Dumaguete Negros Oriental fővárosa. Túl későn ért oda Tagbilaranról a komp, hogy stesszelés nélkül elérjük a buszt, amelyik elvitt volna abba a városba, ahonnan a komp indult Apo szigetére. Mivel mi úgyis mindenütt otthon vagyunk, egy kiadós ebéd és az elmaradhatatlan mangó shake után hotelkeresésbe fogtunk. Egy utcával fentebb bemetünk hát egy hotelbe, megkérdeztük az árat és ott is maradtunk. Oké volt az ár, és valahogy nem olyan vidám dolog a Fülöp szigeteken a déli órákban sétálgatni, kivéve ha valaki különösen szereti, ha patakokban folyik róla az izzadtság. Ennek ellenére, ha már itt ragadtunk, felkerestünk egy búvárcentrumot is, hogy kitaláljuk, hogyan is lehetne Apo-n búvárkodni. Mint kiderült, Dumaguete-ből jóval olcsóbb, még ki is raknak a szigeten, amikor pedig vissza akarunk jönni, csak fel kell hívnunk a hajót a szállásról. Így történt, hogy másnap egy helyi halászhajón találtuk magunkat még vagy 30 másik ember társaságában. 

Búvárkodni Apo szigete körül nagy élmény lehet, ha valaki még nem látott gyönyörű korallkertet és hatalmas teknősöket, minthogy itt egy teknős rezervátumot hoztak létre. Nekünk kicsit szöget ütött a fejünkbe, hogy hol vannak innen a halak, de aztán mondták, hogy Apo egyik felén vagy két éve a tájfun elvitte az összes korallt, ezzel sok hal is eltűnt, ami pedig nem, azt a halászok fogták ki réges rég. Kicsit csalódottak voltunk, mert a kormányzati turisztikai oldalon ez volt az egyik legjobb helyként feltüntetve, pedig Balicasag nyomába sem ért. Ennek ellenére mi nagyon élveztük a búvárkodást és három merülés után sem voltunk fáradtak Apo szigetét felfedezni. 

Kis gumicsónakkal tettek ki a parton. A szigeten nagyon egyszerű házak álltak, az emberek ismerték egymást, mosolyogtak ránk. Hamar megtaláltuk azt a családot, akiknél megszálltunk. Sem áram, sem tusoló nem volt, csak úgynevezett vödrös tusoló. Persze itt nem kell valami extrára gondolni, volt egy kád víz, ami persze nem volt mentes a szúnyoglárváktól sem, és nyilván nagyon meleg sem volt a víz, na ebből vehettél egy vödörrel, hogy aztán a fejedre borítsd. Az élménydús tusolás után felmásztunk a világítótoronyhoz, majd a partról néztük, ahogyan Negros Oriental hegyei mögött eltűnik a nap. Generátorok búgtak fel jelezvén, hogy ha még lámpa mellett akarunk vacsorázni, akkor ideje haza indulni. A család már vacsorázott mikor megérkeztünk, de felhevítették a kis vályogkályhát miattunk. Finom és kiadós vacsora került elénk, amit nagyon élveztünk. Ennek ellenére úgy döntöttünk, a kis szigeten mindent láttunk, megízleltük e természetközeli lét hangulatát, így másnap elhagyjuk a szigetet. 

A hajót dél körülre vártuk, így még volt egy kis időnk sznorkellezni. Nagyobbnál nagyobb teknősöket kaptunk lencsevégre, volt, amelyik olyan közel jött és olyan tempóban, hogy ilyettemben őt is halálra rémítettem. 

Estefelé érkeztünk vissza a hotelbe egy csodás hajóút után. Már csak egy vágyunk volt: Palawan szigete. Igen ám, csak a repülőjegy iszonyú drága volt és nem is volt közvetlen járat. Hétfőre lett volna elfogadható árban jegy, de addig még két nap volt, én pedig nem akartam két napot Dumaguete-ben tölteni. Így bukkantam rá Cabilao szigetére, ahol  pörölycápák élnek. Hú, azt meg kell nézni! Útra fel! Aztán Malapascua, ahol a rókacápa él, és végül jöhet Palawan! Palawanon először két dolgot is szerettünk volna megnézni, egy földalatti folyót és elsüllyedt hajókat. Mivel azonban az interneten olvastuk, hogy az első csöppet sem jó, mert a filippínók tömegturizmust csináltak belőle, hogy beszedhessék a pénzt, cserébe viszont semmit nem látsz és még kényelmetlenül is ülsz, lemondtunk róla. A terv így is kicsit strapás volt, 3 sziget 9 nap alatt, de mi elhatároztuk, versenyt futunk az idővel, mert a Fülöp szigetekre nem szeretnénk visszajönni.

