Sajnálom, hogy csak három hét után hagytuk el Havannát. Igazából három nap után kellett volna. Annál nagyobb vigasz, hogy milyen jó is volt Cienfuegosban.

Mikor megérkeztünk a buszállomásra, már a buszajtóban vártak az ajánlatokkal, hogy hol szálljunk meg. Egy nagyon kedves férfi, aki őszintének tűnt, képeket mutatott a házáról, ami hatalmas előszobával, belső kerttel és kovácsoltvas bútorokkal várt minket. Még reggelit is kaptunk. Közel is volt. A csábító ajánlatra gyorsan igent mondtunk, és ez volt az egyik legjobb döntés kubai utunk során.  Az egyetlen negatív dolog, ami nálam nagyon fontos, hogy porból csinálták a tejet. Ehhez tudni kell, hogy Kubában extrém finom a tej, megközelíti azt az ízt, amit a feldolgozatlan tej, csak nem olyan zsíros. Én, aki nagy tejivó vagyok, állandóan tejet ittam, de még Henning is - a sör mellett ;) -, mert az itteni tejtől nem voltak gyomorproblémái. Hihetetlen családias hangulatú helyre csöppentünk, ahol, mivel átrendeztük a szobát, így kellett egy kis takarítás, aminek során besegítettünk, szinte családtagként kezeltek minket. Még a ruháinkat is ingyen kimosták! Reggelente pedig finomabbnál finomabb reggelivel vártak.  Emellett elláttak mindenféle jó tanáccsal, hova érdemes menni, mit érdemes megnézni. 

Vízesések, strand, minden, amiből már oly sokat láttunk. Az emberek jöttek-mentek, egy-két napot töltöttek itt, majd Trinidadba igyekeztek. Próbáltak minket rábeszélni mindenféle közös túrára, de mi nem hajlottunk a "csapjunk össze mindent" mentalitásra. Mi maradtunk egy hetet. Ők nem értették, miért utazunk mi ilyen "lassan", nem értették, hogy a 77. vízesés után már más dolgok érdekelnek; az emberek, a város hangulata, a szokások, meg akarsz érkezni, nem végigrohanni a látnivalókon. Ez az, amit korábban, amíg mindig csak három hetünk volt valahol, én sem értettem nagyon. 

Cienfuegos nagyon emlékeztetett a gyerekkoromra. Az öbölbe nyúló stég pont úgy nézett ki, mint a 80'-90'-es évek Balatonja, sőt, még a másik parton lévő hotel is egy az egyben a Dutép üdülőjének hasonmása volt, amiben én kisgyermekkorom nyarait töltöttem.  Egyszerre volt hihetetlen és félelmetes.  Egyik nap, a helyiek tanácsára, ellátogattunk a közeli Cumanayagua nevű faluba, hogy megnézzük a helyi karnevált. Én persze valami olyasmit képzeltem el, hogy az emberek tradícionális ruhákba öltöznek, úgy táncolnak, így kissé csalódott voltam, mikor ott áltunk egy magyarországon 80'-as évek beli, falusi kirakodóvásár közepén. Disznót sütöttek nyárson, de vehettél szenvicset is, olcsó, alkohollal hírdetett, ám a valóságban inkább alkoholmentes koktélok mellé. Mi mégis inkább a közeli éttermet választottuk, ahol bőséges és igen finom házikosztra leltünk. A szalsza három helyen szólt a hangszórókból, illetve volt még egy színpad, ahol egy zenekar szórakoztatta a táncolni vágyókat. Mi is beálltunk táncolni, habár kicsit szégyellősen. Az este hamar véget ért, így ismét egy ősrégi autó ülésén találtuk magunkat hazafelé száguldva. 

Egy másik alkalommal egy afrikai-katolikus szent tiszteletét akartuk megnézni, sajnos azonban a dobolós-transzba esős szertartás olyan későn jött, hogy a többiek, akikkel mentünk, nem akarták megvárni.

Cienfuegos egyébként maga is gyönyörű kisváros. Sokkal nyugodtabb, mint Havanna és az építészete, amiben a franciák és a kolonizáló spanyolok stílusa keveredik, lenyűgöző. Az épületek tiszták, nem romosak, az ember szívesen sétálgat a városban, nézve, ahogy a helyiek a fülkékből telefonálnak, a parkban gitároznak, vagy csak a szép és ötletes ruhákat a kirakatokban. Magyarországra emlékeztetnek ezek a ruhák. Semmi márka, de szép, rafinált, nem a mindenkinek ugyanaz H&M, meg hasonlók, hanem egyedi gyártású. Ez (is) hiányzik Németországból.

Cienfuegos egy öböl belső ívén fekszik, védve az óceán hullámaitól. Aki ki akar menni az óceánhoz, annak hajóra kell szállni, ami elviszi az erődhöz. Ez az erőd nem nagy, a belépő azonban a túristák és nem a helyiek pénztárcájához van szabva. Az embernek nincs sok ideje körülnézni, mert egy órával kiszállás után már ott is van az egyetlen hajó, ami visszavisz Cienfuegosba.

Utolsó este táncolni mentünk. Az egyetlen hely, ahol ezt meg lehet tenni, az a helyi diszkó. Először nem tudtuk miért, de beengedtek ingyen. Aztán kiderült, hogy vasaárnap csak este 10-ig van, és mi 20 perccel 10 előtt értünk oda. A tradícionális szalszát gyakran egy elektronikus verzióra váltották le. Mikor lekapcsolták a fényeket, igen csalódottak voltunk, de a helyiek azt mondták, van egy másik hely, az hajnal kettőig "hangoskodhat". Az utcán jó idő volt és a malecón tele volt emberekkel. A másik helyen koncert ment, a szünetben értünk oda, így végre elmerülhettünk a Salsában. Az egyik számnál megismerkedtünk egy helyi férfival, aki egy francia nőt tanítgatott - így minket is. Egy másik számnál egy házaspár jött oda hozzánk, a hölgy Henninget kérte fel, a férfi engem. Jól szórakoztunk. Meglepetésünkre, mikor a zenekar vissza jött, nem latinos ritmusokkal folytatódott az este, hanem az európai 80'-as évek muzsikáival. Mikor aztán egy óra múlva megint szünet lett, Henning már nagyon fáradt volt, és már éjfél is elmúlt.  Épp kifelé tartottunk, mikor egy idősebb bácsika megkérdezte Henninget, hogy táncolhatna-e velem. Henning meg persze csak akkor nem enged, ha fiatal, jóképű fiúk kérnek ;). Ezt egyébként nagyon szeretem Kubában; itt mindenki táncol mindenkivel, mindegy, hogy fiatal vagy idős, mindegy, honnan jött. Táncoltunk vagy egy jó fél órát, ami után én már kicsit kifulladtam, így elbúcsúztunk. 

