Miközben azon gondolkozom, hogyan tudnék még többet utunk lelki aspektusairól írni, eszembe jutott, hogy összegyűjtök egy-két vicces szituációt korábbi útjainkról. Először kettő jutott eszembe, amik nagyon emlékezetesek voltak:

Costa Rica:

Costa Rica volt az az út, ahol a legtöbbet nevettünk. Ez az ország egyszerűen ilyen hangulatú. Utunk utolsó állomása Bahia Drake volt, amit mindenkinek szívből ajánlok, aki Costa Ricára készül. Nekünk nem volt benne az útitervben, merthogy elég nehéz is oda eljutni, de az egy földi paradicsom! Az emberek Costa Ricán nagyon kedvesek és segítőkészek, ílyen volt a pilótánk is. Bahía Drake-re egy kis Chesna-val repültünk, utak majdnem teljes hiányában, illetve utak vannak, csak hidak nem. Persze kifutópálya sem nagyon volt, inkább csak ilyen kövekkel leszórt út. Landolás közben közölte velünk a pilóta, hogy a reptér még kb 1 kilóméterre van a városkától, vagy rendelünk taxit, vagy gyalogolunk a parton. Azt mondta, sokan választják az utóbbit, mert gyönyörű a strand. Hát, mi is ezt választottuk - bár otthon még reggelizni sem volt időnk, és már fél 12 volt. Landolás után egy hídon kellett átmenni, a várost azonban sehol sem láttuk. Battyogtunk hát a parton valami csokiskekszet majszolva és gyönyörködtünk a tájban. A helyiek megrökönyödve bámulták a két hátizsákos európait, akiknek láthatóan fogalmuk sincs, hogy hol vannak. Körülöttünk pedig az egyik oldalon dzsungel a másik oldalon az óceán. Az egyik csoport különösen rosszkedvűnek tűnt, mire Henning úgy tett, mintha a vízből jönne kifelé hátizsákkal, odament hozzájuk, majd megkérdezte spanyolul: "Ez itt Costa Rica?" Összenéztek hitetlenkedve, mire Henning elkezdett nevetni. Végül ők is megkönnyebbült nevetésben törtek ki. Ekkor már szívélyesebben és jobb hangulatban segítettek megtalálni a falut, ami, mint kiderült, 5 kilóméterre volt a reptértől. Gyanítjuk, hogy a pilóta 1 perc repülést vett 1 kilóméternek.

Brazília:

Reggel 5-kor keltünk, semmi nem volt nyitva, hogy tudjunk valami ennivalót venni. A reptéren 7-körül kellett volna induljon a repülő, na de Brazíliában? Egy óra késéssel szálltunk fel Sao Luis-ból, majd kis szünet következett egy kisebb településen. Brazília városában már rohantunk a csatlakozáshoz, amit éppen csak elértünk. Már egy órája ültünk a Brazília-Salvador járaton, olyan 12 lehetett, amikor még mindig semmi ételt nem kaptunk, csak chipseket meg egy pohár italt. Én nem szóltam, de Henning már nagyon éhes volt. És ha egy férfi éhes :). Felháborodottan kereste ki a Lonley Planet nyelvi összefoglalójából, hogy mondják azt portugálul, hogy enni. Amikor megtalálta, olyasmire vetemedett, ami sokakat megbotránkoztatott; hangosan felkiáltott "Comer!". A brazilok, akiknek sokszor luxus a repülés, ezért magassarkút és ünneplőt vesznek fel egy repülőúthoz, megfordultak, hogy megnézzék az illetéktelen külföldi betolakodót. Később egy steward lépett hozzánk, aki beszélt angolul, elnézést kért, majd közölte, hogy Brazíliában nem szokás a repülőn ételt osztani, és kaptunk két extra adag chipset. Mindezt olyan kegyetlen pillantások közepette, hogy azóta is sokat nevetünk ezen. Nem elég, hogy Brazíliában repülni igen drága, mind a TAM mind a GOL ott van az európai mértékek szerint 10 legkevésbé biztonságos légitársaság listáján, az ember nem csak azzal kockáztatja az életét, hogy beszáll - amin, repülési habitusukat megtapasztalva cseppet sem csodálkozok - hanem még azt is kockáztatja, hogy egy Európában 2 órás repülőutat 8 óra alatt tesz meg és mindeközben éhenhal.

Folyt. köv.