Cebura sötétedés után érkeztünk. Pénzt vettünk fel úgy, hogy két hajléktalan téblábolt mellettünk, de nem volt más lehetőség. Éhesek voltunk. Ahogy mentünk az utcán,  minden gyerek megfordult utánunk, hogy adjunk pénzt. Az egyik félig lebontott épületben hajléktalan fiatal nő aludt halomban mellette kisgyerekek. Döbbenetes volt. Elbizonytalanodtam, hogy talán segíteni kéne valahogy nekik. Ekkor azonban megérkezett a taxink, hogy elvigyen minket az Északi Buszterminálhoz. Észrevehetően a mi taxink volt a leglassabb a körúton. Mikor erre rákérdeztünk, sofőrünk arrogánsan veszélyre és ittas vezetőkre hivatkozott, majd a kedvünkért még majdnem balesetet is okozott. A Fülöp szigeteken csak a levegőért nem kell extra fizetni, de például ha taxival behajtassz egy terminálba, azért kell. Az első taxisunk ezt megoldotta úgy, hogy előtte parkolt, ahol egyébként mindenki más, csak a turistáknak tiltott. Sofőrünk simán behajtott, pedig kértük, álljon meg előtte. Hogy én mennyire utálom a taxisok nagy részét! Azt hiszem, ez még Magyarországról maradt rám. Ritka kivétel a rendes és kedves, övéké minden tiszteletem, mert az utasok haragját, amit a hiénák okoztak, sokszor nekik kell lenyelni. Ezért aztán 5 km-ig sosem taxizunk, akkor sem, ha erős nap van, vagy esik, fúj sőt a 25-30 kg csomag cipelése sem tud meggyőzni, hogy véletlenül belefussak egy hiénába aztán meg vitatkozzak vele.

Mikor kiszálltunk, oda jött egy rendőr, hogy fizessünk. Nálam elszakadt a cérna. Szegény, szó nélkül hallgatta végig a hosszú listámat, hol, mikor, mennyivel húztak le minket a szigeteken, és hogy ha pénzt akar, menjen ki a terminál elé és büntessen meg mindenkit, aki ott parkol, mert ott elvileg tilos. De az nekik türelmi zóna, hogy a helyieknek legyen kibúvó, és a rendőrnek se kelljen túl sokat dolgozni. Megsajnálhatott, vagy csak gondolta, hogy nővel vitatkozni nem érdemes, pláne, ha olyan fafej, mint én. 

Fizetni így csak a buszjegyért kellett, ami hamarosan el is indult. Persze, hogy éjfélre értünk fel a kikötőhöz. Kiszálltunk az Új Kikötőnél és át kellett gyalogolnunk a Régi Kikötőhöz. Ez körülbelül 3 km volt, éjszaka. Sofőreink le akartak beszélni minket a gyaloglásról, mondván, a kutyák nagyon veszélyesek, de igazság szerint mi az emberektől jobban tartottunk. Egy pékségnél helyiek ültek, rögtön a segítségünkre siettek. Mivel már minden hotel bezárt, amit ismertek, az egyik srác ajánlott egy családot, aki néha szobát ad ki. Itt húztuk meg magunkat reggelig.