Felkerekedtünk hát másnap, hogy ismét Boholon találjon ránk az éjszaka. A jól ismert kompot választottuk, majd az oldalkocsis motor után egy jeepney-be ültünk be. Ez egy csőrős orrú kisteherautó, amit az amcsik hagytak itt a második világháború után, színesre festett ábrákkal de szétrozsdásodott belsővel várja az utazni vágyókat. A hangsúly itt inkább a várja szón van, ugyanis ez a furcsa utazóalkalmatosság nem indul el, amíg meg nem tellik. Ha fél óra, akkor annyi, ha három, akkor annyi. Szerintem mi itt vártunk vagy két órát, hiszen a mi fogalmunk arról, hogy mikor tellt meg ez a jármű nem esett egybe a filippínók gondolataival. Egy bűvész képességével varázsoltak helyet még egy embernek és még az azután következőnek is, a semmiből. Amikor végre elindultunk, a leszállók pénzt vertek a kapaszkodóhoz, ha tudatni akarták, hogy a következő megállóban ők bizony kiszállnának. A helyiek jót mulattak rajtunk, mondván, hogy nekik kacsaorruk van, míg a fehér emberek kutyaorral büszkélkedhetnek. Jó volt a hangulat, csak fullasztó a meleg. Egy óra is beletellt míg megérkeztünk a kikötőhöz, ahonnan halászhajók vittek át Cabilao-ra. Beszálltunk az egyikbe és mikor elindult, akkor láttuk, mekkora kincset találtunk! Alattunk, felettünk csillagok fénylettek. A fejünk felett a kivilágítatlan természetben minden csillag megmutatta magát, alattunk pedig a fekete vízben planktonok villantak fel, mint vízbe hullott csillagok, ahogy a hajónk megérintette őket. Ennél gyönyörűbb éjszakai fényeket még sehol nem láttam!

A szigeten pont egy ötcsillagos szállodába tévedtünk be, ahol sajnos nem hajlottak arra, hogy ott sátrazhassunk a kertben, viszont ismertek egy olcsó helyet, csak a sziget másik felén. Hívtak is két motort, de mi a csomagokkal nem fértünk fel. Valamiért ők vissza akartak tartani a gyaloglástól, mondván, a sziget veszélyes. Veszélyes? - kérdeztük - milyen veszély leselkedik ránk? Talán kirabolnak? Neem! A szigeten mindenki ismer mindenkit. Eltévedünk - mondták. De van Google Maps-ünk. Na erre már nem tudtak mit mondani ezért azt a választ kaptuk, hogy a kutyák veszélyesek. Aha - gondoltuk - ez is csak ilyen "de veszélyes a világ" kivetülés, aminek semmi alapja sincs, így fogtuk a cókmókot és gyalog indultunk neki. 

Mikor odaértünk, kicsiny szoba vödrös tusolóval és eszméletlen mennyiségű szúnyoggal, illetve vacsoraként egy helyi specialitással várt minket. A nap hosszú volt és másnap korán akartunk kelni, hogy elérjük a hajót, ami a cápákhoz visz, így rendkívüli sebességgel tettük el magunkat másnapra. Reggel kipróbáltuk, amit az ázsiaiak nagyon tudnak: hárman egy motoron. Így mentünk úttalan utakon a sziget egy harmadik felére, ahol a búvárcentrumok voltak. Amikor elmondtuk, mi járatban vagyunk, nagyon elcsodálkoztak és legnagyobb meglepetésünkre arról tájékoztattak, hogy pörölycápát legalább 20 éve nem láttak már. 

Letörtünk, mint a bili füle, hiszen nem kevés pénzbe került ide utazni és fogalmunk sem volt, hogy most mi legyen. Úgy tűnt, a kormányzati turisztiakai oldal úgy hazudott, mintha könyvből olvasná. Apo szigete még csak-csak elment, Cabilao viszont egy nagy nulla. Mondtam Henningnek, ne adjuk fel, hanem csomagoljunk és menjünk tovább Malapascuára, akkor egy nappal hamarabb érhetjük el Palawant is. Henninget azonban nehéz volt belelkesíteni, hiszen most már a kormányzati portál minden szavában kételkedett és úgy gondolta, akárhova is futunk, mindenhol csalódni fogunk. 

Ennek ellenére erőtt vett magán, és, mivel a motort hiába hívtuk, gyalog indultunk el az 5 km-re lévő hotelba. Mint azonban megérkezésünkkor kiderült, a tulajdonos elment templomba, bezárta a házat és az egyetlen kulcsot pedig elvitte magával. Egy órát tébláboltunk ott, mire megjött, hát, mit mondjak, nem ugrottunk ki a bőrünkből örömünkben. Ismét hajó, jeepney majd komp követlezett Cebu szigetére. Akkor már bántam nagyon, hogy nem vártunk két napot és mentünk Palawan szigetére.