Mivel Új-Zélandon valamiért stoppolni nem volt egy leányálom, már ekkor fontolgattuk, hogy ha így haladunk, nemhogy Aucklandbe, de az északi szigetre sem érünk el az egy hónap alatt.

Márcsak azért is gondoltuk ezt, mert aznap már három órája álltunk az új-zélandi napsütésben, mosolyogva, tűrve a beintéseket, a mogorva arcokat, illetve hálát adva a néhány mosolyért, arra várva, hogy valaki elvigyen minket. És nem volt kicsi a forgalom. Három óra után megállt egy nagyobb autó és egy szlovák pár hívott meg Kaikouráig. 

Elmesélték, hogy ők kempingeznek és a kocsiban alszanak. A hátsó ülést le lehet dönteni, vannak matracaik és van egy app, aminek a segítségével kikeresik a kempingezésre alkalmas helyeket. Campermate-nek hívják. Figyelmesen hallgattuk őket. Még új-zélandi sim kártyát is kaptunk tőlük. Azt is mesélték, hogy akiket eddig felvettek, mind arra panaszkodtak, hogy csak turisták vitték őket magukkal.

Aznap mindenképpen szerettünk volna tovább menni, és elérni Pictont, ahonnan a komp indul az északi szigetre. Mielőtt azonban elhagytuk volna a déli szigetet, szerettünk volna még a déli sziget északi és nyugati részén szétnézni. A Golden Bay, Farwell Split, Abel Tasman Nemzeti Park és a szigetek közti fjordok mind-mind nagyon érdeleltek minket. Így ismét a város szélén maradtunk, mosolyogva, kedvesen stoppoltunk tovább. Mikor még két óra múlva is ott álltunk, azt mondtam Henningnek, ő maradjon, mert lányt egyedül szívesebben vesznek fel, vagyis, aki egy fiút felvesz, az egy párt is felvesz, én meg körbenézek, hol lehet itt sátrazni és enni valamit. Így történt, hogy további két óra múltán, ami alatt egyetlen autó sem állt meg, egy hotelben találtuk magunkat. Vacsizni a parton vacsiztunk, ahol egy gyönyörű feketehomokkal borított strandot találtunk. Érdekes módon, az összes kagyló fehér volt, amit partra sodort a víz, így a strand nagyon különös hangulatot árasztott. 

A naplementét épp elcsíptük a város melletti félsziget csúcsán, majd legyalogoltunk a domboldalon, az éjszakában néztük a csillagokat az üres strandon és arról beszélgettünk, hogy Új-Zélandhoz, úgy néz ki, bérelt autó kell. 

Másnap reggeli után még gyorsan felinstalláltam a Campermate-t, nagy meglepetésemre le lehetett tölteni offline térképeket egész Új-Zélandról. Ezt meg is tettem. Ezután pedig új reményekkel indultunk neki a stoppolásnak. 

Az úton, velünk szemben egy ázsiai pár stoppolt, Christchurchbe mentek. Kb fél órája állhattunk ott, amikor valaki felvette őket. Velük örültünk és tovább vártunk. Nem kellett, csak 10 percet várni, mikor megállt egy kocsi. Picktonba mentek, siettek, hogy elérjék a kompot. Valami motoros, sárban tocsogós rendezvényen voltak, és anya meg lánya kocsival jöttek, hogy az utánfutón mindenki motorja először a rendezvényre, majd haza érhessen. Az utat sziklába vájt alagutak keresztezték, majd az óceánparton lyukadtunk ki. Rengeteg kocsi parkolt ott, és azt is láthattuk, miért: a közeli sziklákon fókák szórakoztatták a közönséget.

Picktonban aztán körbekérdeztünk, milyen feltételek mellett lehetne kocsit bérelni. Mivel február a főszezon, egyetlen autó volt elérhető, egy kicsi kocsi, az is csak két napra. Nem haboztunk.

Picktontól Nelson felé vettük az irányt, méghozzá nem az autópályán, hanem a fjordokon. Gyönyörű volt a kilátás, habár az út kacskaringós, beláthatatlan a hegyoldaltól és veszélyes. Mindez felfelé, majd lefelé. Ja, és a bal oldalon vezetve, egy sebességváltós kocsiban. De Henningnek nem volt gond. Hihetetlen tájakon vitt az utunk, míg végül elértük a Golden Bayt. A Campermate segítségével elnavigáltunk először egy wc-mosdó helyiséghez, de mikor kiszálltunk, nem az volt a fő látványosság. Közvetlenül az óceánparton voltunk, ahol csak a hold világított. Telihold volt. Az apályt egyre inkább dagály váltotta fel, és a száraz földnyelveket lassan-lassan ellepte a víz. Madarak aludtak az egyiken, árnyékot vetve a holdfényben a hullámokra. A csendben csak a fényképezőgép kattogása hallatszott.

