Még hajnal 2 volt, mikor ezt mondatot hallottam a hotelmanagertől. Micsoda? Na ne hülyéskedjen már! Jöjjenek, megmutatom! - Volt a válasz. Kimentünk a sötét éjszakába, egészen a hátsó kertig, amikor is valóban ott állt egy elefánt. Én még olyan közel életemben nem álltam elefánt mellett. Megdöbbentem, meg is ilyedtem kissé, ahogy fölém tornyosult. A manager csak nevetett.
Első nap kenuztunk. A vízen éreztük először megint azt a nyugalmat, amit a Maldív-szigeteken. Ahogy a kenu csendben hasította a vizet, madarak röppentek fel a sásból, őzek, szarvasok dugták ki a fejüket a magas fűből, csak a krokodilok nem mozdultak. Fehér, hatalmas krokodilok hevertek a folyóparton szanaszét. Egy óra múlva kiszálltunk és 4 óra séta a dzsungelben volt terítéken. Esett. Magas volt a fű, nem láttunk egy állatot sem. Csak Henningnek akadt fenn a lábán egy-két pióca. Nagyon vérzett neki, én meg voltam ilyedve. A mai napig él még :).
Este helyi táncokat néztünk. Nagyon fáradtak voltunk, így először majdnem elaludtam. A nők tánca közben olyan magas, vonyító hangon énekeltek, amilyet embertől még nem hallottam. De aztán jött egy táncoló páva és az egész kezdett nagyon mókás lenni. Végül nagyon vidám hangulatban indultunk vissza a hotelba.
Másnap elefántogolás volt tervben. Sajnos ez nem volt épp a legjobb élmény. Négyen ültünk egy pici, négyszögletű kalitkában, alig fértünk el, minden lépés fizikai fájdalmat jelentett. De sajnos nem csak nekünk, hanem az elefántnak is. Ha ugyanis megállt enni, vagy nem azt csinálta, amit a vezetőnk akart, akkor jobb esetben egy fabottal kapott egy hatalmasat a fejére, rosszabb esetben egy hegyes vasbottal döfködték a füle tövét. Nem is beszélve arról, hogy a vezető lábai is pont az elefánt füle tövét rugdosták serényen. Hogy megtudjam, mennyire "boldogok" itt ezek az állatok, kérdeztem az ittenieket, hogy ezek a "háziasított" elefántok szaporodnak-e. Mondták, hogy igen. A kicsinyek 5 évig lehetnek az anyjukkal, majd mennek a kiképzőbe. A szívem szakadt meg ezekért a gyönyörű állatokért. Ahogy elmentünk a kis kuckóik mellett, mindegyiknek össze volt kötözve a hátsó lába, ahogy mentek, olyanok voltak, mint a rabláncot hordó börtöntöltelékek. Csak még olyan messze se tudtak menni, mert egy másik lánc csupán 1 métert enedett nekik.
A többi állatnak sem volt valami fényes élete. Ha valami rosszat tettek, dühös rúgások vártak rájuk.
A mi elefántjainknak a kertben valamivel jobb élet jutott. Nem voltak rabláncon, és hegyes vasdorong sem volt sehol. Csupán fával ütötték a fejüket úgy, hogy a kert másik végében is hallható volt.
Meg kell említsem, hogy az elefántok sorsa rajtunk kívül egyetlen másik turistát sem érdekelt. Legalábbis nem látszott.
Másnapra elefánt csutakolásra indultunk a folyóba. Felültünk rá, felemelt minket, lelocsolt vízzel. Mondtuk a vezetőnek, hogy ne bántsa az állatot, ha az nem akar minket locsolgatni, nekünk az is ok. Mintha csak megérezte volna, mert nem kellett tovább noszogatni. Símogattuk, csutakoltuk. Egyet lépett volna és mind halottak vagyunk. Valaki elhitette vele még kicsi elefántként, hogy van, aki erősebb nála, és ez a "kishitűség" nem múlt el, pedig már hányszor akkora, mint mi? Az embergyerek is ilyen. Elhisz az erősebbtől, a felnőttől, rosszat is, jót is, aztán pedig egy életen át megmarad abban a hitben.
Egészen közel léptem hozzá, nem rémített már meg, és ahogy símogattam, behunyta a szemét. Vajon mikor kapnak ezek az állatok szeretetet?
Igazából ezt Thaiföldön akartuk csinálni, csak azt hallottam, ott rosszul bánnak az állatokkal. Nepálból nem érkeztek ilyen hírek. Most a saját szememmel láttam.
Másnap reggel eljöttünk, de az elefánt képe máig elkísér. Vittünk neki banánt, de már nem volt lehetőségünk odaadni neki, mert elvitték "szolgálatra". Otthagytuk neki a padon, de csak azokat, amik sérültek voltak. Féltünk, hogy különben az emberek elosztanák maguk között.
Az út Chitwanból Pokharába gyönyörű volt. Hegyek között egy megdagadt folyó mellett vezetett. Gyönyörű itt a természet. Még akkor is, ha az emberek nem bánnak valami jól vele.
