Brett a reggeli után felajánlotta, hogy moshatunk nála, aminek nagyon örültünk. Teregetés közben ismertük meg Brett kutyáját, aki rettentő izgatott lett, hogy új játszótársak vannak a láthatáron. Meséltem már, hogy minden ausztrálnak, akivel találkoztunk, volt kutyája? Vagy több... És nem tacskók, hanem inkább a közepestől a póni méretig. Szóval Brett kutyája rém aranyos volt, játékos és folyton fel akart ránk ugrálni. Nem is bántuk ezt a barátkozást, mert pontosan ezért jöttünk Mackayba.

Mivel Ausztrália eszméletlen drága, kitaláltuk, hogy önkéntes munkát vállalunk ételért és szállásért cserébe. Két ismertebb portál van, ami összehozza a keresletet és a kínálatot ezen a téren, a woofy és a workaway. Mi az utóbbin vagyunk fent. Munkát kerestünk valahol strandközelben. Egy airlie beach-i szép hotel tulajdonosa válaszolt, hogy karácsony hetére már tele vannak, de ha van kedvünk, jól jönne neki valaki, aki vigyáz a házára, Mackayban. A gyerekei mind elutaznak, viszont van egy nagy kutyájuk, akit nem vihetnek magukkal. Igent mondtunk. Karácsony hete, édes kettesben, egy úszómedencés házban, saját szobával, kajával, mi kellhet még? 

Ezért örültünk annyira, mikor Brett kutyája annyira szimpatikusnak talált minket. Merthogy mi mindketten tartunk egy kicsit a nagyobb kutyáktól. Persze ezt nem említettük Judynak, akinek a kutyájára majd vigyáznunk kellett.

Hétfő délután fel is vett minket egy parkolóban, miután elbúcsúztunk Brettől. Első látásra egy megfáradt, depressziós nő képe rajzolódott ki előttünk. Amikor aztán beléptünk a házába, azt hittem, elájulok, olyan koszos volt. A csirkék a nappaliban, a földön a csempe teleszarva. A foteleken évtizedes madárszar díszelgett, a terasz padlóját nem lehetett látni a kosztól, hogy a kerti bútorokról ne is beszéljek. Szobánk az egyik unoka szobája szokott lenni, de az a kifejezés, hogy, mintha bomba robbant volna benne, nem írja le azt az állapotot, amiben volt. Mondjuk inkább, hogy mintha tíz bomba robbant volna. És itt él egy 3 éves gyerek, ezen a fertőző szemétdombon! Nem is beszélve arról, hogy szobánk 10 éves tulajdonosa is jelen volt, de semmilyen kérlelésre nem volt hajlandó kitakarítani a szobáját. Először nagyon haragudtam rá, mert úgy tűnt, nagyon élvezi, hogy szolgaként takarítanak körülötte, később, azt hiszem, megértettem őt és nagyon sajnáltam. A szülei elváltak, otthon sehol nem volt. A szobáját a nagyamyja kiadta nekünk a feje fölött, az engedélye nélkül. Az anya sokszor a nagymamára, vagyis Judyra sózta, Judy meg vissza az anyjának. Ha a gyerek ott volt, semmit nem csinált, csak ült a gép előtt. Senki nem foglalkozott vele. Mióta mehetett ez már így? Mióta gyűlhetett már ebben a gyerekben a harag a felnőttek iránt, hogy vegyék már őt is észre? Egyik nap tettem vele egy próbát, elnézést kértem tőle, hogy elfoglaltuk a szobáját, majd megkérdeztem, lenne-e kedve Solozni (Unohoz hasonló kártyajáték). Nem ismerte, de azt mondta, ha megtanítjuk, szívesen jön. Egész délután játszottunk. Akkor értettem meg, hogy ez a gyerek évek óta arra vár, vágyik és éhes, hogy valaki foglalkozzon vele, figyeljen rá és figyelembe vegye. 

Ugyanígy volt a ház is, meg a kutya. Judy láthatta az első megdöbbenésemet, mert szinte könyörgött, hogy maradjunk. Henning is azt mondta, hogy inkább takarítsunk ki és maradjunk, mert szeretné a karácsonyt nyugalomban tölteni. Megegyeztünk Judyval, hogy kitakarítunk, de csirke nem jöhet be a nappaliba, amíg ott vagyunk. Ez volt a feltétele, hogy maradjunk. Belement. Neki láttunk takarítani, de kellett vagy öt óra kettőnknek, míg készen lettünk. Judy nemhogy nem segített, de meg sem kérdezte, nem vagyunk-e éhesek, szomjasak, csak sápítozott. Akkor én még nem tudtam, hogy miért, de, mint később kiderült, volt egy kilenc éves tyúkja, aki mindennél és mindenkinél fontosabb volt neki, és szerinte az nem tudott jól aludni, ha nem a nappaliban a tv előtti asztalon aludt...és persze mindent teleszart! Nem, dehogy! - mondta ő és újságpapírt tett alá. Én meg legszívesebben kihívtam volna a gyermekvédelmet ezt látva. A lényeg, a nő meg sem köszönte, hogy száz év után végre valaki kitakarította az egyébként valamikor biztosan szép házát, hanem csak sápítozott. Na meg mondogatta, hogy minek seprünk fel a teraszon vagy levelezzük ki az úszómedencét, holnapra úgyis megint olyan lesz. Na ezt a kifogást a takarítás ellen ismertem már gyerekkoromból, anyukám már akkor sem hitte el, mostanra pedig már én is tudtam, hogy ez nem igaz. Még egy hét múlva is, mikor elmentünk, ugyanolyan makulátlan lett volna az egész, ha nem játszik kétéves dackorszakában lévő gyermeket egy hatvan körüli nagymama, és nem engedi be a szent tyúkját az asztalra aludni. Én másnap azonnal menni akartam, de Henning azzal győzött meg, hogy most már ki is takarítottunk neki, ha elmegyünk, nem hoz nekünk a munkánk semmi hasznot. A nő pedig este elment és elvitte a tyúkját is magával fel Airlie beachre, ahol a hoteljük volt.

