A Fülöp szigetekre úgy gondoltunk, mintha a második Maldív szigetek lennének. Egy barátom azt mondta, itt kevésbé akarnak majd átverni meg meglopni, és szerinte ez annak tudható be, hogy északon keresztények élnek. Az élet iróniája sajnos azonban pont az ellenkezőjét bizonyította. 

A Fülöp szigetek távolról gyönyörű, viszont minél közelebb vagy hozzá, annál többször találkozol a primitív arcával. A déli részekre nem érdemes menni, mert ott nagy a veszélye, hogy az IS-hez közel álló iszlamista terroristák elrabolnak váltságdíj reményében. Ezért a mi uticéljaink Manila, Cebu, Bohol és Palawan voltak. 

A szigetek felülről pont olyan festőiek, mint a Maldív szigetek. Leszállásnál az első, ami szembe tűnik, a szegénység. A folyón bambuszokból összetákolt házféleségek állnak, ami a brazil favelákra emlékeztet, csak gondolom, sem folyóvíz, sem áram nincs.

Manilát szerintem Bangkokhoz vagy Kuala Lumpurhoz hasonlóra akarták építeni és persze a képeken úgy is néz ki...csak a valóságban egy koszos, lepukkant gettó az egész. Henninggel valamiért elbeszéltünk egymás mellett, mikor megegyeztünk a hotelban és mivel ő szervezte az odautat, rossz helyen kötöttünk ki. Nagyon rosszul éreztük magunkat azon a környéken, mert irtó lepukkant volt, hogy az emberekről ne is beszéljünk, ezért a fülledt melegben visszagyalogoltunk a metróhoz, hogy megkeressük azt a hotelt, ahova eredetileg akartunk menni. Jobb környék volt, de a hotelt 1 perccel előttünk foglalták le. Gyalog indultam neki, miközben már beesteledett, hogy a szomszédos hotelekben körbekérdezzek. Nem messze volt még hely, egy fülledt kicsiny szobácska. Mi meglepődtünk, milyen drága ez az ország a szolgáltatás színvonalához képest.

Hotelünk nem volt messze a parttól, ahová egyik este ki is gyalogoltunk. A természet szép naplementével kárpótolt minket. Hotelünk egyébként jó környéken volt, főleg fiúknak, a piroslámpás negyed mellett. Volt, hogy naívan bebattyogtunk egy étterembe, mire kb 6 lány köszönt Henningnek mosolyogva a bárból, hogy "hello sir", majd értetlenkedve pislogtak rám. Mi is értetlenkedve pislogtunk rájuk, majd megállapítottuk, hogy ez talán mégsem a mi éttermünk és gyorsan olajra léptünk. De az utcák telis-tele voltak gazdag turistákra váró, alig felöltözött, de annál fiatalabb lányokkal. Egész tartózkodásunk alatt feltűnően sok idős külföldi pasi császkált fiatal, helyi lányokkal, kéz a kézben.

Mivel Manila nem nyerte meg a tetszésünket, gyorsan foglaltunk egy repülőjegyet Cebuba. Itt néha nagyon olcsón lehet repülőjegyet találni, kb 40 eurót fizettünk fejenként. Emellett azt kell, hogyondjam, mind a Philippine Airlines, mind a Cebu Pacific nyújtotta tapasztalataimból, hogy nagyon nyugodtan és jól repülnek. Ami kicsit vicces, hogy ha bekapcsolja a kapitány a biztonságiöv használatát jelző figyelmeztetést, akkor mindenki leül és nem kapsz kaját :). A Manila-Cebu járaton kb 20-szor játszották ezt el, soronként, utoljára az előttünk levő sor kapott kaját :). 

