Egy jó barátnőm, aki azt írta, arra kíváncsi, amit nem írok le a blogomban. Igazából szinte mindent leírok, így először nem is tudtam, mit válaszoljak. Nem szoktam kímélni senkit és semmit.

Sokszor azt érzem, hogy az én blogom túl realista, ezért nem olvassák sokan. Persze lehet, hogy csak nincs írói vénám :). De tapasztalatom szerint mindenki azt akarja hallani, hogy kiléptél a régi életedből a világba és ez csupa móka és kacagás. Csakhogy ez nem igaz, több dolog miatt sem. Egyrészt, a világ mindig olyan, amilyen szemüvegen keresztül nézed. Másrészt az élet mindig jó és rossz, ezek váltakoznak. Az élet nem lehet mindig csak jó. A fehér mellé kell a fekete, jing és jang. És sokszor csak te döntöd el, hogy ami történt az jó vagy rossz. A kérdés inkább az, hogy ha rossz történik, hogyan birkózol meg vele. 

Többen kérdezték, ki nyíltabban, ki szolidabban, hogy nem megyünk-e egymás idegeire. Hogy hogy vagyunk mi, egymással. Hogy nem fáraszt-e minket az állandó utazás. Ezért úgy gondoltam, írok erről is.

Az első, amit meg kell említenem, hogy nem olyan egyszerű egy rablást feldolgozni. Azóta rágom a körmöm, pedig kb 15 éve nem rágtam már igazán. Nem tudom, mit kéne ezzel csinálni. Beszélünk róla, mást nem nagyon. Biztos vagyok benne, hogy a rablás után nem így írtam volna az útról, de ma már azt látom, hogy annak is meg kellett történnie, hogy felébredjünk abból az álomvilágból, hogy mi az ilyesmit eddig mindig megúsztuk, akkor a következőt is meg fogjuk. A világ nem csak szép és jó. Nem mindenki kedves és jószándékú, nem szabad elveszíteni az éberségünket. De sokkal többen vannak a jók, akikért megéri. Örülök, hogy már megvolt a jegyünk Ausztráliába és, hogy tovább kellett mennünk, így nem tudtuk feladni.

Henninggel nagyon jól kibírjuk egymást :). Nem arról van szó, hogy nem veszekszünk néha, hanem arról, hogy a problémákat mindketten meg akarjuk oldani, mert együtt szeretnénk maradni. Megfogadtuk a házasságkötéskor, hogy mindig ott leszünk a másiknak. Problémák meg otthon is voltak, sőt! De mi mindig újra kezdjük, képesek vagyunk a vihar után is megfogni egymás kezét és együtt tovább menni az úton. Nem félünk már annyira a vihartól, mert tudjuk, hogy néha jönnie kell, hiszen különbözőek vagyunk.  Mindketten szeretnénk fejlődni, szeretnénk a rosszul beproramozott részeinket újra programozni, csípőből jövő reakciókat kiszelektálni olyanokra, amiket magunk választottunk. Az emberbe korai éveiben beleprogramozódik a szülei lenyomata és akár akarjuk, akár nem, ezeket a reakciólat csak nagy munka árán lehet felülírni. Mi, Henninggel megértettük, hogy ezek a reakciók nem mi vagyunk. A másik nem azért reagál furán, mert nem szeret, hanem, mert nincs más az eszköztárában. Ezért nem vesszük fel annyira, ha a másik ideges vagy türelmetlen. Nem nekünk szól. Nem rólunk szól. Tükrözzük a másik viselkedését és igyekszünk változtatni. Ez működik, ezért ritkulnak a veszekedések. Az elején például hatalmas teher hárult rám, mert az eddigi útjainkat is mindig én szerveztem. Az elején órákat töltöttem a tablettel, míg Henning aludt, blogot írt vagy emaileket. Nekem semmire nem maradt időm, nem is beszélve arról, hogy úgy éreztem, ha valami nem volt olyan jó, az az én felelősségem. Mindig rajtam volt a teher, hogy mit nézünk meg egy országban, hogy megyünk oda, hol alszunk, belefér-e a büdzsébe, milyen veszélyekre kell figyelni stb. Ha útközben akadt valami, mindig el kellett magyarázzam neki az elejétől a gondolatmenetet. Ezen néha összevesztünk. Ma már másképp van. Reméljük, hogy ez így is marad.

A másik kérdés, hogy nem fáraszt-e minket az állandó utazás. Nem és de. Sokszor vagyunk egy hetet valahol. De valahogy mindig, mikor továbbmegyünk, megjegyezzük, hogy épp a legjobbkor. Persze maradnánk is, hiszen jó volt, amit az ember nehezen hagy ott, de akkor már unatkoznánk. Az első nap egy új országban mindig fárasztó, de utána már nem. Mihelyt megtalálod a helyed, már oké. Minden nap új, minden nap más. Nem érzed szükségét a születésnapod megünneplésének, mert mit is kívánhatnál még. A lelked csordultig tele van az élményekkel, amit egy étkezés vagy sütemény nem tud felülmúlni. Szilveszterkor hirtelen nem érted az embereket, akik mindig egy jobb jövő év reményével vannak tele, mert neked nem kell jobb. Szomorú leszel, ha arra gondolsz, hogy haza kell menned. Már nem "teljesíteni" akarod a túrát, amiről majd szép emlékeid meg fotóid lesznek ha újra otthon vagy, hanem el sem tudod képzelni, hogy hogyan lesz majd "otthon". A világ hirtelen kitárul, megérted, hogy te nem magyar vagy a másik meg nem ausztrál, hanem mindketten emberek és a föld polgárai vagytok. Látod, hogy bárhol tudnál élni. Az egész Föld a tiéd, nincsenek igazi határok. Tele leszel álmokkal és tervekkel. Meglátod, hogy a világ jó az emberi fejekben sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint valójában az, és neked teljesen más tapasztalataid vannak az adott ország veszélyességéről, mint a helyieknek. Elgondolkozol, hogy talán a te országod sem olyan rossz, mint ahogy eddig láttad, csak máshogy kell keresni a jót.

Megérted, hogy az életben nem mindig minden jó és hepi, hanem ahhoz, hogy értékelni tudd a jót, kell, hogy történjenek szomorú dolgok. Hogy a problémákon dolgozni kell, nem eltemetni őket. Nem feladni, küzdeni. Egymás kezét fogva.

És azt hiszem, hogy egy kicsit még az is elkezd hinni Istenben, aki addig nem tette. Bármikor történt velünk valami, utólag mindig úgy nézett ki, hogy meg volt az oka. A legjobb példa erre a vörös filter. Elhagytuk. Bosszankodtunk. Bújtuk az internetet és ráakadtunk, hogyan lehet goproval utólag a színeket korrigálni. Sokkal szebbek a felvételek, mint a filterrel, mert több fényt kap a kamera, ami 20-30 méter mélyen nagyon sokat jelent. Ha nem lett volna a szükséghelyzet, vagyis nem veszítjük el a filtert, soha nem jöttünk volna rá. Ugyanez volt Nepálban, mikor majd' megfagytunk. Épp ott volt eldobva egy hálózsák. Aztán szembe jött egy ház is.

Hogyan is magyarázzam? Jól vagyunk. Boldogok. Hálásak, hogy ez velünk történik. Hogy itt lehetünk.