Másnap indultunk vissza Havannába, hogy elbúcsúzzunk Aliciától, és a tv-s barátunktól, majd megint másnap elhagyjuk Kubát. A Galapagosz Szigetekre indultunk, tele reménnyel és várakozással. Mihelyt azonban a repülőgép felszállt, már láttuk, nem lesz ez egy egyszerű út. Hatalmas viharba keveredtünk, a nap teljesen eltűnt a látóhatárról, mindenütt csak szürke felhők és villámok. Késve szálltunk fel, így féltünk, hogy lekéssük Panamában a csatlakozást. A gép rázott, ugrált, esett majd újra felemelkedett. Reméltük, hogy még megérjük a Galapagosz Szigeteket.

Ez egy kicsit kevert poszt lesz általános és személyes utazási élményekről Kubában, főként azoknak, akik tervezik, hogy egyszer majd elutaznak oda. Sokszor hallottuk, hogy Kubában nem egyszerű utazni, de ezt én egyáltalán nem tudom alátámasztani, maximum azért, mert nagyon sok információ kering az interneten, vagy a köztudatban, aminek fele sem igaz. Jöjjenek hát a tapasztalatok!

Érdekes módon, minden, amit Kubáról az interneten olvastunk, aktuális weboldalakról, hamisnak bizonyult. Olyanokat olvastunk, hogy ATM-ek csak Havannában vannak és csak maroknyi. Amikor ezt az utazási irodában elmeséltük, hitetlenkedő képpel néztek ránk, hiszen a helyiek is évek óta azt  használják. És valóban, Cienfuegosban találtunk ATM-et, működött a kártyánkkal és pénz is volt benne. Hogy az ATM-ekben nincs elég pénz, vagy nem működnek, sosem tapasztaltuk, pedig nem rég Kubában járt ismerősöktől hallottuk. 

Amit a vízumról írnak, hogy előre meg kell igényelni, mind a magyar, mind a német követség honlapján, HAMIS. Ha a Copa Airlines-szal érkezel, a beszállás előtt 20$-ért  osztogatják, Visa on arrival címen. Olvastuk még, hogy a helyi pénznemet a CUP-ot turistáknak tilos használni, és ezt a tévhitet mások meg is tartották, de ez nem igaz. Többektől hallottuk, sokszor nem tudták, hogy az árak most CUP-ban vagy CUC-ban vannak megadva és CUC-val fizettek, és a helyiek nem szóltak nekik, hogy az ár hússzorosát fizették ki. Sőt, olyan is volt, akinek CUC helyett CUP-ban adtak vissza, persze 5 CUP-ot 5 CUC helyett, ami a huszada. A következő fizetésnél döbbentek csak rá. Úgyhogy nagyon meg kell nézni, hogy mit kap az ember vissza! Emellett CUP- ban sokmindent nagyon olcsón meg lehet kapni, ha az ember kilép a túristaövezetből. 

Az sem igaz, hogy itt ne lenne tej, és hogy a tejeskávét ne ismernék - amit szintén egy német ismerős mondott, aki nemrég járt itt, sőt az sem, hogy ne lenne internet, vagy, hogy az lassú lenne. Van WLAN, egy kártyát kell hozzá venni, amin meg van adva egy név és egy jelszó. 2 CUC egy órára. Ehhez vannak olyan terek, parkok, ahol az etecsa, a kubai telefontársaság, wifi szolgáltatása mindenki számára elérhető. Mi ezt már csak utunk végén fedeztük fel, mert hittünk ennek az abszolút hamis információnak, amit olyan is megerősített, aki egy hónappal előttünk volt Kubában. Szerintem, ezen téves információk hatására az emberek meg sem próbálják felkutatni a lehetőségeket, csak adják tovább egymásnak ezeket a tévhiteket.

Ugyanígy van ez a helyiek tudásával. Mielőtt nekiindultunk megkérdeztük Aliciát, AirBnB hosztunkat, hogy másnap reggel 7-kor mennyire van tele a P8. A P8-ról ugyanis a 27-es buszra kellett váltani, ami kb egy óráig ment Havannán keresztül, mire a Viazulhoz jutottunk, és hiába 11-kor indult a busz, 10-kor volt a check-in, mi pedig nem akartunk tömött buszokon táskákkal nyomorogni. Alicia azt mondta, induljunk csak 9-kor, mire gyorsan Carlos, a férje leintette, hogy a 27-es útja nagyon hosszú. Nem, mondták, a buszok először 8 körül tellnek meg. Erre fel 7-kor megtellt a P8 és az volt a szerencsénk, hogy az első megállóban szálltunk fel. A 27-es aztán annyira tele volt, hogy hagytuk elmenni. Úgy voltunk vele, ha 9-ig kell is várni, onnan már nem késsük le. Ha pedig egy órán keresztül csak tömött buszok jönnek, taxit hívunk. Szerencsére a második huszonhetesre felfértünk. Alicia azt is mondta, hogy Cienfuegosban a szállások drágák, de az ennivaló olcsóbb. Na ez sem bizonyult helyes információnak. Nála 20$-t fizettünk, és azt mondta, Cienfuegosban 30-35$-t kérnek a szállásért. Ahogy azonban leszálltunk a buszról, odajött egy nagyon kedves férfi, aki egy hosztelt ajánlgatott. Ez szintén 20$ lett volna, de megbeszéltük, hogy kapunk hozzá reggelit. Ehhez képest alig találtunk olyan éttermet, ahol az árak ne haladták volna meg Havanáét. Alicia azt is mondta, hogy Cienfuegosban sokszor van táncmulatság a parkokban, köztereken. Hát, sajnos ez sem volt igaz. 

Buszjegyeket a Viazul buszállomáson lehet váltani a buszokra, vagy a turisztikai irodákban a collectivokra.

A buszjegyek nem voltak nagyon olcsók, de a hölgy rettentő boldog volt, hogy spanyolul beszéltünk vele. Mi is. Cienfuegosban, mikor visszafelé vettük a jegyünket, először a nemzeti buszterminálba tévedtünk be. (Van annak értelme, hogy nemzetközi buszállomás egy szigeten? :)) Mikor jegyet akartunk venni, mondták, hogy ez az állomás csak a kubaiaknak van. Miért, mi nem mehetünk azzal a busszal? - kérdeztük. Nem - volt a válasz. A miértet aztán elmagyarázta nekünk az eladó; a túrista busz sokkal drágább, vagyis 4500 forint KUBÁBAN! (Egyébként pont annyi cuc, mint cup, még a jegyre is cup van nyomtatva....ami ugye 96%-os profit lenne, ha a 20 CUP profit nélküli ár lenne, ami persze nem.) Erre én mondtam neki, hogy ez rasszizmus, de a válasz csak ez volt:  "Nem rasszizmus, csak árkülönbség".

Mikor aztán megtaláltuk a túristaterminált, szerettünk volna egy buszjegyet öt nap múlva, mire a hölgy elszámolt kettőt és ráírta azt a dátumot. De a körmei olyan tökéletesen voltak manikűrözve, hogy a német precizitás ahhoz képest semmi. Mondtuk, hogy sajnos elszámolta, öt nap múlva megyünk, nem két nap múlva, mire ő jött, hogy tranquilo, tranquilo, nyugodjunk le és bízzuk rá. Mintha nem épp ő számolta volna el a dátumot egy nyitott laptopon Windows-zal a szemei előtt és akart volna nekünk egy buszjegyet eladni, ami rosszul volt kiállítva. Hogy visszaváltásra van-e lehetőség, az itt inkább függ az emberek hangulatától, mint a szabályoktól.