A Campermate aztán elvezetett minket az egyetlen közeli ingyenes kempingező helyre és itt jött a nagy kaland: sátrazásra nem volt lehetőség. Persze én tudtam, mert a Campermaten látszott, és csepegtettem is Henningnek, hogy a kocsiban fogunk aludni, de először itt vett komolyan. Viszont Henning mindig minden hülyeségben benne van, így előre döntöttük az üléseket, felfújtuk a matracokat, kicsomagoltuk a kispárnákat és lefeküdtünk. A lábunkat csak felváltva tudtuk kinyújtani, de nem is volt olyan kényelmetlen, egészen jól aludtunk.  Akkor még nem sejtettük, hogy ez innentől egy életforma lesz. 

Vagy 9 éve már, hogy az akkori barátom, Ádám, aki miatt kint maradtam Németországban, szakított velem. Egy barátnőm vállán sírtam ki magam, aki belogolt a Randivonalra, hiszen akkor még nem tudtam elképzelni, hogy külföldivel járjak. Tibit azonnal kedvencemnek jelöltem, mire megindult a kommunikáció. 9 év alatt egyetlen egyszer sem sikerült találkoznunk. Ő megjárta Angliát, most pedig filippínó barátnőjével Új-Zélandon él. Én meg hozzámentem egy német pasihoz. A levelezés azonban mind a mai napig nem szakadt meg.

Éjfél után landoltunk. Az új-zélandiak elég háklisak, ami a vámot illeti, ha van nálad kaja, sátor, túracipő vagy hálózsák, biztos, hogy kipakoltatják és tüzetesen átvizsgálják, nem hozol-e be az országba valami ott nem honos bakteriális garázda testet. Egy órát pakoltunk a vámon. 

Majdnem két óra volt, mikor kiértünk a terminálba, ahol hősiesen és kitartóan várt ránk Tibi. Tibi, akivel 9 év után először találkoztunk. Behuppantunk a kocsiba és irány Twizel, ahol Tibiék laktak. Vagy 250-300 km Christchurch-től. Éjjel. Reggel 6-ra értünk haza, így kb 12-ig aludtunk. Azután Sofia - Tibi barátnője - mutatta meg nekünk a munkahelyét a Pukaki tó partján, ahonnan Cook havas hegyoldalaira is rálátni. Hihetetlen kék a vize ennek a tónak, ami a gleccserekből táplálkozik és azok is adják a színét. Ezek után Tibi munkahelyére látogattunk el, halakat etetni. A környező tavakat kisebb csatornákkal kötötték össze, ezek adják a vizet és az áramot a környező falvaknak, illetve otthont különféle édesvizi lazactenyészeteknek. Hihetetlen lehet ilyen gyönyörű helyen dolgozni!

Apropó Pukaki. Új-Zéland a legkülönfélébb, legviccesebb és legmegjegyezhetetlenebb nevek országa. Te Popo pedig az északi szigeten van a Taranaki hegy lábánál. Sokszor mi sem tudtuk eldönteni, hogy most Waiotomoba megyünk vagy Waiotapuba. Pedig ellenkező irányban vannak.

Szóval Tibi és Sofia vendégszeretetének köszönhetően felmásztunk a Mount Cook gleccsereihez, majd a különböző színű tavakhoz is. Tibivel útra keltünk, hogy megnézzük a híres Milford's Soundot, ami olyasmi fjordrendszer, mint ami Norvégiában is van. A hosszú út szebbnél szebb tavak és kilátóhelyek mellett vezetett el, és a Queenstownban beszerzett gyümölcsből alig maradt valami. Fél év óta először ettünk sárgabarackot, cseresznyét, őszibarackot illetve láttunk először rózsalugast.

A fjordok búskomor felhőkkel vártak minket, ugyanakkor hihetetlen egyenes sziklafalakkal, zuhatagokkal, a természet csendjében madárszóval és gyönyörű naplementével kápráztattak el. Az éjszakát a Te Anau tó mellett, sátrakban töltöttük. Az égen annyi volt a csillag, hogy  úgy éreztem, csak egy karnyújtásra vannak. Mivel a túrák másfél évre előre le vannak foglalva, sajnos, nem volt rá lehetőségünk. 

Twizel környéke azonban tele volt látnivalókkal. Gyönyörű kék vizű tavak,  hegyek díszítik, amikből sokat meg is látogattunk. A közeli termálfürdőből, a Tekapo Hot Springsből rálátni a Tekapo tóra, testnek és léleknek is jó időtöltés. A déli irányba az Ohau tó után kopár, barna hegyek, sehol egy zöld folt, egy fa, egy bokor, olyasmi, mint a Fülöp szigeteki Csokoládéhegyek, csak egymás hegyén-hátán. Köztük rejtőznek el az általunk is meglátogatott agyaghegyek. Itt az embernek kissé olyan érzése van, mintha egy kis Kappadókiában lenne. Az agyagot az eső fordított cseppkövek mintájára formázza, kanyonokat és barlangokat vájva. 

Tibivel és Sofiával nagyon jól összebarátkoztunk. Sofia sokat mesélt a Fülöp szigeteki életéről, vágyairól és, hogy milyen nehéz volt neki megszokni a telet, mikor Új-Zélandra érkezett. Nagyon a szívünkbe zártunk, hihetetlen intelligens lány. 

