Reggel már gyomorgörccsel indultunk neki, mert veszekedésre számítottunk a kapitánnyal az ár miatt. Legnagyobb meglepetésünkre azonban jegyeket árultak. Már itt feltűnt, hogy a nő, aki a jegyeket árulta, nem tudta levenni a szemét a Henning kezében lévő pénzről, még akkor sem, mikor hozzá beszélt. Ez az egyik legidegesítőbb a filippínókban az átveréseik mellett. A másik pedig az, hogy bámulnak, mintha nem is tudom, mi lennél. Iszonyú kellemetlen, mikor mindenki, aki szembe jön az utcán, bámul a szemedbe, amíg el nem halad melletted. Nem mosolyog, de le nem veszi rólad a szemét.

Beszálltunk és azt gondoltuk, eltúloztuk a veszélyérzetet. Kiszálláskor a hajó nem állt be a kikötőbe, hanem kisebb csónakok jöttek. Mindenki beszállt egybe, mi pedig, még mielőtt dönthettünk volna, azzal kellett szembesüljünk, hogy a csónakos felkapta a táskánkat és már be is rakta a csónakba. Mivel a váratlan helyzet miatt ismét átverést sejtettünk, utánaszóltam, hogy tegye le a táskát, mert tőlünk ugyan egy fillért sem fog látni. Ez az egyetlen, amiből ezek az emberek értenek, pénz. Azonnal letette. Tisztáztuk a helyzetet és az árat, bepakoltunk és még egy helyi is jött velünk. A helyi aztán arra hivatkozva, hogy pénzt kell váltania, kiszállt a parton és eltűnt. Csónakosunk nagyon begurult, mikor pedig Henning elővette a pénzt, ami kicsit több volt, hiába ültünk neki háttal, előre hajolt, hogy kifigyelje, mennyi van nálunk. Mi már nem mehettünk el pénzt váltani, mert a csónakos félt, hogy mi is eltűnünk, de mi meg attól féltünk, hogy nem ad majd vissza és a viselkedése sem volt nagyon szimpatikus. Vita tört ki, mi elmondtuk, mitől félünk, ő meg kiabált, hogy ő nem olyan. Végül odaadtuk neki a pénzt, visszakaptuk, ami járt, csak már azon imádkoztunk, hogy hagyjuk már itt ezt a nyamvadt országot!

A Ceres Liners  az Új Kikötőből indult, amihez megint 3 km-t kellett volna gyalogolni a tűző napon, 25 kg-mal a vállunkon fejenként. Mikor beállt a Rough Riders busza a Régi Kikötőbe és még csak nem is került többe, rögtön emellett döntöttünk. És innentől minden összeesküdött ellenünk. A buszon dohányoztak, meg kellett fenyegetnem őket, hogy abba hagyják. Megnyugodtunk. Minden rendben ment. Ma elérjük Cebut az Északi Terminálnál, ott már kikerestük a hotelt az interneten, talán még nyitva találunk egy bevásárlóközpontot, hogy ránézzenek Henning telefonjára, ha vasárnap semmi nem lenne nyitva, minden jó lesz. A buszon kicseréltük a tabletben a memóriakártyát, amin az összes fel nem töltött filmet gyűjtöttük, mert a Fülöp szigeteken nagyon rossz az internetkapcsolat és nem tudtuk feltölteni a felhőbe. A másik kártyán lévő filmeket Apo szigetén vettük fel, még nem volt időnk megnézni őket, ezért nem is voltak a gyűjtőkártyán. Hát, most megnéztük. Nagyokat mosolyogtunk, ahogy a hatalmas teknősök feltűntek a képernyőn. Elképzeltük, milyen lesz majd, ha a színeket korrigáljuk. 