Reggel kimentünk a kikötőbe, már 10 ember várt ott. Egyikük szerint 45 kellett, hogy tele legyen a hajó, másikuk szerint 15. Na, gondoltuk, mi várunk. Volt egy srác, aki megpróbált minket rábeszélni, hogy fizessünk többet és menjünk rögtön, de nekünk ehhez nem volt kedvünk. Persze lehet, hogy lett volna, ha az ár nem éppen a háromszorosa lett volna a hivatalosnak. Persze később megtudtuk, hogy ezek a bűnözők a helyieket is átverik, akik nem Ceburól valók és nem ismerik a dörgést. Egy helyi lány mesélte nekünk, hogy vele az ár tízszeresét fizettették ki. Mikor a gazdag srác látta, hogy mi nem hajlunk az extra kiadás felé, ő kifizezett egy csomó pénzt, mire a kapitány a többieket is el akarta vinni, természetesen alapáron és minket nem! Na erre rettenetesen felháborodtunk, hiszen ezzel elvette tőlünk az esélyt, hogy valaha is összegyűljön a 15 ember és a hivatalos áron átjussunk. Hatalmas balhét csaptunk, mert már nagyon elegünk volt ebből a primitív mentalitásból. A csávó megilyedhetett, mert végül a hivatalos ár másfélszereséért már fel is engedett minket a hajóra. Így indultunk neki Malapascuának. Beszálláskor elnéztem Henninget, magas volt a sok kis filippínó között. Pont úgy néztek ki, mint az óvóbácsi meg a gyerekek.

Hotelt nagyon kellett keresni, először átgyalogoltunk a sziget másik végébe a tűző napon, majd a visszaúton a sziget közepén feladtuk és kivettünk egy szobát. Elindultunk, hogy búvárcentrumot keressünk, amivel másnap megnézhetjük a rókacápákat. Azonban pont elkezdődött december második hete, amivel a Fülöp szigeteken elindul a csúcsszezon és az árak hirtelen nagyot nőnek. Volt olyan centrum is, amelyik nem akart minket levinni 30 méter mélyre, mert, habár többször voltunk már ilyen mélyen, nincs rá hivatalosan engedélyünk. Ez kb annyit jelent, hogy semmi kedvünk nem volt sok pénzt fizetni a PADI-nak egy kártyáért, ami semmit sem ér. Közel 50 merülés állt a hátunk mögött, és a legtöbb haladó, legalábbis papíron haladó, elbújhatott volna mögöttünk szégyenében. Volt olyan centrum, ahol azt mondták, hazudjuk egyszerűen azt, hogy haladók vagyunk egy másik centrumban, úgysem ellenőrzik. Mi erre nem voltunk képesek, a hazudozás nem a mi műfajunk. Végül találtunk egy búvárcentrumot elfogadható áron, aki le is vitt volna, de féltem, hogy meggondolják magukat, ezért a további centrumokba is be akartam nézni.

Így kerültünk Crystalhoz. Fergeteges nő volt. Annyi energia és életkedv volt abban a kis nőben, mindig mosolygott, az életet nem vette túl komolyan, hogy ittuk minden szavát. Megbabonázott minket és mire észbe kaptunk, már rábeszélt minket a haladó kurzusra. Átgondoltuk még egyszer, de tudtuk, ha valaha ebből akarunk majd megélni, annak ez az útja. Ha ezt megcsináljuk, akkor senki nem tilthat meg nekünk semmit többé. 5 napba került. Ez azt jelentette, hogy Palawan-t végleg el kellett engednünk. Henning azt mondta, ő már nem bízik a kormányzati portálban és attól tart, ha elmegyünk Palawanra, kiadunk majd egy csomó pénzt és csalódni fogunk. Úgy érezte, eljött az ideje, hogy megcsináljuk a haladót. Így iratkoztunk be a kurzusra. 

Kikértük Crystal véleményét, hogy hol érdemes lakni a parton. Ajánlott egy hotelt beach bungallókkal, ami nem volt az interneten. Másnap beköltöztünk és ezzel elkezdődött egy 5 napos csoda. A házikónkból a tengerre láttunk, éjjel pedig a csillagos ég látványa varázsolt el minket. Egyik este felfedeztünk a sziget közepében egy rendkívül finom de olcsó éttermet. A napjainkat tanulással és búvárkodással töltöttük, esténként pedig milliónyi képet készítettünk a naplementéről. Délben olyan perzselő volt a hőség, hogy a nap égető sugarait fél perc után éreztük a hátunkon, fizikai fájdalmat okozott. Ugyanígy tett a napon felhevült  fehér homok a lábainkkal. A hőséget jéghideg mangó shakekkel hűtörtük le, éjjel pedig egyikőnket sem kellett ringatni egy jó alváshoz. 