Ami viszont igaz, és én mindenkinek ezt ajánlom; mihamarabb eljönni Havannából. Trinidadról azt mondják, nagyon szép. Mi nem mentünk oda, mert a kubai városok mindegyike nagyon hasonló, és Kubában utazni mindig kihívás. Trinidadról azt mondják, hogy a spanyol hódítók stílusa, az ú.n. colonial style jellemző rá, míg Cienfuegosban inkább a francia építészet látszik. A legtöbben még Santa Clarat ajánlották, illetve, aki a természetbe vágyik, annak Vinales-t.

De Cienfuegost is nagyon tudom ajánlani. 200 km-re Havannától, a megérdemelten csak "dél gyöngyszemé"-nek (perla del sur) nevezett városka igazi békét, nyugalmat és pihenést nyújtott a zsúfolt és a romos Havana után.

Az ötlet, hogy Cienfuegosba menjünk, onnan jött, hogy három hét után már nagyon otthonosan mozogtunk Kuba fővárosában, hozzászoktunk a kúltúrsokkhoz, megnyugodtunk. Már ismertük a jó éttermeket és spanyol könyveink is voltak a könyvtárból. Aztán jött a eső. Napokig csak szakadt és szakadt, annélkül, hogy igazán lehűlt volna. Először még nem is volt olyan vészes, mert Havanna sokkal-sokkal szebb eső után, amikor az utcák nem a szmogban fuldokolnak, amikor a színek megélénkülnek, amikor az utcákon csak egy-két ember csámborog, sehol egy túrista, mindenki siet, a színes esernyők látványa, azt hiszem, ez az az idő, ami nekünk itt a legjobban tetszett. Sokat fényképeztünk így, mert lenyűgöző hangulata volt a színeknek. 

Azonban egy idő után, ha csak esik, nem nagyon lehet mit csinálni, és szerettünk volna a fővároson kívül mást is látni Kubából.

Sokak szerint, az amerikaiak rontják el Kubát. Persze az is lehet, hogy az ő fejükben minden rosszért az amerikaiak felelősek, de álljon most itt zárásként az, amit többektől is hallottunk. Ha egy amerkai ide jön és egy kubai azt mondja, a taxi 30$, egy amerikai 50$-t ad és nem kér vissza. Ez egybe vág azzal, amit az USA-ban hallottunk, hogy ott 20$-ig nem igazán foglalkoznak a pénzzel. Így lehetett, hogy a taxisok a reptérről Cojimarba 30$-ért akartak minket elvinni, mikor az 25 km és 1 liter benzin 0.80$ Havannában. Még ha azt nézzük, hogy a régi autók sokat esznek, akkor sem jön ki 5$-nál többre, ami az oda-vissza úthoz szükséges. Volt azonban olyan taxis is, aki nem átallott 90$-t mondani. Talán ezért hallani, hogy Kubába most kell jönni, még az amerikai nyitás előtt.

Perzselő napfényben sétálunk lefelé egy szűk utcán. Napbarnította arcok alkudnak mellettem a kis piacon, kezükben legyező. Rövid shortban és haspólóban ultra csinos afroamerikai lányok haladnak el mellettem, még hallom, ahogy hangosan összenevetnek. Csak az utca bal oldalán van árnyék, így szinte mindenki oda tömörül. Egy hang megszólít, amikor egy étterem mellett haladok el. Az árak alapján akár Európában is lehetnék. Színes házak erkélyeiről beszédfoszlányok kavarognak a levegőben. A levegőben, aminek itt olyan a szaga, mintha mindenütt wc lenne körülöttem és ez keveredik az irtózatosan erős szmoggal. A szmog érezhető műszerek nélkül is, csoda, hogy a tüdőm még nem sztrájkol. Felnézek, az erkélyekről a fejem fölött mosott ruha lebeg, mintha méretes, színes zászlókat lengetnének. Olyan párás a levegő, hogy még a helyiek arcán is csillog az izzadtság. Zanzibár Stonetown-ja jut erről a helyről eszembe. Főként, mert Havana egy forró betonvadon. Mellettem kubai zenészek húzzák a talpalávalót és önfeledten táncolnak. A salsa kemény ritmusa mindenkit táncra invitál. Méghogy invitál, ellentmondást nem tűrően dübörög. Hatalmas tömeg állja őket körül. "Permiso"- mondom, és utat nyitnak. Angolul itt alig beszél valaki, a világnyelv elveszti itt minden jelentőségét. 

Megint embertömeg. Helyiek sokasága, pedig nincs szünnap. Hogy itt ki dolgozik, az számomra rejtély. Egy jó nevű hotel előtt állnak a márkás mobiltelefonjaikba bújva. Márkásabbak, mint az én hűséges Fülöp szigeteki MyPhone-om, amit a rablás után vettem. Összerezzenek. A csontig hatoló szegénység látványa, amit csak a telefonok törnek meg, elbizonytalanít, mennyire biztonságos ez az ország. Már egy hete itt vagyunk, és minden oké. De az étteremben mindig rám szólnak, hogy ne tegyem az ablak mellé a telefonom.

Megint hozzám lép valaki egy étterem ötletével és hiába a "no, gracias", lépdel mellettem kitartóan és sorolja az ajánlatot. Hogy elmeneküljek, befordulok egy másik utcába. Az utcán annyi a szemét, mint az előzőn a turista. Sehol egy kuka. Ha már kuka nincs, mindent az utcára dobálnak, szemetet, tetemeket, a zöldesfekete, bűzlő felmosóvizet. Az ember nem csak az 1900-as évek kocsijait tudja itt megnézni, de a középkorban pusztító vírusok kialakulásának körülményeit is. Lovaskocsi halad el mellettem, kicsi, szakadt hintót húzva maga után. Megáll a napon. A kocsis beugrik a kocsmába, hogy hideg sörrel hűtse le magát. A ló nyugtalankodik, kapkodja a levegőt, fészkelődik, mire a kocsis kijön az árnyékból és hasba rúgja. Háromszor. Ezt nem bírom nézni, így tovább megyek. Szerintem a lovak egész nap nem kapnak inni. Biciklis taxisok ajánlgatják szolgáltatásukat, de én gyalogolok. A falon eszméletlen szép festmény, amin kezek dobolnak. Ritka az ilyen. A legtöbb ház falát feketére festette már a penész és a szmog. Mintha a brazíliai Sao Louisba érkeztem volna, pedig csak egy utcára vagyok a "túrista utcától". Egy étterem előtt a téren asztalok és székek várnak. Két kislány szalad egymás felé, tárt karokkal, kiabálva. Összeölelkeznek, sokáig forognak, majd kézenfogva eltűnnek egy kapualjban. Romos házak következnek. Valamelyik egykor színes falakat mondhatott magáénak, most elhagyatott. Rengeteg ilyen van. Nem is tudom, hogy háborús, vagy katasztrófa súlytotta övezet érzését kelti ez a város. Romos házak és utcák, vagy gerendákkal alátámasztott erkélyek, mind restaurációra várnak. Az utcasarkon döglött csirke fekszik, a vére majd' a cipőmig folyik. Elütötték. A közelgő kutya rá se hederít a tetemre, csak lepisili a falat. Nem marad itt sokáig, hiszen rengeteg itt az éhes macska. Már másutt is láttam. 