Lassan megérkeztünk Cebuba, de a google maps szerint egyáltalán nem az Északi Terminál felé tartottunk. Megkérdeztük a jegyeladót, mi ennek az oka és legnagyobb meglepetésünkre azt mondta, hogy nem oda megyünk, mert a Rough Riders a Mactan kereszteződésnél tesz ki minket. Na, erre nem voltunk felkészülve. Mikor kiszálltunk, se közel sem távol hotelt nem láttunk. Ahogy járkáltunk, láttuk, hogy ez nem a legjobb környék, de olyan rossz sem volt, mint a komp kikötőben. Két csilli-villi bevásárlóközpont és egy ötcsillagos hotel volt a közelben. Bemenekültünk az egyik bevásárlóközpontba, ahol egy nagy bevásárlókocsiba tettük az ultra nehéz hátizsákokat. Kint fülledt meleg volt, lefőttünk, szinte kibírhatatlan volt már cipelni. Interneten megnéztem, hol vannak a hotelek. Henningnek mondtam, ő maradjon itt, intézze a telefonját, én keresek szállást, mielőtt lemegy a nap. Henning tiltakozott, inkább ő megy, de én nem tudtam intézni a telefonját, és féltem, hogy vasárnap nem lesz nyitva semmi.  Mondta, hogy ne vigyem a tabletet, de nem volt nálam térkép. Betettem egy kopott szatyorba, amiben nem látszott, mi van benne. Kócosan, csapzottan indultam neki, egy pólóban, ami már kétszer akkorára nyúlt, mint volt és egy pár lyuk is díszelgett rajta. Henninggel megbeszéltük, melyik irányba megyek, mert úgy látszott, arra vannak az olcsóbb hotelek, de az utolsó pillanatban felülbíráltam a döntést, mert a másik irányban közelebb voltak. Persze, ezek túl drágák voltak mind, ráadásul mindegyik előtt halomban feküdtek a hajléktalanok. A benzinkút mellett elhaladva ajánlatokat kaptam, hogy menjünk a közeli motelbe. Volt olyan utca, ahonnan kifordultam, mert féltem bemenni. Így ezen a környéken nem akartam szobát. Közben elértem a másik bevásárlóközpontot és arra haladtam, amerre a busz is ment. Egy forgalmas úton találtam magam. 100 méter volt a hotelig, de nem akartam elszalasztani a kereszteződést és mivel a Fülöp szigeteken semmi nincs kiírva, bevonultam egy sarokba és ránéztem a google maps-re. Mikor láttam, hogy már alig kell menjek, eltettem a tabletet, hogy senki se lássa és indultam tovább. Ekkor valaki megmarkolta hátulról és kicsavarta a kezemből. Hiába volt a karomra erősítve, elszakadt a szatyor a füle pedig leesett mellém a sárba. Leesett a napszemüvegem is, amit valószínű a helyiek jó mókának tartottak eltulajdonítani. 

Egyik percben még a kezemben, a másikban már nem. Majdnem utolértem. A helyiek azt mondták, ők még nem láttak külföldit ilyen gyorsan futni, és annyira ott voltam, féltek, hogy elővesz egy pisztolyt és lelő. 

Mikor nyomát vesztettem, hívtam Henninget. A helyiek egy csoportja segíteni próbált, de sokan csak ott álltak és nevettek rajtam. Valaki vacsorázni hívott magához. Nem akartam enni, de vittek. Sört adtak és tavaszi tekercset. A rendőrségen ültem és fel sem fogtam, hogy lehet, hogy nem láttam az elkövető arcát. De senki nem látta. Profi volt. Később megtudtam, hogy csúcsidényben sok rabló utazik be a többi szigetről, hogy kirabolja a turistákat. Különösen karácsony előtt.

Henning hozott el a csomagokkal a rendőrségről. Amikor hívtam, utánam akart szaladni, de elesett és a bevásárlókocsi nagyon mély sebet vágott a lábába. A hotelt két éjszakára akartuk kivenni, de sajnos elfelejtették nekünk a másodikra is lefoglalni, így egyszerűen kidobtak minket. Még rendőrséggel is fenyegetőztek. Az újonnan jött nagy utazók, világot megjárt, facebookon cikkeket író, "jobb ember lettem az úton"-nal szlogenező backpackerek meg ott röhögtek rajtunk. 

Egy rémálom volt. Se telefon, se tablet. Senkit nem tudtunk elérni, el voltunk zárva a világtól. Javasoltam Henningnek, hogy menjünk kórházba, mert a vérzés még órákkal később sem akart elállni, de ő hallani sem akart róla. Kitisztítottam a sebét a megmaradt abszinttal, majd felpolcoltam a lábát és nyitva hagytam a sebet. Nem akartam, hogy a fásli beépüljön a lábába. Nem volt már erőm, azt mondtam, másnap reggel meglátjuk. 

