Ismeritek az Ausztrál expressz c. filmet? Ez egy sorozat, ami a korabeli Ausztráliában játszódik. Egy vendéglő életét mutatja be, ami egy pihenőhely a megfáradt utazóknak a semmi és a valami határán. Gyerekként rajongtam ezért a filmért a bátyámmal együtt.

 Ez az ausztrál expressz a mi esetünkben már nem lovakkal és szekerekkel, kocsisokkal és útonállókkal játszódott, hanem autókkal és segíteni vágyó, hihetetlen emberekkel és persze akadtak köztük olyanok is, akik kevésbé voltak kedvesek. Alapvetően persze mindenki segítő szándékú volt, csak volt, ahol egyik-másik kicsit elsaccolta magát.

Ott fejeztem be, hogy egy idős pár vett fel minket, akik a reptérre mentek Brisbane-be. Ez nemigazán volt jó nekünk, ugyanis elfelejtettek minket kitenni az autópályán, bevittek minket a reptéri benzinkúthoz. Hát innen egészen az út széléig kellett mennünk, hogy a gyorsan jövő autók lássanak minket. 

Nagyon hosszúnak tűnt a várakozás, míg aztán egy nagyon furcsa nő vett fel minket egy irtóra felturbózott kocsiban. Alig mentünk két percet, kitett minket elnézést kérve, azzal, hogy a férfi, akit kivittek a reptérre, lekéste a gépét és el kell hozzák. Kitett minket a betonvadonban, valami elhagyott autópályafeljárónál, ahol se árnyék, se wc, se víz nem volt, majd eltűnt a két túlsúlyos lányával, a megszámlálhatatlan tetkóival és a felismerhetetlenségig felturbózott kocsijával, mintha a föld nyelte volna el.

Itt kicsit megijedtünk, mert sehol senki nem volt, így a következő autót egyszerűen megállítottuk, hogy segítséget kérjünk. Szerencsére a sofőr rendes volt és elvitt minket az autópályán egy benzinkúthoz. 

Itt megint hosszú várakozás következett, de végül megállt valaki, aki először a Gold Coast-ra ment egy barátjáért, majd Byron Bay-re. Beugrottunk a kocsiba, és hálásak voltunk minden kilóméterért. Igen ám, csakhogy sofőrünk elkezdett füvezni, a csikket meg, ahogy kidobta az ablakon, a szél befelé fújta, pont rám. Miután jól megégetett, mind Henning, mind ő hátrafordultak, hogy segítsenek, mire Henning is kapott egy könyököst a szeme alá. Kicsit megrökönyödtünk, de igyekeztük nem nagyon komolyan venni, mert tényleg nehéz volt aznap fuvart találni. 

Golden Bay-től velünk jött egy barátja, akit hazavittünk valahová a hegyekbe. Ezek után a nap már csak alig pislákolt, így ideje volt valami szállást keresni. Az autópálya melletti első pihenőhely abszolút nem volt megfelelő, mert sátrazni tilos volt és wc sem volt. Sofőrünk tovább ment, mondván, tud egy jó helyet. Azonban annyira be volt szívva, hogy azt sajnos nem találta meg. Ment tovább, de a következő túl messze volt neki. Megkereste a legközelebbi lehetőséget a visszafordulásra, de ez csak 5 km-rel volt korábban, mint a pihenőhely. Visszafordultunk. Megérkezett a Byron Bay-i leágazáshoz, és megállt egy elhagyott, romos gyár mellett, ahol világítás sem volt. Mondtuk neki, hogy mi itt nem szeretnénk kiszállni, merthogy úgy beszéltük meg, mikor beszálltunk, hogy egy pihenőhelyen tesz ki. Erre felbőszült és elkezdett száguldozni visszafelé. Le akart hajtani egy helyen, ahol csak beton volt közvetlen az autópálya mellett, ráadásul nekünk rossz oldalon volt, de azt mondta, majd átgyalogolunk a helyes oldalra. Ja. A négysávos autópályán, aminek fal van a közepén. 25 kg cuccal rajtunk. És aztán a 130-cal hajtó emberek közül valaki majd el is olvassa a táblánkat és meg is áll ott, ahol nem is lehet. Emellett sofőrünknek is meg kellett fordulnia, szóval nem értettük. Elkezdett üvölteni velünk, magával, mindennel. Hogy mi milyen önző köcsögök vagyunk és az egyetlen vágya, hogy szálljunk már ki a kocsijából. Ez már cseppet sem volt vicces. Persze, annyira be volt szívva, hogy egyre-másra felejtett el kimenni a lejárókon, akkor is, ha nekünk az jó lett volna és szóltunk is neki, annyira el volt foglalva a haragjával. Végül Henning rászólt kicsit erélyesebben, hogy a következőnél menjen ki, azt is majdnem elpasszolta. Szerencsénkre egy híd vezetett a másik oldalra és ott egy szép nagy parkoló volt, ahol sátrazni is tudtunk. 