Kis parkhoz érek. Pálmafák szegélyezik. A kikövezett utcán kopog a cipőm. Kovácsoltvasból formált lámpatestek lógnak a fejem fölött, mint valami régi filmben. Nem csak egy, mindenütt. Az úton feltűnik egy autó. Chevrolet, olyan, amit a 60'-as évekből varázsolhattak ide. Egy ősrégi Ford követi. Flipper Öcsi énekelt ilyen Cadillack-ekről, de hogy valóban látta-e őket, nem tudom. Én most látom. Ilyen kocsikon utazott a filmekben Elvis, de akár Biff Tenan is, a Vissza a jövőbe első részében, az 50'-es évek Amerikájában, pont egy ilyen kocsival hajt bele a trágyába. Mindig megcsodálom őket.

A sarkon kis bolt lapul a rácsok mögött, hamburgert árul. A számok az árlapon sokszor két-háromszorosa annak, amit a nagy éttermeknél láttam. Csak ez itt egy másik pénznem. Itt ugyanis kettő van. Az egyik, a CUC, pont annyi, mint a dollár, míg a másikból, a CUP-ból, ami a szegények pénzneme, 25 ér egy dollárt. Öreg néni jugo de frutta-val kínál, ami egyszerű narancslé. 

Visszatérek a turistákkal zsúfolt utcára. Megszomjaztam, iszonyú a hőség. Minden kapualjban kis étterem van, de tudni kell, melyik jó. Az egyikben húzódik meg a La Caribena. Kovácsoltvas székek, festett asztalok, mindenütt kerámia; ez az én helyem. Mangóshaket rendelek és akkora pohárban jön, amilyenből otthon a sört isszák. 1 CUC. Hirtelen sikítás és sírás hallatszik. Két nő vonszol egy síró hétévest. Az persze kiszabadul és egy sörözgető férfihoz szalad. "Pápá"-kiáltja, majd teljes erejéből belekapaszkodik a nadrágjába és sír. A két nő próbálja elvonszolni, de a kislány erős. Mindenki őket nézi. És ekkor, nagy megdöbbenésemre, a férfi nemhogy átölelné a síró gyereket, hanem lekever neki egyet. Hát mért nem hagysz nyugodtan sört inni? - ül harag a szemében, mire a hétévesforma gyerek fogadkozik, hogy de ő nem zavar, csendben lesz, jó lesz, csak ne küldje el. Összeszorul a szívem. Ideje menni. Pénteken korán zár a könyvtár. A könyvtár, ahol tanulunk. Minden nap. Spanyolul. A könyvtár, ahonnan először el akartak küldeni minket. "Itt nem lehet könyveket venni"-mondták. Ma már el sem pakolják, amiket olvasunk, tudják, hogy minden nap jövünk. Mindenki ismer minket. 

A könyvtár azért kell, mert Kubában a legolcsóbb spanyol kurzus hetente 200$. Fejenként. A könyvtár kell, mert egész Havanában nem találtunk spanyolul tanító könyvet. Az egyetlen, amit találtunk, azok a kis kétnyelvű gyerekmesék, sok-sok képpel a könyvtárban, amit senki nem olvas, csak a két európai, aki pofátlanságnak tartja a 200$-t ott, ahol egy pincér fizetése sokszor kevesebb, mint a kaja, amit rendeltél. Sajnálja a 25$-t egy óra tánckurzusért, mikor az ATM minden pénzfelvételkor 6$-ral rövidít meg, ami egyedülállóan sok a világon, örülhetünk, hogy európai kreditkártyánkat elfogadja, mert az amerikait nem, és amely 100 CUC felvételekor eurónkat először dollárra váltja, majd levonja a 10% "enemy fee"-t, amit a dollárból mindig levon, majd még felmarkol 6$-t ATM használatért. Szóval mitől is ilyen szegény ez az ország? Később kiderül, hogy ezt a 10%-ot már nem vonják le, ha pénzt veszel fel. Már nem.

A könyvtárban a gyerek részlegen segítőkész kubai  könyvtáros vár. Örül nekünk. Meglepődik, hogy minden nap lát. Rengeteget beszél hozzánk. Szeretem a gondolatait. Néha azonban előbújik belőle a büszke kubai, aki lehordja mindazt, ami Kubán kívül van. Az mind rossz. Mert nekik forrafalmuk volt. Néha kijavítgatom, néha ráhagyom. Nekem ez most mindegy. Érdekes dolgokat mond. Közvetlen. Segítőkész. Melegszívű. Alig akarja elhinni, hogy Magyarországon is van 35-40 fok nyáron, mert ilyen jó idő csak trópusi országokban lehet. Kérdezi,  hogy 40 fok farenheit?

A könyvtár után enni megyünk. Lehet olcsón is találni valamit. A vacsit Mojito-kal öblítjük le. Az itt a nemzeti ital. Vagy Pina Coladaval. De volt, hogy sör-tornyot rendeltünk. 3 liter helyi sör volt benne. Jó este volt :).

Vacsora után még sétálunk. Van, hogy csak az utcákat rójuk az esti fényben a falfestményeket bámulva, máskor a művészetek palotájában igyekszünk felkeresni egy dobost, aki latin ritmusokra taníthatná Henninget, ha épp nem minket akarna kitaxiztatni a világ végére, hogy aztán fizethessük a kurzust, vagy egy nyitott Cadillack-ben száguldunk végig a városon, és van, hogy egy galériába tévedünk, ahol a festő folyékonyan beszél németül. Mondja, hogy ne fogadjuk el az árakat, hanem mondjuk, hogy mi nem vagyunk gazdagok és mi csak ennyit meg annyit tudunk áldozni. Jó megismerni. Tudja, hogy nem veszünk semmit, mégis ott állunk, majdnem egy óráig és beszélgetünk. Az ajtón kilépve egy idős bácsiba botlunk. Ráncos, mint a kihűlt lávafolyam Hawaiion. Kubai szivart szív. Mellette, a színes ruhába öltözött nő, szintén. 

A kapitalizmus közelsége azonban itt is látszik. Minden nap egyre kisebb az adag az étteremben, a panaszunk senkit sem érdekel. A személyzet barátságtalan, amit egyre nehezebben viselünk. Ha nem barátságtalanok, mindig adunk borravalót, de amikor tudják, hogy nem dolgoztak meg érte, próbálnak átverni. Az emberek persze nem keresnek itt sokat, de ez még nem lehet ok arra, hogy csaljanak. A könyvtárosunk 405 CUP-ot keres havonta, ami olyan 13 euró. Pedig külföldi konferenciákon tart előadást. Erre kap még 10 CUC-t, vagyis kb 8 eurót, hogy ne maradjon szégyenben az óvárosban, ahol szinte csak CUC-ban lehet fizetni. Mi Cojimarban lakunk, ami a külváros, de egy rövidnadrág ott is 8 CUC-nál kezdődik. Rá van írva. Nem turistaár. Cojimarban rajtunk kívül nincsenek turisták. Honnan van pénzük erre? Honnan van pénzük a márkás telefonokra? Könyvtárosunk szerint minden harmadik családban van egy tag, aki kivándorolt az USA-ba. De ha mobiltelefonra van pénz, akkor miért támasztják alá az erkélyeiket gerendákkal, miért nem újítják fel? És miért kell csalni? Csillagászati összegeket kérni valamiért, ami potom pénzt ér itt?