Másnapra elállt a vérzés. A rendőrség után kimentünk egy harmadik bevásárlóközpontba, ahol volt Sony Center. Két órát ültünk ott, vártuk, hogy kinyisson, mert a hotelben, mikor az útvonal után kérdeztünk és mondtuk, hogy mi most oda mennénk, elfelejtettek tájékoztatni, hogy vasárnap csak 10-kor nyit. Henning telefonjában tönkrement az alaplap. Totálkáros lett. Három hónapos telefon. A Sony ismeri ezt a hibát 3 éve, de még mindig kiadják a telefont figyelmeztetés nélkül. Nem voltunk egyedül a problémával és fontolgatjuk a nemzetközi feljelentést.

Két új telefont kellett vennünk, a legolcsóbbat, amit lehetett. 80 euró volt egy.....de dolgozik rendesen. Na nem egy Xperia. Amikor vettük hozzá a tokot, láttam, hogy 380 peso, majd odaléptem és hogy elkezdjem a beszélgetést, megkérdeztem, mennyibe kerül. 480 peso volt a válasz. A szemébe néztem és azt kérdeztem, akkor miért van 380 ráírva. Rezzenéstelen arcal fordult a másik lányhoz, beszéltek valamit filippínóul, majd annyit mondott, 380, madam. Semmi elnézést, semmi, hogy a szemembe hazudott, hogy on the fly át akart verni, semmi. Fülöp szigetek. Cebu.

Este későn értünk a hotelbe, másikat kellett keresni, így este 10-kor még nem ettünk semmit. Csörgött a telefon, hogy menjek azonosítani valakit, akit sosem láttam. Dhora, aki a gondomat viselte, azt mondta, örüljek, hogy élek. Azt mondta, mástól a nyakláncát szokták ellopni, és szerinte a fickó követett engem. Éjfél volt, mire hazaértünk, azonosítás nélkül. Nem ettünk semmit. Másnap 5-re jött a taxi, hogy a reptérre vigyen. Egyrészt örültem, hogy magam mögött tudhatom ezt a rémálmot, másrészt nem akartam itt hagyni ezt a várost és valahol benne a tabletemet.

Úgy folytak a könnyeim, mikor a felszálláshoz készültünk, hogy észre sem vettem, mennyire szakad az eső kint. Alig lehetett a szárnyak végéig látni, pedig nem volt egy nagy gép. Apo szigetéről minden felvétel elveszett... gondoltam. Az eső csak szakadt, hirtelen minden olyan sötét lett és szürke, mintha az ég pontosan tudta volna, hogy érzek. Az eső úgy szakadt, ahogyan az én könnyeim hulltak. Felkenődött cseppek áztatták az ablakot és az arcomat is.

Vagy 20 perc várakozás után megszólalt a kapitány. Nem igazán lehetett érteni, mit mond, bár a filippínók állítják, hogy tudnak angolul, ez addig terjed, amíg kérdezel valamit. Akkor azt mondják, várj itt, majd elmennek és soha nem látod őket viszont. A kapitány valami olyasmit mondott, hogy nem tiltott és nem lehetetlen felszállni ilyen látási viszonyok között, de várunk.

Egy perc múlva meglódult a lomha gép, végigzakatolt a kifutópályán, nagy rázkódások közepette a levegőbe emelkedett, majd pár perc múlva a felhők fölé, ahol előtűnt a nap és a kék ég. 

Mikor landoltunk, akkor tudtuk meg, hogy aznap nem jött több gép Cebuból a tájfun miatt. Mi nem tudtunk semmiféle tájfunról, hacsak nem arról, ami az elmúlt napokban olyan vehemenciával emelt fel minket majd vágott földhöz, hogy alig éltük túl. Állítólag már 700 embert kellett kitelepíteni.

Eljöttem és ott hagytam a tabletemet. De ami velem jött és kísér a mai napig az az önvád, a szomorúság és a fájdalom.