Miután kiszálltunk, még dermedve álltunk ott egy darabig. Ő persze elnézést kért, majd elhajtott. Egy német lány jött oda, hogy jól vagyunk-e. Gyors sátorállítás következett, majd kaptunk forró vizet, így levesporunkat felhasználva meleg levest vacsoráztunk. 

Reggel büféskocsi állt meg a parkolóban, hogy az ottaniaknak reggelit adjon el. Hihetetlen volt! Ezután ismét stoppolásra adtuk a fejünket, és nem kellett sokat várni. 

Egy "rokkant" férfi ment szörfözni valahova délre. Eltörte többször a gerincét, így lett rokkantnyugdíjas relatív fiatalon. Járt már Fijin, így ellátott minket jobbnál jobb tippekkel, majd kitett egy kisvárosban. Szakadt az eső, amikor egy fekete golf, pont, mint a miénk otthon, megállt mellettünk. Craig és Vivien ültek benne és Cuffs Harbour-be mentek Craig bátyjához. Útközben beugrottak egy kávézóba, ahol helyben gyártják a saját kávéjukat, és egy üvegfalon keresztül betekintést nyerhettünk ebbe a folyamatba mi is. Persze egy jó kávé mellett.

Cuffs Harbourben aztán 10 percet sem kellett várni, míg felvett minket egy hölgy, aki dúla volt. Nem messze, egy kisvárosban tett ki minket. A folyópart ideális volt sátrazáshoz. Január 25-e, este fél 6 volt. Aznap már nem sok esélyünk volt elérni a még mindig kb 500 km-re lévő Sydney-t, így már készítettük a pocinkat a közeli Pizza Hut pizzájára. Mondtam Henningnek, adjunk még egy esélyt ma este a stoppolásnak, mert másnap, a szülinapomon, már ott akartunk lenni. Belement.

Megállt egy nagy autó, majd egy kicsi, de mikor az meglátta a nagyott, tovább is állt. A nagy viszont állította, nem miattunk állt meg. Így elvesztettünk egy autóst. Ezen eléggé kiakadtam, mert este már ki megy messzebb, mikor másnap szünnap? És ekkor begördült egy Hyundai i30-as. Tökúj. A középkorú férfi azt kérdezte, hová megyünk. Ő Sydney-be ment. Még aznap este. Úgy tűnt, éjfélre lesz ott. Vele mentünk. Kellett neki valaki, aki ébren tartotta. Scott, aki maga amerikai, pontosabban kaliforniai,  korábban az amerikai kormánynak dolgozott, ennek köszönhetően pedig szinte ingyen kapott hotelszobát bárhol a világon. Szerencséjére, az apja az American Airlinesnél dolgozott, így még ingyen is repült! 

És most ezt a sztorit hallgassátok meg: mikor Sydneybe értünk a hotelhez, kijött és azt mondta, hogy kivett nekünk egy szobát két éjszakára, mert még nem volt szállásunk Sydneyben. Neki már nem volt kedve tovább furikázni, hogy szállást keressünk, és másnap egyébként is szülinapom volt. Lehidaltunk. Nem tudtunk mit mondani.

A szoba gyönyörű volt, tágas, hatalmas, kényelmes ággyal és fürdőkáddal. Hiába volt hajnal egy, én nem tudtam úgy lefeküdni, hogy fél év után először bele ne üljek egy teli kád vízbe, és jó alaposan ellazuljak ;).