A kubai büszkeség határtalan. Ők kiválasztottak, mindenki róluk beszél, mindenki ismeri őket, mert ők azok, akik párbajra hívták Amerikát. Ez is kicsiny hazámra emlékeztet. Minden nemzet, amely szenved, kiválasztottnak érzi magát, még az amerikaiak is. Bizony, ők is szenvednek. Attól a mostanra önállósodott és elszabadult ideológiától, hogy akkor érnek valamit, ha iPhone van a zsebükben. Vagy ha erősebbek más országoknál. 

Minden reggel és minden este buszozunk. Az óvárosig meg haza. A P ocho a mi buszunk, röviden P8. A busz 0,40 CUP fejenként, oda-vissza kettőnknek 0.07 euró. A kubai férfiak sokszor  átadják a helyüket az időseknek és a nőknek. Egyszer még nekünk is. Cojimar utcáin gyalogolva az az érzésed, mintha Kathmanduban lennél a földrengés után. Sehol egy ép utca, hatalmas lyukak, csatornatetők beszakadva, pocsolyák. Esténként már nem látszik, de a tengerpart és a város között egy iszonyatos szeméttel borított környék lapul. Szerencsére minden héten irtják a rovarokat, így nincsenek csótányok, és szúnyogokból is csak hatot csapunk le elalvás előtt.

Este kilenckor ágyúdörgéssel emlékeznek a spanyoloktól való felszabadulásra.  Minden este. Amikor az esti fények kigyúlnak, a falfestmények drámája is jobban előbújik. A régi filmekből ismert kovácsoltvas lámpák hangulatos fénnyel borítják el a tereket és az utcákat. A tereken sokszáz fiatal kezd focizni, a műemlék alatt van, aki boxol, más capoeirát tanul. 

Che Guevara képe van az egyik legforgalmasabb út falára festve, mellette "Viva Cuba" áll a zászló színeiben. Előttük motorosok állnak, és bőszen szivaroznak.  Mikor jön a busz, bepakolják a motorjaikat és üres lesz a tér. A tér, ami a Capitol-hoz vezeti a balra fordulókat. A Capitolhoz, ami egzakt mása a Washington DC-ben lévő Fehér Háznak, csak ez pár centiméterrel magasabb. De Kuba persze nem függ Amerikától. Csak hát az amerikaiak a felelősek a szegénységükért, nem a diktátor, aki inkább az el Capitol felújításába öli a pénzt, mint Havanna óvárosának felújításába, ahová a turisták jönnek, akik csak idén annyi pénzt hoztak az országba, hogy csökkennek az élelmiszer árak. 

Plaza de la Revolución. Egy puszta betontér, mint egy nagy parkoló a szürke ötven árnyalatában. Itt túristalátványosság.

De Kubában nem ez számít. Olcsó a sör, olcsó a koktél, süt a nap, virulnak a pálmák, szól a zene, mindenki táncol és elfelejtik, hogy milyen a levegő, hogy hol a szemét, hogy kinek mije van, ilyenkor mindenki egyenlő. Mindenki barát, mindegy, mennyi pénzed van és honnan jöttél, hogy az országaitok barátok-e vagy ellenségek. Csak zene van és tánc. És béke. Vajon meddig? Meddig elég egy segítő jobb, mikor érkezik el a vágy, hogy amit a "gazdag" turistákon látnak, az nekik is kell? Vagy ez már itt van? Vajon ezt hozza az amerikai nyitás Kubának? Vagy a jobb levegőt és a felújított házakat? Vajon az emberek akkor is szívesen jönnek majd, ha a Mojito olyan drága lesz, mint otthon?  Mert az étel, a ruházkodás, a taxi és a helyközi busz, hogy mást ne mondjak, már most is olyan drága. Csak az alkohol olcsó.

Tudom, most azt gondoljátok, hogy azért választottam ezt a címet, hogy sokan klikkeljetek és elolvassátok ezt a posztot. Töredelmesen be kell vallanom, hogy ezúttal igazatok van. Az egyetlen mentségem az, hogy nagyon fontos nekem, hogy ezt is elolvassátok, és ezzel megmutathassam, hogy a világ igenis nagy részben jó, még ott is, ahol az ember legkevésbé számít rá.

Legalábbis én az USA-ban nem számítottam igazán nagylelkű emberekre. Úgy értem, Ausztráliában találkoztunk Scottal, aki kaliforniai volt, és az Ausztrálok barátságossága annyira inspirálta, hogy befizetett minket Sydneyben két éjszakára egy szuper hotelbe, miután ötszáz kilómétert vitt minket teljesen ingyen, Sydneybe. Az USA-ban az embereket inkább rettentően félősnek ismertem meg, akik felfújják magukat izompacsirtává, előbb lőnek, minthogy felhívnák a rendőrséget, brutális filmeket forgatnak és néznek illetve nagyon érzékenyek és hirtelen agresszívak lesznek.

Ezt láttam akkor is, amikor Vito és Katarina kislányára vigyáztunk; a gyerek pontosan azt nézte, amit a szülők, vagyis, hogy hogyan vagy szinte védtelen egy betörővel szemben, és miért ne bízz az emberekben, miért ne segíts senkinek, és miért építs erődöt a házadból, ahol a kertben táblácska jelzi, hogy fegyveres őr védi azt - sokat látni ilyet LA körül. A filmen nem szerepelt korhatár, csupán az elején bemondtak egy számadatot a statisztikából, hány betörés történik évente. Mégcsak azt sem tették hozzá, mennyi lakosra jut ez - vagyis mennyien élnek az USA-ban. Szóval csak egy rémisztően soknak tűnő szám, kiértékelés nélkül - mert igazából nagyon kicsi a betörés esélye - és hasonlítási alap nélkül - hiszen akkor az emberek maguktól rájönnének, hogy ez a műsor nem több, mint paranoia. És a hétéves gyerek meg is eszi mindezt; mikor kérdezem, hogy miért törnének be ide az emberek, akkor azt válaszolja, hogy sok a gonosz ember. Mikor próbálok vele arról beszélni, hogy ennek mennyi a valós esélye, vagy hogy az USA mennyire biztonságos, esetleg a sok jó emberről, akivel találkoztam, vagy épp arról, hogy a betörésért börtönbüntetés jár, erről hallani sem akar. Csak a rossz emberekről, akiknek, ha rossz napjuk van, betörnek másokhoz. Indok nélkül, nem pénzért, nem lehet őket kiszámítani, csak betörnek. Bízni ezért senkiben sem lehet igazán.