Nehezünkre esett a búcsú. Új-Zélandon ott akartuk folytatni, ahol Ausztráliában abbahagytuk: stoppal fel Aucklandig. A Pukaki gyönyörű partján álltunk és vártuk, hogy valaki felvegyen. Egy óra után már majdnem feladtuk, mikor arra jött két srác, akik Christchurchbe mentek.  Christchurch után is nehézkesen ment a stoppolás. Egy délafrikai hölgy vett fel minket, aki elmesélte, hogyan végezték ki a fél családját odaát, aminek köszönhetően aztán el is hagyták az országot. Mandelát terroristának nevezte és egy bábunak. Nagy volt benne a keserűség. Ilyen véleményt még sosem hallottam. 

Ezek után ismét egy hölgy vett fel minket, így 83 km-rel Christchurchtől északra egy útszéli parkban landoltunk. Ott álltunk másfél órát. Másfél órán keresztül néztünk mogorva arcokat, vagy olyanokat, akik átnéztek rajtunk, beintettek nekünk. Ehhez nem voltunk hozzászokva, hiszen Ausztráliában sokkal vendégszeretőbb a hangulat. Az ausztrálok pedig egytől egyig azt mondták, hogy bezzeg a kiwik - így hívják magukat az új-zélandiak -, na azok aztán sokkal kedvesebbek. Hát - gondoltuk, másnap biztos jobb lesz - és ezzel, először az utunk során, feladtuk a stoppolást.

Pont jó helyen voltunk azonban sátrazáshoz. Wc a közelben, egy kocsma pedig az út másik oldalán. Lelakatoltuk hát kicsiny kunyhónkat és átballagtunk, hogy valami finomat tegyünk a pociba. Ültünk a kocsma kertjében, halat ettünk, bámultuk a naplementét, miközben a szél a fákat ringatta a sátrunk fölött. Mikor visszahúzódtunk a sátorba, a szél is megerősödött. Én féltem, hogy majd letörik egy ág és ránk esik. Pedig nem volt mitől félni, mert a sátrat kisebb fák alá építettük. Ennek ellenére szegény Henninget órákon keresztül nem hagytam aludni. Egyszer meg is kérdezte, mit csináljon a széllel, mire én csak azt mondtam: nem tudnád kikapcsolni? :)

Couchsurfing. Az internet olvastam erről először, hogy az ember idegeneket hívhat meg magához egy-két-három éjszakára. Mindenki ad a másikról referenciát, ennek alapján lehet tudni, milyen embert fogadunk be. 

Évek óta nyaggattam Henninget, hogy vágjunk bele, de ő nem tudta elképzelni, hogy idegenek mászkáljanak a lakásban. Aztán csak ráállt, és azóta mindketten teljesen beleszerettünk. Sajnos a röviden CS-nek becézett vendéglátási forma nem túl bevett Ázsiában, így sajnos elég ritkán tudtunk rá hagyatkozni. Melbourne-ben eljött a mi időnk: egy brazil lány, Pri és férje, Diego fogadtak be magunkhoz. Pri még 2014-ben 5 napot töltött nálunk.

Nem akartunk túl hosszú ideig náluk maradni, mert azért egy párt befogadni egy kis lakásba nagyon nagy alkalmazkodást igényel. 3 napunk volt tehát Melbourne-ben.

Sydneyből vendéglátónk, Sue vitt ki minket egy benzinkúthoz. Várakozás következett, miközben azon gondolkoztunk, vajon eljutunk-e aznap Melbourne-be, hiszen ez azért csak egy 1000 km-es szakasz. Nemsokára egy anya-lánya páros vett fel minket, akik a fővárosba Canberrába tartottak. A lány most érettségizett és költözött a fővárosba egyetemi tanulmányai miatt. Két kocsival zajlott a költöztetés, mi pedig a lányhoz ültünk be. 

A Canberra-i lehajtó előtt tettek ki minket, ahol hosszú várakozás következett. A kávézóból még egy idősebb hölgy is kijött, hogy megkérdezze, honnan valók vagyunk. A csoportja a kávézóban azt mondta, hogy németekre tippelnének, de az kizárt, mert meleg kabát volt rajtunk. Hát, hideg szél fújt. Nagy sokára aztán egy tini-anyuka vett fel minket, aki a barátnőjével volt bevásárolni és hazafelé tartottak. Mikor elértek a lehajtóhoz, ki is tettek minket, az autópálya közepén. Hirtelen ott álltunk a pálya mellett, ahol 100-zal húztak el mellettünk az autók, kamionok. Megszeppentünk. Nem csak azért, mert a pályán illegális stoppolni, és a legközelebbi falu 1 óra járásra volt 25 kg-mal a hátunkon, hanem azért is, mert az autósok nagyon közel suhantak el mellettünk és teljesen védtelennek éreztük magunkat egy esetleges ittas vezetővel szemben. Nem is beszélve arról, hogy mégha valaki el is tudná olvasni a táblánkat a nagy sebességgel dacolva, hol tudna megállni? 

