Immár egyetlen vágyunk volt csak, ami nem teljesült még Új-Zélandon, elmenni hobbitfalvára, a Gyűrűk Ura című film egyik leghíresebb forgatási helyszínére.
Útközben persze eltévedtünk, hiszen hűen a hobbitházak nagyságához (kicsiségéhez), az út is egyre kisebb és szűkebb lett, majd teljesen elmaradt a navigációs rendszerünkről. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy bekövetkezett Henning rémálma, vagyis bezártam az autókulcsot a csomagtartóba. Az igazság az, hogy a matracokra tettem, de ahogy a táskámban keresgéltem, becsúszott a matracok közé, én pedig, elfeledkezve mindenről, szépen lezártam. Mikor Henning kérte a kulcsot, kínomban nevetve irányítottam őt a csomagtartóhoz, amit ő persze először nem is vett komolyan. Miután azonban leesett neki, megpróbálta előrecsukni a hátsó üléseket, sikertelenül. Nem maradt más hátra, elindult segítséget kérni a környező házakba. Én meg ott álltam a napon és azon gondolkoztam, hogy én még biza olyan kocsit nem láttam, amiben ne lehetett volna kinyitni a csomagtartót elölről egy kallantyúval. Neki is indultam ennek mrgkeresésére, és no lám! Két perc sem telt bele, a csomagtartó nyitva volt, kezemben a kulccsal!
Mire Henning már a fél falut riasztotta, jött vissza, én meg ott álltam nevetve a kulccsal, hogy mikor megyünk már tovább. Ezt nevezik úgy, hogy sok hűhó semmiért?
Szóval megérkeztünk Hobbitonba és egy horribilisen magas összeg befizetése után már be is mehettünk. A park gyönyörű volt! Összesen 44 ilyen kis kunyhót építettek fel a domboldalakba, sokszor a dombot is áthelyezték, vagy épp elhordták, ha nem felelt meg az elképzeléseiknek. Színesre festett ajtócskák, kis kertek, kiteregetett "babaruhák", igazi paradicsom- és paprikaülzetvény fogadtak minket. Még egy teljesen mű európai szilvafát is felépítettek a dombtetőre, felragasztgatva minden egyes levelet, csakhogy 5 percre felvehessék. Megtudtuk, hogy a Bilbót játszó színész a kora miatt sosem járt itt, neki Londonban építették fel ugyanezt egy stúdióban. Az utunk a tavacska mellett a kocsmába vezetett, ahol még egy frissítő hobbitsörrel is megkínáltak minket.
Hobbiton után még mindig volt pár napunk a kocsival, így északra indultunk. Aucklanden az esti órákban hajtottunk át, de a másnap reggel már egy észak-keleti parti kisváros strandján talált minket. Északon volt még egy ingyenes barlang, amiben világító kukacok várták a látogatókat, oda igyekeztünk. Illetve komótosan mendegéltünk a part mentén. Néha beültünk egy kávéra éa süteményre valahová, ha az utunk arra vitt. Így értük el egyik naplementekor a Waipu-i barlangrendszert. Habár először nem volt csalogató a hatalmas sziklák alá bemenni, már a bejáratnál megjutalmazott minket a barlang ura bátorságunkért hihetetlen mennyiségű és fényű világító kukaccal. Minél bentebb mentünk, ez annál szebb lett. Átkeltünk a bent csörgedező patakon, hogy még többet és még jobban lássuk a kis hernyókat, és igykeztünk valahogyan lefotózni őket a fénytelen térben.
Másnap reggel ismét bementünk, de a fény miatt az "előazoba" plafonon egyáltalán nem, bentebb pedig csak haloványan világítottak a kis hernyók.
Elindultunk vissza, Auckland felé. Kényelmesen az óceánparton gurultunk délnek, sok-sok kitérővel, hogy minél többet magunkkal vihessünk ebből a hihetetlen országból.
Aucklandben egy kempinget néztünk ki magunknak, ahol gyors sátorépítés után be is költöztünk. Sajnos, az autótól még aznap el kellett búcsúznunk, de legalább bevitt minket a városba. Végigsétáltunk az egyébként nem túl szép kikötőben, majd az este beálltával visszahúzódtunk a sátrunkba. Az éjszaka esőre ébredtünk. Közeledett az ősz. Március eleje volt.
Másnap Mount Eden-t másztuk meg, ami egy Auckland közepén elterülő, kihűlt vulkán. A kilátás azonban annál szebb! Ezek után Auckland parkjai felé vettük az irányt, ahol a Lover's Trail igazi trópusi esőerdő élményét nyújtotta a város közepén. Utunk utolsó előtti állomása az aucklandi modern művészetek múzeuma volt, ahol nem éreztük magunkat túl jól, mert egy túlbuzgó biztonsági őr minden lépésünknél kifogásolt valamit. Például nem lehet egy üveg víz a kulacsban a kezünkben, csak a táskában, de a táskát nem vehettük a hátunkra. Mivel így nem tudtunk elmerülni a képekben, rövidre zártuk a múzeumozást és a vacsorára váltottunk. Nem volt egyszerű olyan helyet találni, ahol megfelelt az ár, volt hely a parton, én végre salátát ehettem és még Henning is talált magának valamit az étlapon.
Nagy szél kerekedett, de mi mindenképp a parton akartunk enni. És ekkor megtörtént a csoda: itt ettem életem egyik legeslegjobb salátáját. Az esti séta egy kis bárhoz vezetett, ami tele volt aggatva színesebbnél-színesebb lampionokkal. A teraszról még a kivilágított kilátótoronyra is rá lehetett látni. Sajnos azonban már zártak, így csak olyan 10 percig élvezhettük a pompás hangulatot.
Másnap általános dolgok következtek, mosás, pakolás, tervezés. Mindemellett húzott a szívünk még egyszer utoljára a kikötőbe, a finom salátához, ezúttal valamivel korábban. Nem hagytuk ki.
Éjjel aztán megint eső áztatta a sátrunkat, amit így reggel vizesen kellett összepakolni. A taxink késett egy negyed órát, de utána menthetetlenül száguldott velünk a reptérre és vitt minket magával. Hihetetlen volt, hogy már annyi idő eltelt, és már Új-Zéland is a múltunkba íródott. Auckland még ránk villantotta a magasból napsugaras arcát, hogy aztán teljesen eltűnjön a szemünk elől a láthatáron.