És mindennek fényében, azt kell, hogy mondjam, hogy az amerikaiak nagy része hihetetlenül segítőkész. Ha a boltban nem volt 'klub kártyánk', amire olcsóbb volt bevásárolni, akkor kikölcsönözték a sajátjukat is akár. Amikor SIM kártyát vettünk, még a telefonunkba is belenéztek, hogy vajon működik-e a kettő együtt. A leghihetetlenebb sztori azonban LA-ben történt.

Miután megfellebbeztük a parkolás miatti büntetést, csalódottan vettük tudomásul, hogy elutasították. Ha nem fizeztünk, kamatokat tesznek rá, és ha még egyszer vissza jönnénk, nem léphetünk majd be az országba addig, amíg ki nem fizetjük. Ugye az összeg nem volt kicsi, 93$. Katarina és Vito vitatkoztak, hogy befizetnék-e. Katarina befizette volna, Vito igyekezett minden okot megragadni, hogy kibújjon alóla. Volt már tapasztalata e téren. Azt mondta, próbáljuk meg máshogy befizetni, például közmunkával. 

Másnap bementünk a megfelelő irodába, ahol azt mondták, töltsünk ki egy formanyomtatványt és egy hónapon belül beidéznek bírói meghallgatásra. De mi két nap múlva már indulunk. Erre a nő csak a fejét rázta - akkor nincs semmi lehetőség, fizetnünk kell. De mi van, ha nincs pénzünk? Nem mehetünk közmunkára? - kérdeztem. Ebben a pillanatban a mellettünk lévő ablaknál fizető hölgy azt mondta, hogy ő kifizeti nekünk a büntetést. Mind a 93$-t. Döbbent csend lett a teremben. Mi nem is tudtuk, mit mondjunk, szégyelltük is magunkat, meg nem is nagyon tudtuk, hogy jöl hallottuk-e. A nő odajött a mi ablakunkhoz, olyan negyvenesforma lehetett. Sajnált minket, hogy ilyen szerencsétlenség történt velünk a szabadságunkon, és nem akarta, hogy közmunkán végezzük. Azt mondta, amúgy is nagyon rossz napja van, és szüksége van arra, hogy jót tegyen valakivel, hátha ezzel bevonzza a jó karmát. Mi csak ott álltunk, és a döbbenettől szóhoz sem jutottunk. Nem csak mi. Amikor kijöttünk, mindenki azt mondta, hogy lefagytak a döbbenettől, merthogy itt még ilyesmi nem történt. Még most is iszonyú hála önt el, ha visszagondolok. Még a nevünket sem tudta. De járt már Európában és nagyon tetszett neki. Megadtam neki az email címemet és meghívtam magunkhoz. 

Egyetlen őszinte pillanat, amikor emberek találkoznak és segítenek egymáson. Ennek részese lenni, mindegy, hogy az adok, vagy a kapok oldalon, felemelő. Isteni csoda. Ott lenni a másik embernek, akkor is, ha alig ismerem. Összefogni, segíteni, jó akaratból, ez megállított minket és csendességre intett. Hálásak vagyunk, hogy részesei lehettünk! Ezért szeretném Nektek elmesélni, hogy igen, van ilyen! Igen, csodák történnek! El kell mesélni a jó tetteket, hogy ne csak a híradóból áradó borzalmak jöjjenek át. Az emberek nagyon kis százaléka rossz szándékú. Az emberek hihetetlen nagy százaléka jó!

Mi pedig, egy rövid piehnő után, amit Katarináéknál töltöttünk, feltöltődve indultunk tovább Kubába.

Las Vegas. Egy város, ami nagyon megosztja az embereket. Sokan - főként, akik nyáron jönnek - arról beszélnek, honnan van víz ebben a városban, ami a sivatag közepére épült? Mások rácsodálkoznak a fényekre, a szobrokra, a showra. 

Las Vegasról nem sokat tudok mondani. Mikor mi ott voltunk, volt, hogy egész nap esett, máskor meleg volt, szóval ez itt azért nem a Death Valley. A kivilágítás, a monumentális szobrok esténként, a kaszinók, a sok fény és csillogás, a játékra éhes embertömeg, a plakátokon mosolygó, boldog arcok és az állandó zenei-, táncos-, illetve sportbemutatók, hírességek jelenléte valóban misztikus hangulatot sugároz a városnak. Érdekes ebbe belemélyedni, engedni, hogy az embert magával húzza egy-két estére, rácsodálkozni, mint egy gyermek, hogy wow! ilyen is van... és mindeközben nem meglátni emögött azokat az elkeseredett embereket, akiknek mindig mosolyogniuk kell. The show must go on! Ez lehetne a mottója ennek a hihetetlen városnak a begyakorolt, széles mosolyaival, ami valahogy számomra inkább a kétségbeesést idézte, mint a valódi szórakozást. Érdekes az is, ahogy a város leveti éjjeli ruháját, mint Hamupipőke, mikor megszűnik a varázs, és nappal ugyanolyan túlméretezett, szürke nagyváros köszön vissza ránk, hajléktalanokkal, gyorséttermekkel és felhőkarcolókkal, mint bárhol máshol.

Az igazi szépség és különleges kincs pár mérfölddel Las Vegas mögött van, és úgy hívják; Valley of Fire, vagyis a Tűz Völgye. Ez olyasmi, mint egy nemzeti park, csak sokkal kisebb. Amikor az ember belép a völgybe még nem sokat lát, csupán egyszínű, vörös sziklákat. A csodához a Rainbow Pointig, vagyis a Szivárvány Pontig kell menni. Az egyszerűen leírhatatlan! Vörös, sárga, kék, fehér vagy épp rózsaszín váltakozik a köveken, falakon, sziklákon, ameddig csak a szem ellát! Nekünk három nap kellett, hogy magunkba tudjuk szívni ezt a hihetetlen képződményt! 

Első nap leparkoltuk a kocsit valahol két domb között és kigyalogoltunk az egyik hegyhez, amit hasonló piros-fehér zebra csíkok mintáztak, mint a Zebra Kanyonhoz vezető utat. Az út másik oldalán szintén hatalmas plató terült el, ugyanezzel a mintázattal, vezetve a szemünket messze-messze, egészen a kék-fehér hegyekig. Sajnos azonban a kék köves hegyek fölött gyülekezni kezdtek a fekete felhők, majd nagyon hamar villámlósba váltott az időjárás. Ennek fele sem volt tréfa, hiszen a platón mi voltunk a legmagasabb pont. Így gyorsan felkerestük a kocsit és irány ki a parkból. Még épp időben, mert mire átértünk a szivárványszínű csodavilágból a vörös-óriás sziklakapun keresztül az egyszínű mélyvörös sziklákhoz, addigra cikáztak körülöttünk a villámok, és úgy szakadt az eső, hogy egy méterre sem láttunk. Ahogy mentünk kifelé, jégesrőre váltott, és az utcákon folyónyi szélességben ömlött át a víz, minden kétszáz méteren. Volt azonban olyan is, hogy az utat választotta folyómedernek, és nem látszott alattunk a beton. Egyáltalán. Hogy megnézzük, milyen mély a víz, Henning beengedte elénk a mögöttünk lévő jeepet. Mindezek a folyók pillanatok alatt alakultak ki, olyan hirtelen zúdult ekkora mennyiségű eső a völgyre. Tanulság: esernyőt vinni nem érdemes :).