Árnyék sehol, tűző nap. Fél óra múlva már annyira meg voltunk szeppenve, hogy amikor a rendőrség arra járt, az sem zavart volna, ha megbüntetnek, csak vittek volna már el onnan. Ehelyett semmi nem történt, kényelmesen tovább mentek, mintha ott sem lettünk volna. Már épp feladtuk, és be akartunk gyalogolni a faluba, amikor valamilyen csoda folytán mégis megállt valaki. Nem is akárki, hanem a fiatal srác, aki hihetetlen intelligens volt, mindemellett nagyon laza. Még díjat is nyert egy trance fesztiválra Hollandiába, mert olyan kreatív táncot állított össze. Egy McDonaldsnál aztán ismét váltottunk és egy hölggyel utaztunk tovább, aki egy Melbourne melletti faluba igyekezett a barátjához. Biológus volt, aki próbálta meggyőzni a telket vásárolókat, hogy fákkal ültessék be nem használt telkeiket. 

Ismét McDonalds, csak most már 10 km-re Melbourne-től. Amikor kipakoltuk a hátizsákokat, egy idős bácsi jött oda hozzánk, 70 és 80 közötti, hogy miben tud segíteni. Hihetetlen volt. Ő vitt be minket aztán Melbourne-be. Victoria állam cargo transzport cégének elnökét ismertük meg benne. Collin, aki aznap a fővárosból jött, mert eladta az egyik lovát, meg egy-két miniszterrel tárgyalt, este 9-ig furikázott velünk, egészen a kapuig. Megérkeztünk.

Pri és Diego nagy szeretettel vártak. Az este nem tartott nagyon sokáig, mert ők nagyon korán fekszenek, de másnap levittek minket a strandra, aztán ott vitattuk meg az élet nagy kérdéseit. Diegot például nagyon aggasztotta, hogy Brazíliában mostanában megugrott az agyonveréses halálesetek száma a nem hetero orientálódású emberek között. Sokat beszélgettünk a vallás és a politika kapcsolatáról, a vasárnapi zárvatartástól kezdve az iszlámig. 

Vasárnap aztán irányba vettük Melbourne belvárosát. Azonban jegyet nem lehet venni, csak kártyás utazás van, a kártyát pedig mindig fel kell tölteni. Egy ilyen kártya ára pedig megfelelt annak az összegnek, amiért Thaiföldön vagy Nepálban már hotelszobát lehet kapni. Persze vissza nem térítik, ha leadod a kártyát. Na, ezt én annyira igazságtalannak tartottam, hogy mindenáron gyalog akartam menni. Pri és Diego felajánlották a saját kártyáikat, de én ott megharagudtam a Melbourne-i közlekedésre és kész! Hiába mondták, hogy 12 km, meg hogy iszonyú meleg van és nincs árnyék, ilyen égbekiáltó igazságtalanságot én nem tudtam megbocsátani :). Pénzzel támogatni meg főleg nem!

Így indultunk neki gyalog a belvárosnak. Henning már ismert, tudta milyen makacs nőt vett feleségül, így csak nevetett és elkezdett stoppolni. Kb 2-3 km után kiértünk a főút mellé, ahol Henning megkérdezett egy ott parkolót, nem tudna-e minket elvinni. Nemmel válaszolt, mert valamit nagyon gyorsan haza kellett szállítson a feleségének. Pechjére azonban magláttam, hogy a pólóján a következő felirat áll: Diving Puerto Galera. Puerto Galera a Fülöp szigeteken egy búvárhely, mi is el akartunk menni oda, de idő hiányában ez nem sikerült, ezért mindenáron meg akartam kérdezni, milyen ott merülni. 

Hosszú csevegés következett, amiben ő mesélte, hogy hallotta a dinamitokat robbani maguk körül és nem volt sok látnivaló, majd mi kezdtünk el merülési élményeinkről beszámolni. Hirtelen már nem is volt olyan sürgős a felesége, akit még fel is hívott, hogy még el kell intéznie valamit, mielőtt hazamegy. Ezek után ő hívott meg a kocsijába, és vitt el minket a belváros szívébe. Ausztrálok. :)

Viktoriánus házak kovácsoltvas erkélyekkel szegezték az utunkat a botanikus kerthez. A botanikus kertbe lépve, mintha kiléptünk volna a nagyvárosból. A kert egy tó köré épült, és hiába voltak sokan, nem éreztük, hogy egymás lábára lépnénk. Ezek után a híres Queen Elizabeth vásárba mentünk, ahol süteménnyel és gyümölcsökkel tömtük magunkat, majd elvesztünk a belvárosban. A nap már elindult lefelé, mikor a folyópart mentén elindultunk hazafelé. 14 km állt előttünk. 