Egyedül maradtunk, és nem volt más dolgunk  öt napig, mint etetni a csirkéket, összeszedni a tojásokat és megsétáltatni a póni nagyságú, gyönyörű kutyát. Kaja volt, pia volt, a kutyus pedig, akit Bellának hívtak, egy tündér volt, habár én még ilyen depressziós állatot az állatkertben sem láttam. Azt hiszem, neki még annyi figyelem és törődés sem jutott ebben a házban, mint a fentebb említett tinédzsernek.

Már az első reggel nyújtotta nekem a lábát, hogy fogjam meg. Mintha szövetséget akart volna kötni. Minden este sétálni vittük, amit gazdái bevallottan a legritkább esetben tettek. Bella mindig olyan izgatott lett, annyira csóválta a farkát és olyan erővel, hogy fájt. Annyira ment volna, hogy alig tudtuk ráadni a nyakörvet és mihelyt kinyílt az ajtó, Bella úgy nekiindult, hogy ketten is alig bírtuk visszatartani. Persze, mi nem vonszoltuk magunkkal szegény állatot, hiszen miatta mentünk sétálni, szóval ott álltunk meg, ahol ő akart és felőlünk nézelődhetett, szaglászgathatott egy helyben, ameddig csak akart. Néha, ha futott volna, futottunk vele, vittünk neki kisvödörben vizet, hogy ne szomjazzon a hőségben, hiszen nagyon el volt már szokva a nagyobb kóborlásoktól. Az utolsó napokban már annyira hallgatott ránk és már annyira ismertük a környéket, hogy el is mertük engedni.

Bella mellett fedeztük fel az ausztrál tanyasi környéket annak minden kuriózumával. Mikor pl a csirkéket etettük, színesebbnél színesebb madarak csaptak le az étekre. Ha a tojásokat akartuk összeszedni, vagy csak átmenni a réten, Bellát kellett előre küldenünk, hogy jelezze a kígyót, merthogy itt olyan sok van, hogy két hete a Judy egy hatalmas pitont talált a kertben. Vannak olyan ausztrálok is, akiknek egy piton nem nagy kihívás. Csak meg kell fogni a nyakánál, és mielőtt még csodálkoznátok, az ausztrálok szerint ez lehetséges, mert a piton nagyon lassú, aztán beletenni egy szatyorba, majd kiengedni az erdőben. Mi persze, meg csak bólogattunl, hogy aha meg ja. Mi szerencsére csak elütött kígyókkal találkoztunk. De a Bellával töltött séták alatt tapasztaltuk meg azt is, milyen gyönyörű a naplemente az ausztrál vidéken és milyen boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk. 

Bella az első napokban mindig a kerítésnél ült és várta haza a gazdáját. Egész nap el sem mozdult, csak amikor sétálni mentünk. Harmadnap már a mi szobánk előtt feküdt és igyekezett minél hangosabb lenni, hogy felébresszen minket és menjünk már sétálni. Megtanulta, melyik szobában vagyunk. Ő volt a karácsonyi ajándékunk, az ő szeretete. Elnéztem Henninget, mennyire közel került Bellához. Elnéztem, ahogy futott vele, akkor is, amikor én már nem bírtam.

Karácsonykor aztán megnéztük azokat a képeket, amiket a fényképezőgépekkel csináltunk. Most láttuk őket először. A családok és a barátaink persze nagyon hiányoztak, de igyekeztünk skypeolni. Jó ausztrál szokáshoz híven grilleztünk és be sem tudtunk tellni az úszómedencével. 

Mikor elkezdtünk pakolni, Bella már sejthetett valamit. Bement Henninghez a szobánkba, Henning pedig mondta neki, hogy most már mennünk kell. A kutya, mintha csak megértette volna, lefeküdt a földre és nem mozdult. Mikor pedig bezárult mögöttünk az ajtó, szomorúan állt ott és nézett utánunk, mintha mi is cserben hagytuk volna.