatlan vagyok. Sokan csak belenőnek a szerepeikbe, amikor az már ott van és megköveteli tőlük. Szerintem viszont az embernek először oda kell nőni és aztán a feladatot vállalni, akkor nem érzi lemondásnak. Én még rengeteg mindent szeretnék kipróbálni és megvalósítani, ami nem egy fizikai utazás, hanem inkább lelki. Szeretném megalapítani a cégem, könyvet írni és megtalálni azt a helyet, ahol élni szeretnék és oda költözni. Ez az út valaminek a kezdete. Annak, hogy nemet mondjunk a konvencionális világra és életre, illetve, hogy kitaláljuk, mit és hogyan szeretnénk. Hogy megtapasztaljuk, hogy másként is lehet élni, nem csak úgy, hogy először mindent megveszel, aztán mindenből nagyobbat veszel. És mi ilyen formán szeretnénk igent mondani az életre és nemet a zombiképzö társadalomra, azokra a bánatos, szürke emberekre, akik félnek élni, mert nem tudják elhagyni a biztonsági zónájukat. Muszáj kitörni most, mert már mi is megtörünk és félünk, zombik leszünk, feladjuk az álmainkat, minket is húz a "biztonságos" élet, ami nincs, de amit belénkbeszél ez a világ, és úgy tesz, mintha volna. Belénk ülteti a félelmet a változástól, pedig a változás jó és kell. Különben az élet csak unalmas állóvíz.