Másnap ki akartunk menni a 12 Apostol nevű sziklaformációkhoz, de az 300 km Melbourne-től. Habár felvetettem, hogy gyalogoljunk - dehogyis! Azért teljesen nem őrültem meg! A lényeg, hogy csak az áruházig jutottunk, majd visszamentünk és egész nap filmeket néztünk a Netflixről. Hogy miért? Mert a hajunkon kívül mindenünk fájt az előző napi kb 23 km gyaloglástól :).

Utolsó nap Collin vitt el minket egy szívmelengető helyre ebédelni. Olyan volt a ház, mintha egy régi német városkából lopták volna! És az étel! Collin, legnagyobb meglepetésünkre még elvitt minket egy gyönyörű kilátóhoz, hogy aztán a reptéren tegyen ki minket. 

Nehéz szívvel búcsúztunk Ausztráliától, hiszen annyi kedves embert ismertünk meg, hogy már szinte otthon éreztük magunkat. Tudtuk, ide egyszer még vissza kell térnünk!

Sydney egyszerűen fantasztikus. És persze fantasztikusan drága is - de ezt az ember akkor még nem tudja, mikor egy különös idegen két éjszakára is meghívja egy elegáns hotelbe, csupán köszönetként és szülinapi meglepetésként.

 Január 26-a volt tehát, a születésnapom. Persze, csak Ausztráliában. Magyarországon még január 25-ét írtak. Mivel hajnal 2 körül fekhettünk le, nem csörgettük az órát. Felkeltünk, megreggeliztünk, kávét ittunk, sokat nevettünk és azon tanakodtunk, mit csinálhat most Scott. Lassan indult a nap, pont úgy, mintha szabadságon lettünk volna. Dél lett, mire kiléptünk az ajtón és Chinatown szélén találtuk magunkat. Átvágtunk a Darling Harbour-ön, hogy az öbölhöz jussunk, majd végigsétáltunk a parton a verőfényes napsütésben a belvárosi hídig. Rengeteg ember volt az utcán, ugyanis ez a nap Ausztrália születésnapja is. Minden felől beszédfoszlányok érkeztek felénk, angolul vagy épp németül, de magyar szót is hallottunk elveszni a tömegben. Az egyik körforgalom közepén egy roncs autó állt, tetején egy hatalmas szikla. Nevettünk. Ezek az Aussie-k még egy roncsautóból is képesek turistalátványosságot faragni!

A híd körül vitorlások tucatja hajózott körbe-körbe, teljesen nemzeti színekbe borulva. A hídhoz érve korabeli hajók játszották el a csatát, amiben az ausztrálok kivívták a függetlenségüket. Ágyúk dördültek. A hirtelen zajt hatalmas robajjal verte vissza a híd fala. Elértünk a híres operaházhoz, majd felmentünk a hídra. Ezek után pedig jól esett elveszni a belváros kisebb-nagyobb utcáiban és az utcákon hömpölygő tömegben. Este persze mindenki a tüzijátékot bámulta. Mi is.

Meg akartuk hosszabbítani a tartózkodásunk, de a szoba ára az egekbe szökött. Költöztünk. A közelben felfedeztünk egy gyönyörű parkot, a Centenial Parkot. Ott töltöttük a délutánt. Hihetetlenül szépek ott a fák. Ahogy átsétáltunk rajta egy kis tóhoz jutottunk, amelynek közepén, egy sziget rengeteg madárnak adott otthont. Életemben először láttam fekete hattyút! A tavat megkerülve egy lépcsős szakaszon öreg bácsika állt és a madarakat etette. Voltak ott fekete hattyúk, libák, kakaduk, de még pelikánok is! Nekünk is adott kenyeret, így mi is dobálgattuk, de bizony az állatok nagyon követelőzőek tudnak lenni! Az egyik fekete hattyú, hogy több figyelmet és ezáltal több élelmet kapjon, még Henning hátsójába is belecsípett. Persze nem fájt neki, mi viszont szakadtunk a nevetéstől.

Az este aztán egy hangulatos étteremben búcsúzott tőlünk, ahol pizzát ettünk, és nagyon régóta először, megittunk egy-egy pohár bort is hozzá. 

Másnap sajnos megint költöznünk kellett, mert a hotelben elfelejtették lefoglalni nekünk a szobát két éjszakára. Itt már kicsit többet kellett gyalogolnunk, de taxizni nem akartunk. Az új hotel egy fasor közepén volt, kedves kis szobával és kényelmes ággyal. Miután bevackoltuk magunkat, a botanikus kertet vettük irányba. Sydneynek gyönyörű botanikus kertje van! Az öbölre nyílik és az operaháznál ér véget. A közepén egészen szürreális, ahogyan a hatalmas parkból a fák mögül kiemelkednek a felhőkarcolók.

Ekkor ért el minket Craig, egyik sofőrünk, üzenete, hogy barátaik, akik egy hete érkeztek haza Európából, és Sydneyben laknak, szívesen látnak minket egy-két éjszakára. Nemsokára át is költöztünk. Gyönyörű viktoriánus házuk volt, amibe végre belülről is betekinthettünk. Kristálycsillár, fa bútorok, fa padló, magas plafonú, hűvös ház volt, a falak oszlopfőit faragott figurák díszítették. Kovácsolt vas kerítés, csakúgy, mint az ágyak is. 