Éjjel nem akartunk visszamenni Las Vegasba, mert azért nem volt olyan közel, így a Hoover Gát egyik parkjában húztuk meg magunkat. Sehol nem volt tábla, hogy ne lehetne éjszakára ott parkolni vagy kempingezni, így nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket a látogatói centrumnál. Egyszer csak fényekre és kopogtatásra ébredtünk. A sheriff türelmetlenkedett az ajtó előtt, és közölte, hogy itt a parkolóban nem lehet aludni. Mit volt mit tenni, odébb álltunk. Nemsokára egy parkban találtuk magunkat, ahol mások is parkoltak, így a fáradságtól ott dőltünk ki. Alighogy elaludtunk, megint fények és kopogtatás. Itt sem maradhatunk. De a másik kocsi és a benne lévők igen. De ha mégegyszer meglát itt minket, az 120$-ba fog fájni nekünk - fenyegetőzött. Legszívesebben megmondtam volna ennek az idegbajos tahónak, hogy nem fenyegtőzni kéne, hanem értelmesen beszélni, hogy pl a park egész területén tilos az éjszakai parkolás - legalábbis nekünk - nem csak a látogatói centrum parkolójában. Mit volt mit tenni, bementünk vissza a kicsit több, mint 20 mérföldre lévő Las Vegas-ba. 

Másnap ott folytattuk, ahol az eső miatt előző nap abbahagytuk; a Tűz Völgyében. Ezúttal felfedeztük, hogy itt is van egy "wave", egy hullám. Nagyon hasonló is ahhoz, amiről a nevét kapta, szintén egy hullám alakú szikla, aminek valószínűleg a közepén folyt le valami folyószerű, és vájta bele ezt a formát, illetve rakta le az üledékét, ami pedig a csíkokat eredményezte, így az egész valóban egy színes hullám képzetét keltette. Ha eddig sok fotót készítettem valamiről, akkor most rengeteget! Szemben, az út másik oldalán hihetetlen sziklákat másztunk meg, amik pont olyan színekben pompáztak, mint egy mézes-mázas, három gömbös gyümölcsfagyi. Még a pisztácia sem maradt ki! Az édességek kanyonjába érkeztünk meg, a rózsaszínes-sárgás-kékes cukormázas sziklák és kanyonok világába. Bebarangoltuk az egész területet, a folyómedret, a lecsiszolt köveket, a zebracsíkos hegyeket, míg a nap ismét elindult lefelé a látóhatáron.

A platón, egy kis folyómeder mellett üldögélve néztük, amint elhagyja a látóhatárt.

Ezúttal nem Las Vegas-ba mentünk, hanem egy közelebb eső, bár az ellenkező irányba fekvő, kisvárosba. Ez a Park bejáratához is közelebb volt, és tegnappal ellentétben már tudtuk, holnap is a Tűz Völgye lesz terítéken, annyira elrabolta a szívünket. Épp az egész csirkét és a krumplisalátát igyekeztünk megmelegíteni, mikor bejött egy fickó és a mellettünk lévő szekrényből az összes fánkot egy zsákba tette, majd újakkal töltötte fel a szekrényt. Mi pedig csak hüledeztünk, mert mindet ki akarta dobni a kukába. Azt mondta, 24 óránként mindig ki kell cserélni, akkor is, ha 30 fánk maradt meg. Megkérdeztük, nem adná-e nekünk, így lett hirtelen a vacsora mellé még 30 fánkunk. És ez csak egy bolt volt. Sajnos olyan édesek voltak, hogy alig bírtunk egyet-egyet is megenni belőlük, de úgy gondoltuk, inkább elosztogatjuk, minthogy kidobjuk. 

Másnap tehát a Tűz Völgyében a busszal érkezett kínai túristák legnagyobb örömére kitettük a fánkokat az asztalra és elindultunk hegyet mászni. Az erős napsütés felhevítette a sziklákat, így, miután megmásztuk a legmagasabb pontot és megpihentünk a legkiugróbb sziklán, ahonnan be lehetett látni az egész szivárvány mezőt, árnyékot kerestünk. Nemsokára meg is találtuk; egy kőív alatt a hegyoldalban, távol a túristáktól. Ott ültünk és beszélgettünk órákon keresztül. Mire visszaértünk a parkolóba, a fánkoknak hűlt helye volt. Elindultunk már kifelé, mikor még megláttam egy patakmedret, amit szerettem volna bebarangolni. Itt sem kellett sokáig keresgélni, míg egy árnyékos ívet találtunk, ahonnan még a lenyűgöző tájat is beláthattuk. Nem messze tőlünk sárgás-kékes sziklák emelkedtek, csalogattak minket magukhoz. Útra keltünk. A gyönyörű, váltakozó, ám abszurd színeket mégjobban kiemelték a napsugarak. Mintha egy óriás-cukrász fagylaltjai között lépkedtünk volna, míg egyszer csak ismét naplementére lettünk figyelmesek. Estére visszatértünk Vegas-ba, mert másnap már nem akartunk ide visszajönni.

Másnap Las Vegas közvetlen szomszédságában lévő Red Rock Kanyonba látogattunk el. Ez is nagyon szép, bár meg kell, hogy mondjam, a Tűz Völgye után már nem tudott minket annyira lázba hozni. Megmásztuk az egyik legmagasabb csúcsát, majd elhagytuk a szürkés sziklákat, amelyek közepére egy széles, vörös csíkot festett a természet.

A Bryce Nemzeti Park annyira tetszett már az első látogatáskor,  boldog voltam a lehetőségtől, hogy még egyszer meglátogathatjuk. Az Escalante-tól Las Vegasig éppen útba esett, és előzőleg csak futólag tudtuk útba ejteni, így napfényben már nem is volt lehetőségünk megnézni. Na majd most.

Nem tudom, melyikőtök volt már a törökországi Kappadókiában, ami egy, mesés hely! A homokkövekből az eső általt megformált Hoodie-k fehéren ragyognak, uralva egy akkora területet, ameddig a szem ellát. Nos a Bryce ugyanilyen, csak  Hoodie-k pirosak, és némelyikük, elég sokuk fehérbe vált a tetején, majd megint pirosba. Ha erre rásüt a nap, olyan, mintha a száz pirosarcú törpe városába érkeztünk volna. 

A Bryce olyan, hogy csak nézed, nézed, és nem tudod levenni a szemed róla, a különböző formák, az egyik helyen csepp-szerűek, a másik helyen szoborszerűek, színesek és a napfényben olyan boldognak tűnnek.

Elhatároztuk, hogy lesétálunk közéjük a völgybe. Mivel az esőzések miatt sok út zárva volt, csak egy relatív hosszú maradt, aminek azonban minden percét élveztük. A Hoodie-k egyre magasabbra és magasabbra tornyosultak fölöttünk, igazi kanyont formálva körénk. Ha már nagyon unatkoztunk volna, mókusok dobták fel a tájképet, majd elkezdett szakadni a hó. Éppen csak ráült a hó a Hoodie-k csúcsaira, már ki is sütött a nap és ragyogó nyári idő köszöntött ránk. 

