Mindig hallottuk, hogy Új-Zéland csodálatos természeti látványosságokban gazdag, de nem gondoltuk volna, hogy kicsiben szinte mindent megtalálsz ott, amit a világból látni érdemes. Amikor az ember kiválaszt egy úticélt, megnézi a képeket, tudja, hogy mindegyik fotoshopolt és a hely valószínűleg nem néz ki olyan jól, mint a képeken. Nos, Új-Zélandra ez cseppet sem igaz.
Mikor elértük a Golden Bayt, korán reggel volt és egyedül voltunk. Dimbes-dombos környék volt a parkoló körül, nem tudtuk, hol is kezdjük, a Wharariki strandon vagy a Farewell Spliten. Előbbi hihetetlen sziklaformációkkal a tengerparton csábítgatott, utóbbi pedig az utolsó, hosszan elnyúló földnyelv volt az északi és a déli sziget között. A legnagyobb gondunk azonban az volt, hogy minden zárva volt és sehol nem lehetett kávét inni! El kell ismernetek, hogy szokatlan szállásunk után, reggel 6-kor kelve ez igen nagy probléma tud lenni!
Végül a reggeli, álmos, felhőkkel borított csendben a Wharariki strandra indultunk. Átvágtunk a földeken, felkapaszkodtunk dombtetőkre, míg végül egy trópusi dzsungelig jutottunk. Megkönnyebbüléssel fedeztük fel a kijelölt utat, különben nem lehetett volna átkelni a káoszba fordult erdőn. Pár méter után egy sziklafalon találtuk magunkat, ami egy strandra vezetett. Olyan volt, mintha óriások kősátrai között barangoltunk volna. A hullámok kisebb folyókat alkottak a sziklák körül, a puha homokon elmosták a lábnyomainkat. Egyedül voltunk. A barlangokban madarak fészkeltek és hangos csiviteléssel adták tudtunkra, hogy nemkívánatosak vagyunk. Csak álltunk ott és hallgattuk a hullámok robaját, amint hihetetlen erővel a szikláknak csapódtak. Olyan volt, mintha az ég dörgött volna. A sziklák meg csak szótlanul álltak, és tűrték a hullámok követelőzését, miközben néha egy-egy darabot nekik adtak magukból. Közben a nap is elűzte a felhőket a fejünk fölül.
Átmásztunk egy nagyobb sziklafalon és a reggeli homályban egy fóka ült a sziklán, élvezve a ki-kibukkanó napsugarak melegét. Ő is láthatott minket, de egy ideig nem is foglalkozott velünk. Mikor azonban túl közel érzett minket magához, haragos üvöltéssel jelezte. Tovább mentünk hát a strandon. Apály volt, de a dagály igencsak közelgett. A híres strandra már nem tudtunk átjutni anélkül, hogy megkockáztattuk volna a nagy hullámak közelségét, úgy, hogy sem a víz mélységét, sem a hullámok erejét nem tudtuk felmérni. A sziklák annyira be voltak nőve növényekkel, hogy a másik irány, a felfelé is komplett el volt zárva.
A hatalmas sziklák az óceánban, amiken barlangokat vájt már a kitartó hullámzás, ámulatba ejtettek minket. Még ültünk ott egy darabig és gyönyörködtünk bennük, de mielőtt a dagály teljesen birtokba vette volna a strandot, viaszatértünk.
Megkönnyebbülve tapasztaltuk, hogy kinyitott a kávés. Egy hangulatos francia cappuccino után nekiindultunk, hogy megnézzük a strand azon részét, amitől az előbb elvágott minkett a dagály. A kötelező dombok után homoksivatagba értünk, a homoksivatag végén pedig ismét felrémlett a hatalmas óceán. És az elmaradhatatlan sziklák.
Két hatalmas szikla között kis kanyont vájt magának a víz, ott ültek a fókák és igazi semmittevésből mutattak példát. Kis folyó is alakult a homokban a sziklák tövénél, ami keresztül szelte a homoksivatagot. Habár láttunk már hasonlót Brazíliában, hihetetlen volt egymás mellett látni a homokdűnéket és az óceánt, mindenféle átmenet nélkül. Követtük a folyót, mikor egy hatalmas domb került elénk. A másik oldalon egy pár üldögélt és nagyon néztek valamit. Közelebb mentünk és akkor láttuk, hogy egy fekete fóka úszik a folyón lefelé. Mozdulni sem tudtunk. A fóka azonban valamiért éppen mellettem jött ki a vízből, rám nézett, majd esetlenül tovább szökdécselt mielőtt ismét úszni kezdett a folyóban.
Élményekkel teli indultunk neki Farewell Split földnyelvének. A térképen nem látszott nagynak, a valóságban azonban több kilóméter széles és végeláthatatlanul hosszú. Mi, mint sokan mások, el akartunk sétálni a végére, de a felénél (?) feladtuk. Többször bementünk a közepére, de a hihetetlen szél erős homokvihart kavart, a szálló homokot egészen a túlpartig lehetett látni. Megint a kezdetekre kellett gondolnom, mikor Pakisztánba vágyakoztam egy terepjáróval. Valahogy most semmi nem vonzott volna jobban egy kád fürdővíznél. :)
A szaharai séta után kocsiba ültünk és meg sem álltunk az Abel Tasman Nemzeti Parkig. Mivel másnap vissza kellett adnunk a kocsit, nem volt idő lazázni. Hihetetlen kék vízű öblök mellett haladtunk el, volt, ahol az apály miatt a homoktengerben álltak a megfeneklett hajók. Úttalan utakon végül felértünk a hegyi parkolóba, és egy gyors döntés következtében, itt terveztük az éjszakázást. Levezettünk a közeli folyóhoz, amely hűvös vizével szorgalmasan mosta le rólunk a sivatagi homokot. Immár jobban aludtunk a kocsiban, mert felfedeztünk egy-két trükköt kényelmünk érdekében.
Másnap reggeli közben végignézhettük, hogyan áramlik be a dagállyal a víz az alattunk elterülő folyódeltába és tölti fel azt. Nagy meglepetésünkre, itt a parkolóban volt egy méhtenyészet is, így nyitott ajtóknál elkerülhetetlen volt, hogy berepüljön egy. Gyorsan becsuktam az ajtót, remélve, hogy ezzel még épp ki tudom zárni a betolakodót, de a zümmögés csak hangosabb lett. Nagy sikítás következett, majd seperc alatt ugrottunk ki mindketten Henning ajtaján. Miután felmértük, hogy senkinek nem esett baja és a méhkirálynő is kényelmesen tovazümmögött, nevetésben törtünk ki. Vicces látvány lehettünk ott, Henning ajtaja alatt, egymáson fekve, lábbal félig a kocsiban, röhögve.
Hogy a Nemzeti Park egyik déli pontját is meg tudjuk nézni, indulnunk kellett. A hihetetlen kilátás és a fjordok ismét végigkísértek minket a hazaúton. 15 percet késtünk a kocsival, de nem volt baj.
Aznap éjjel egy partmenti hotelben aludtunk és a Campermate segítségével azt találgattuk, hova érdemes elmenni. Eddig is tervben volt, hogy két-három dolgot megnézünk, de már tudtuk, stoppolás helyett a bérelt kocsit választjuk, amivel sokkal több mindent és gyorsabban tudunk megnézni. Türelmetlenül vártuk.