Az egy-két éjszakából hamarosan egy hét lett. Sue, aki iskolaigazgató, és Bruce, aki már nyugdíjas, korábban pedig mérnök volt, nagy szeretettel fogadtak. Ismét "haza" érkeztünk. Esténként együtt vacsoráztunk, boroztunk, söröztünk, néha Sue főzött, máskor Bruce, de a vacsora mindig zamatos és finom volt! Egyszer mi főztünk nekik toroskáposztát, imádták.

Közben jól esett elveszni Sydneyben, elmenni egy múzeumba, a parkokban ücsörögni és élvezni a nap melegét a hátunkon, felmenni a hídra, le az operaházhoz, kávézókban üldögélni, vagy épp moziba menni. Itt néztük meg a Star Wars újabb epizódját is. 

Sue egyik nap kivitt minket a Sydney-től délebbre fekvő nemzeti parkba, ahol hihetetlen kilátás nyílt az óceánra, majd egy kis faluban a strandon reggeliztünk. Visszafelé áthajtottunk a völgyhídon az óceán fölött, ahol alattunk a sziklákon épp hatalmas hullámok csaptak fel. Emberek álltak a sziklákon mit sem törődve azzal, hogy csurom vizesek lesznek, vagy épp magával ránthatja őket egy hullám. Persze, ők ismerik a természetet, sokaktól hallottam, hogy ha helyiek nem mennek bele az óceánba, akkor ők sem. A helyiek ugyanis már a hullámok állásából tudják, merre ránt magával a víz és milyen erősen. Ugyanez a minta a folyókkal is, mert azokban sokszor előfordulnak krokodilok. A helyiektől többször hallgattunk sztorikat arról is, hogyan fogjuk meg a kígyót, melyik veszélyes, melyik nem, hogy mindig trappolva kell átmenni a magas fűvel borított területeken, mert a kígyók a rezonanciát érzik és elmennek. Egyetlen kivétellel. Ha mégis megmar egy, akkor segítséget kell hívni, de lehetőleg nyugodtnak maradni és lefeküdni, hogy ne terjedjen szét a testben a méreg. A cápáktól sem félnek igazán. Stoppolnak és felvesznek stopposokat. Hihetetlenül barátságosak, gyorsan a szívükbe fogadnak, kimondják, amit gondolnak és seperc alatt meghívnak az otthonaikba. Akár ismeretlenül is.

Ahogy néztem a helyieket a sziklán állva, rádöbbentem, hogy pont ezt szeretem az ausztrálokban, hogy nem félnek. Megtesznek minden óvintézkedést, ismerik a környezetüket, de félelem nincs bennük. Bíznak a pozitív jövőben és, hogy jó tett helyében jót várj. Legalábbis az idősebb generáció, akik olyan irígylésreméltóan nyitottak és lazák, ha mindenki ilyen lenne, nem lennének háborúk. Hirtelen úgy éreztem, ha lenne ország a Földön, amiért fel tudnám adni azokat a dolgokat, amik nekem Európában olyan sokat jelentenek, az Ausztrália lenne.

Sajnos azonban azt kell, hogy mondjam, hogy a fiatalabb korosztály már csak elszórtan ilyen. Sue fia például, Andrew, aki 35 évesen még mindig otthon élt a 9 éve eljegyzett menyasszonyával, két dolgot tudott, piálni és sokáig aludni. Az egyetlen fontos számára pedig a pénz volt. Sue utálta, mikor ivott, pedig minden este ez volt a program. Előttünk sosem panaszkodtak róla, de érezni lehetett, hogy csalódottak vele kapcsolatban. Andrew állandóan egy kést akart ránk tukmálni, hogy legyen mivel megvédeni magunkat, ha a stoppolás balul sül el. Mi persze elröhögtük, mondtuk neki, ne izguljon, van nálunk svájci bicska. A véleményem a fiatalabb generációról persze nem csak Andrew-n alapszik. 

Amin kicsit meglepődtünk, hogy hogyan bánnak az ausztrálok a kutyáikkal. Már Bellánál feltűnt, milyen elhanyagolt volt, de Airlie strandján sétálva egyszer találtunk egy közepes méretű fekete kutyát úgy kikötve egy étterem mellé, hogy annak semmi menekülési lehetősége sem volt a nap elől. Egy kis tálban, víz volt mellette, de mi a lenge öltözetünkben majd megfőttünk, a kutya pedig láthatóan még rosszabbul volt. Körbekérdeztem az étteremben, de senkihez sem tartozott. Nem tudtam otthagyni, átkötöttem egy árnyékos helyre, és ő boldogan jött. Ekkor robbant ki a gazdája az étteremből és rám kiabált, hogy hagyjam a kutyáját, mert az ausztrál kutyák ehhez hozzá vannak szokva. Aha, de ő bement az étterembe lehűteni magát... Hát, Bruce sem volt nagyon kedves a kutyájukkal, sokszor kiabált vele, vagy agresszív volt.