Leírhatatlan volt. A színek miatt pedig sokkal szebb, mint Kappadókia. Ha valaki arra jár, feltétlenül nézze meg!

Az egyik nagy álmom volt, hogy eljussunk az Antelope Kanyonba és a The Wave-hez. Az Antelope Kanyon egy szűk kanyon, amiben a falakat a természet piros-sárga-fehér csíkosra festette, és sehol nincs egy csúcs, vagy hegy a falakon, nincsenek sarkok. A Wave pedig egy olyan hullám alakú kőzet, amit a csíkok még színekkel is jobban kiemelnek.

Volt azonban mindkettővel egy hatalmas probléma; az Antelope helyi indiánok területén van, amit azok megpróbálnak úgy kihasználni, ahogy csak tudnak, így a belépő 120$ fejenként. Mindezt úgy, hogy barangoljál egyedül egy kanyonban, ahol az esőzések miatt bármikor lezúdulhat egy nagyobb víztömeg. Hát, szép, nem szép, lemondtunk róla. A Wave-vel meg az volt a probléma, hogy nagyon sok a jelentkező - mikor ott voltunk volt 150 fő naponta -, de csak 10 embert engedhetnek be, amit minden nap kisorsolnak. Ja, és a sorsoláson való részvétel minden nap 5$. Sokan odamennek a városba, hotelbe, esznek-isznak és várnak. Ha letelik a szünidejük és még nem jutottak be, akkor üres kézzel távoznak. Szerintem ez abszolút nem fair, ezért mi ebben már csak elvből sem akartunk részt venni. 

Így jött az ötlet, hogy meglátogatjuk az Escalante kanyonjait; a Zebrát, a Peek-a-boo-t, a Spooky-t és még a másik kettőt, amik a Spookyval és a Peek-a-boo-val együtt a Fork Kanyonhoz tartoztak. 

A Zebra Kanyon nagyon hasonlít az Antelope-hoz; csíkos, de itt inkább csak a piros és a fehér váltakozik, és a kanyon maga nagyon rövid. Emellett azt hallottuk a többiektől, hogy tele van vízzel, méghozzá a hegyekből lezúdult hideg vízzel, ami néhol nyakig ér. Kit érdekel? Kaland az élet! Így jutottunk el a Zebra Kanyonig. Már az út maga is hihetetlen volt ide, zebracsíkos hegyek, hullámokhoz, rózsához vagy éppen szívhez hasonló alakokat formáltak a piros-fehér csíkok. Hegyek, völgyek mintázata volt ez, végigfutott az egész tájon. A Zebra tele volt vízzel. Belementünk. Hideg volt. De a a nagyobb baj az volt, hogy a kanyon olyan szűk volt, hogy a falakon kellett kitámasztani magunkat. A vízben lassan zsibadt a lábunk, így az izmok sem működtek már olyan optimálisan, ezért, hiába volt maga a kanyon gyönyörű, a vége előtt, a legszűkebb szakasz előtt visszafordultunk. 

Az Escalante tulajdonképpen sivatag, ahol nappal olyan forróság volt, hogy a Zebra Kanyontól visszafelé vezető 2-3 km-en simán megszáradtunk. Éjjel viszont olyan hideg volt, hogy vacogtunk a kocsiban felkészületlenül. Na a második  éjjel már nem voltunk felkészületlenek! 

Még a Zebra után nekiindultunk a Peek-a-boo-nak, ami már a bejáratnál olyan magasnak és csúszósnak mutatkozott, én meg csúszós cipőben is voltam, hogy Henningnek, szegénynek úgy kellett a felétől felhúzni. Mikor felértünk, akkor láttuk, hogy a vízvájta medencék tele vannak vízzel. Egy pár jött mögöttünk, akik falmászók voltak, de a lány így is beleesett az egyik medencébe, térdig, alig bírt kijönni, csak a barátja meg Henning együttes segítségével sikerült. Mi láttuk a legszebb részt, a két ívet a fejünk fölött, majd visszafordultunk. A bejáratnál már okosabbak voltunk, az övemből és a fényképezőgép táskájának a vállpántjából biztosítókötelet építettünk, aminek segítségével én is biztonságosan leértem.

Innen balra volt egy másik kanyon, amihez nem kellett mászni és a kanyon maga is szélesebb volt. Már kicsit kezdett beesteledni, de nekiindultunk. Gyönyörűek voltak a falai, pont, mint a Zebra Kanyonnak. A csíkok hol vastagabbak lettek, másutt egészen elvékonyodtak. Csak bámultuk őket, a mintákat, amiket a csíkok alkottak, míg egyszer csak vége lett a kanyonnak. Azonban út sem volt sehol. Jó barátunk, a Google Maps vezetett minket vissza az úthoz, mindenféle susnyáson át, majd az út az autóhoz, mire lement a nap. Hosszú nap volt és irdatlanul fáradtak voltunk. Már csak a mi kocsink állt a parkolóban. 

Másnap a Spooky Kanyon és a mellette lévő Balck Kanyon volt terítéken. Nem akartunk az úton felmenni a kapuig, ahonnan megint hosszú út vezet vissza a Kanyonig, így ismét nekivágtunk a gazos, szavannás kinézetű, bokrokkal díszített platónak. Egyszer csak hallottam, hogy valami megmoccan mögöttem. Lenéztem, hát egy nyuszi lapított a bokor tövében, lehúzva a füleit. Az utunk során még sok nyuszival találkoztunk, de ilyen közel egy sem volt. Aztán egyszer közölte a GPS, hogy megérkeztünk. Aha. A plató végére, előttünk pedig egy mély, ám  széles kanyon tátongott, amiből a kisebb kanyonok nyíltak. Most már csak meg kellett keresni, hogy hol megyünk le. Nem telt bele 20 percbe, találtunk is egy lejáratot, ahonnan bár nagyot kellett ugrani, de nem volt nyaktörős ügy. 

A Spookyban pedig megtaláltuk azt, amit kerestünk: habár falai egyszínűek voltak, olyan közel voltak egymáshoz, hogy néha az az érzésed támadt, ha csak egy centit befelé jönnek és te pont ott állsz, halott vagy. Volt, aki kicsit pocakosabb volt és egyszerűen nem fért át. A falakat domborúra és hihetetlen simára formálta a víz, sehol egy sarok, szinte még látni lehetett a lezúduló víz hullámait a falakon. És nem volt benne víz sem, így végig tudtunk menni. Hatalmas élmény volt végigbandukolni rajta!

Ezek után a Black Kanyon felé vettük az irányt. Hogy valóban így hívják-e, nem tudom, de nem lepne meg, miután a falai egyszínű feketék voltak. A tágas kanyon egyre szűkebb és szűkebb lett, a fejünk fölött beomlott sziklák igyekeztek a föld irányába, de a falak erősen tartották őket. Sajnos csak a feléig jutottunk, ahol nem csak a napfény tűnt el teljesen, de megjelent a víz is. Már nem akartunk úszni.