Egyik reggel hajnal négykor csörgött az óra. Ötkor már indult a hajó, hogy megnézzük, amiért jöttünk, a rókacápákat. Ők 100+ méter mélyen élnek, de reggelente feljönnek egészen 30 méterig, hogy a kisebb halakkal megtisztíttassák magukat. Reggelente. Öt körül. Minden nap kb 200 ember merül le megnézni őket. Gyönyörű napfelkeltének lehettünk tanúi. Azonban nem sokáig gyönyörködhettünk benne, ha látni akartunk rókacápát. Sajnos azonban olyan rosszak voltak a látási viszonyok, hogy a cápát csak akkor láthattuk volna, ha a búvárszemüvegünkön kopogtat, hogy fotózásra jelentkezzen. Útitársainkkal beszélgetve hamar kiderült, hogy van, aki harmadik napja merül és még mindig nem látta őket. Elhatároztuk, holnap adunk neki még egy esélyt. Itt már Nitrox-szal merültünk, hogy tovább maradhassunk odalenn. A Nitrox palackban a 29% oxigén és 71% nitrogén keverék helyett, ami a levegő összetételének felel meg, 36% oxigént és 64% nitrogént töltenek. 

Aznap volt az utolsó kurzus, egy reggel, egy este. A reggel ismét csodálatos naplementével nyitott. A látási viszonyok megint nagyon rosszak voltak, de valamivel jobbak, mint előző nap. A homok mindenütt felkavarodott a vízben. Leültünk egy ponton és vártunk. Vártuk, hogy jöjjön a cápa vagy hogy elfogyjon a levegő. Épp elindultunk egy másik lelőhelyre, mikor valaki megfogta a békalábam. Tudtam, hogy Henning az, tudtam, hogy elérkezett a pillanat, gyorsan bekapcsoltam a kamerát és megfordultam. Épp ekkor úszott el mellettem egy rókacápa, nagy szemei ránk meredtek, majd gyorsan eltűnt, hogy már csak a hosszú farka látszott, míg teljesen elnyelte a homokos víz. Nagy volt az öröm. A másik kilátónál is felbukkant még kettő, míg szépen, lassan kiszívtuk az összes levegőt a palackokból.

Este életem első éjszakai merülésén vettem részt. Eléggé féltem, főleg, mióta a Titanikot láttuk 3D-ben, semmi kedvem sem volt beleugrani abba a fekete óceánba, ami mindent olyan könnyedén nyel el. Főleg, hogy mikor kijössz, hideg van a vizes búvárruhában.Végül naplementekor ugrottunk be. Tudtam, hogy nem nagyon látunk majd semmit, hiszen Malapascua igazából a rókacápák miatt vonzza az embereket, így nem voltam csalódott. De a mai napig nem látom, mi értelme az éjszakai merüléseknek.

Gondolkoztunk, hogy maradunk még egy napot és csak vasárnap megyünk vissza, hogy elérjük hétfőn reggel a gépet Manilába. Sajnos azonban Henningnek meghalt a három hónapos Sony Xperia z3-asa, nem tudtuk többé bekapcsolni. Crystal azt mondta, itt minden nagy bevásárlóközpont mellett van egy üzlet, ahol telefonokat javítanak, próbáljuk meg ott. Ezért már szombaton neki akartunk indulni.

 A búcsúesten halat vacsoráztunk, habár nagyon sajnáltuk a tálon fekvő élettelen, szürke papagájhalat. Aki látott már ilyet víz alatt, milyen színes, gyönyörű hal ez, azt nem lepi meg, ha elmondom, hogy komolyan elgondolkoztunk a hús- és halmentes életmódon. De meg kell mondjam, nagyon finom volt...