Ha már Sydney, akkor strand és tengerpart. Sydneynek két nagyon híres strandja is van a Manly és a Bondi. A Manly csak komppal érhető el, és sajnos az időjárás nem mindig játszott a kezünkre, hogy egy teljes napot ott lehessen tölteni. Bondi pedig annyira tele van, hogy minden négyzetméteren valaki más fekszik. Ezért választottunk egy aránylag ismeretlen strandot, és nem bántuk meg! Az óceán vakítóan zöld, hatalmas hullámokban ér véget a strandon a szörfösök nagy örömére. A part hosszan nyúlik el fehér homokjával, ami bizony hihetetlenül fel tud forrósodni. Kisebb-nagyobb medencéket alakítottak ki a parton, ahová maximum a hullámok teteje ér el. Sajnos azonban a víz nagyon hideg volt aznap. Általában 21 fok körüli, de aznap még a helyiek is hidegnek találták. Nem baj, mert ha az ember leül a parkban és bámulja a hullámokat, már az is hatalmas élmény!

Annyira jól éreztük magunkat, hogy képtelenek voltunk tovább indulni, mígnem egyik nap már nem lehetett halogatni a búcsút. Mivel azonban Sue és Bruce sokszor megfordulnak Európában, reménykedünk, hogy mi is vendégül láthatjuk majd őket. Hozzánk haza jönnek majd, mint mi hozzájuk.

Ismeritek az Ausztrál expressz c. filmet? Ez egy sorozat, ami a korabeli Ausztráliában játszódik. Egy vendéglő életét mutatja be, ami egy pihenőhely a megfáradt utazóknak a semmi és a valami határán. Gyerekként rajongtam ezért a filmért a bátyámmal együtt.

 Ez az ausztrál expressz a mi esetünkben már nem lovakkal és szekerekkel, kocsisokkal és útonállókkal játszódott, hanem autókkal és segíteni vágyó, hihetetlen emberekkel és persze akadtak köztük olyanok is, akik kevésbé voltak kedvesek. Alapvetően persze mindenki segítő szándékú volt, csak volt, ahol egyik-másik kicsit elsaccolta magát.

Ott fejeztem be, hogy egy idős pár vett fel minket, akik a reptérre mentek Brisbane-be. Ez nemigazán volt jó nekünk, ugyanis elfelejtettek minket kitenni az autópályán, bevittek minket a reptéri benzinkúthoz. Hát innen egészen az út széléig kellett mennünk, hogy a gyorsan jövő autók lássanak minket. 

Nagyon hosszúnak tűnt a várakozás, míg aztán egy nagyon furcsa nő vett fel minket egy irtóra felturbózott kocsiban. Alig mentünk két percet, kitett minket elnézést kérve, azzal, hogy a férfi, akit kivittek a reptérre, lekéste a gépét és el kell hozzák. Kitett minket a betonvadonban, valami elhagyott autópályafeljárónál, ahol se árnyék, se wc, se víz nem volt, majd eltűnt a két túlsúlyos lányával, a megszámlálhatatlan tetkóival és a felismerhetetlenségig felturbózott kocsijával, mintha a föld nyelte volna el.

Itt kicsit megijedtünk, mert sehol senki nem volt, így a következő autót egyszerűen megállítottuk, hogy segítséget kérjünk. Szerencsére a sofőr rendes volt és elvitt minket az autópályán egy benzinkúthoz. 

Itt megint hosszú várakozás következett, de végül megállt valaki, aki először a Gold Coast-ra ment egy barátjáért, majd Byron Bay-re. Beugrottunk a kocsiba, és hálásak voltunk minden kilóméterért. Igen ám, csakhogy sofőrünk elkezdett füvezni, a csikket meg, ahogy kidobta az ablakon, a szél befelé fújta, pont rám. Miután jól megégetett, mind Henning, mind ő hátrafordultak, hogy segítsenek, mire Henning is kapott egy könyököst a szeme alá. Kicsit megrökönyödtünk, de igyekeztük nem nagyon komolyan venni, mert tényleg nehéz volt aznap fuvart találni. 