Na, azért csak megérkeztünk Cebura és éhen sem haltunk. Egy nagyon kedves taxisofőrt fogtunk ki, akivel mi sajnos, nem tudtunk ilyen kedvesek lenni, mert sok rosszat olvastunk a taxisokról. Elmondta, hogy az internetes információ rossz, mi pedig nem tudtuk, higgyünk-e neki, vagy sem. Google Maps-szel követtük nyomon, hogy a helyes irányba és útvonalon megy-e, míg megérkeztünk a Déli Buszállomáshoz. Nem tellt bele 15 percbe, már a buszon ültünk, ami egy pár óra múlva letett minket Oslobban, ami arról híres, hogy itt az öbölben sznorkellezve vagy búvárkodva garantáltan lehet cetcápákat látni. Ezek kb úgy néznek ki, mint egy kisebb bálna, és az embernek nincs mitől tartania a közelükben, mert planktonokkal táplálkoznak. Bementünk a szemközti hotelbe, és a szoba kb. négyszer annyiba került, mint Thaiföldön, de se ablak nem volt rajta, se kézmosó nem volt a wcben. Kivéve persze a zuhany. Nem akartunk ebből a hotel hygiéniai szintjére következtetni. Miután körbejártuk az összes hotelt a környéken és mindenütt jóval drágább volt, végül úgy gondoltuk, egy-két éjszakát itt is kibírunk, úgyis van terasz meg medence. Aztán este sétálgatva szólított meg valaki, hogy nem keresünk-e szobát, és bemondta ugyanazt az árat, amennyi a miénk volt, csak a szoba volt sokkal jobb. Akkor gondoltam rá először, hogy ezek nem fix árak. Szóval lealkudtuk a szoba árát,  és másnap költöztünk. 

Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy az első hotelben ettünk. Drága volt és éhesek maradtunk. Az egyetlen jó hely a teraszuk volt, ami az óceánra nézett. Pénzt mindig előre kért a nő, vigyorogva, a kezét tartva, közben pedig a hátát dörzsölte a zsírtól megfeketedett falba. Döbbenetes volt látni.

Este kiültünk a medence szélére, bámultuk a csillagokat és mangó shaket ittunk. Másnap buvárruha fel, be a vízbe, merülés. Amikor először pillantottam meg ezeket a hatalmas állatokat, tátva maradt a szám, úgyhogy nagyon kellett figyelnem a regulátorra, nehogy kiessen a számból, és ezzel még a lélegzetem is elakadjon. 14 cetcápa úszkált a fejünk fölött, egy-két méterre egymástól. Mivel a felszerelés igen gyatra volt, arra koncentráltunk, miközben Henning levette a gopro-ról a vörös filtert és sajnos el is hagyta. 25 euró veszett a tengerbe vele. Nem értettem, miért vette le, hiszen nem vízfelszínen voltunk, így sajnos a felvételek teljesen kékek. Mindketten nagyon szomorúak voltunk a veszteség miatt, hiszen maga a búvárkodás is Oslobban 60 euró, a minőség pedig silány. Anyagi veszteséget, meggondolatlanságból nem engedhetünk meg magunknak. Ha pedig nem akarunk szürke vízalatti felvételekkel hazamenni, akkor muszáj valahonnan egy új vörös filtert keríteni. Mégpedig mihamarabb. De a Fülöp szigeteken? Hol?

Délután aztán jött értünk egy oldalkocsis motor, amire felpakoltuk a motor kapacitásához képest eszméletlen mennyiségűnek tűnő cuccainkat, majd elindultunk egy közeli kikötőbe. Gyönyörű strandok felett suhantunk át, mikor megérkeztünk a partra. Kikötő? Gyalogoltunk a vízben ki a hajóhoz. Hajó? Helyi halászbárka, volt vagy 5 személyes. Nagy kaland? Meg a kacsamesék? Bizony!

 Egy két órás hajóút kezdete volt ez, aminek a végén megérkeztünk Boholra, Pangalao szigetére. Az út gyönyörű volt. Repülő halak kísértek minket a türkizkék vízen, a távolban valahol vihar színeit láttuk, a sötétkékre festett eget, amely annyira egybeolvadt a földdel, mintha egy fátylat húzott volna fölé. Beszélgetni sajnos nem nagyon lehetett, mert a motor akkora zajt csapott, hogy muszáj volt füldogót tenni a fülünkbe. Így inkább csak a szavak nélküli kommunikáció szépségeit élvezhettük. A hajóskapitány és a segédje megosztották velünk az ebédre szánt kicsiny kekszüket és valamicske vizet is kaptunk. Távolodtunk Cebutól és akkor azt éreztem, hogy lassan- lassan kibontja magát nekünk ez a furcsa világ, és hamarosan révbe érünk.