Golden Bay-től velünk jött egy barátja, akit hazavittünk valahová a hegyekbe. Ezek után a nap már csak alig pislákolt, így ideje volt valami szállást keresni. Az autópálya melletti első pihenőhely abszolút nem volt megfelelő, mert sátrazni tilos volt és wc sem volt. Sofőrünk tovább ment, mondván, tud egy jó helyet. Azonban annyira be volt szívva, hogy azt sajnos nem találta meg. Ment tovább, de a következő túl messze volt neki. Megkereste a legközelebbi lehetőséget a visszafordulásra, de ez csak 5 km-rel volt korábban, mint a pihenőhely. Visszafordultunk. Megérkezett a Byron Bay-i leágazáshoz, és megállt egy elhagyott, romos gyár mellett, ahol világítás sem volt. Mondtuk neki, hogy mi itt nem szeretnénk kiszállni, merthogy úgy beszéltük meg, mikor beszálltunk, hogy egy pihenőhelyen tesz ki. Erre felbőszült és elkezdett száguldozni visszafelé. Le akart hajtani egy helyen, ahol csak beton volt közvetlen az autópálya mellett, ráadásul nekünk rossz oldalon volt, de azt mondta, majd átgyalogolunk a helyes oldalra. Ja. A négysávos autópályán, aminek fal van a közepén. 25 kg cuccal rajtunk. És aztán a 130-cal hajtó emberek közül valaki majd el is olvassa a táblánkat és meg is áll ott, ahol nem is lehet. Emellett sofőrünknek is meg kellett fordulnia, szóval nem értettük. Elkezdett üvölteni velünk, magával, mindennel. Hogy mi milyen önző köcsögök vagyunk és az egyetlen vágya, hogy szálljunk már ki a kocsijából. Ez már cseppet sem volt vicces. Persze, annyira be volt szívva, hogy egyre-másra felejtett el kimenni a lejárókon, akkor is, ha nekünk az jó lett volna és szóltunk is neki, annyira el volt foglalva a haragjával. Végül Henning rászólt kicsit erélyesebben, hogy a következőnél menjen ki, azt is majdnem elpasszolta. Szerencsénkre egy híd vezetett a másik oldalra és ott egy szép nagy parkoló volt, ahol sátrazni is tudtunk. 

Miután kiszálltunk, még dermedve álltunk ott egy darabig. Ő persze elnézést kért, majd elhajtott. Egy német lány jött oda, hogy jól vagyunk-e. Gyors sátorállítás következett, majd kaptunk forró vizet, így levesporunkat felhasználva meleg levest vacsoráztunk. 

Reggel büféskocsi állt meg a parkolóban, hogy az ottaniaknak reggelit adjon el. Hihetetlen volt! Ezután ismét stoppolásra adtuk a fejünket, és nem kellett sokat várni. 

Egy "rokkant" férfi ment szörfözni valahova délre. Eltörte többször a gerincét, így lett rokkantnyugdíjas relatív fiatalon. Járt már Fijin, így ellátott minket jobbnál jobb tippekkel, majd kitett egy kisvárosban. Szakadt az eső, amikor egy fekete golf, pont, mint a miénk otthon, megállt mellettünk. Craig és Vivien ültek benne és Cuffs Harbour-be mentek Craig bátyjához. Útközben beugrottak egy kávézóba, ahol helyben gyártják a saját kávéjukat, és egy üvegfalon keresztül betekintést nyerhettünk ebbe a folyamatba mi is. Persze egy jó kávé mellett.

Cuffs Harbourben aztán 10 percet sem kellett várni, míg felvett minket egy hölgy, aki dúla volt. Nem messze, egy kisvárosban tett ki minket. A folyópart ideális volt sátrazáshoz. Január 25-e, este fél 6 volt. Aznap már nem sok esélyünk volt elérni a még mindig kb 500 km-re lévő Sydney-t, így már készítettük a pocinkat a közeli Pizza Hut pizzájára. Mondtam Henningnek, adjunk még egy esélyt ma este a stoppolásnak, mert másnap, a szülinapomon, már ott akartunk lenni. Belement.

Megállt egy nagy autó, majd egy kicsi, de mikor az meglátta a nagyott, tovább is állt. A nagy viszont állította, nem miattunk állt meg. Így elvesztettünk egy autóst. Ezen eléggé kiakadtam, mert este már ki megy messzebb, mikor másnap szünnap? És ekkor begördült egy Hyundai i30-as. Tökúj. A középkorú férfi azt kérdezte, hová megyünk. Ő Sydney-be ment. Még aznap este. Úgy tűnt, éjfélre lesz ott. Vele mentünk. Kellett neki valaki, aki ébren tartotta. Scott, aki maga amerikai, pontosabban kaliforniai,  korábban az amerikai kormánynak dolgozott, ennek köszönhetően pedig szinte ingyen kapott hotelszobát bárhol a világon. Szerencséjére, az apja az American Airlinesnél dolgozott, így még ingyen is repült! 

És most ezt a sztorit hallgassátok meg: mikor Sydneybe értünk a hotelhez, kijött és azt mondta, hogy kivett nekünk egy szobát két éjszakára, mert még nem volt szállásunk Sydneyben. Neki már nem volt kedve tovább furikázni, hogy szállást keressünk, és másnap egyébként is szülinapom volt. Lehidaltunk. Nem tudtunk mit mondani.

A szoba gyönyörű volt, tágas, hatalmas, kényelmes ággyal és fürdőkáddal. Hiába volt hajnal egy, én nem tudtam úgy lefeküdni, hogy fél év után először bele ne üljek egy teli kád vízbe, és jó alaposan ellazuljak ;).

Ma, amikor itt ülök a repülőn, és emlékezem, hogy le tudjam írni Nektek, milyen fantasztikus volt Ausztrália, elgondolkoztam azon, mitől szeretünk meg egy országot. Az emberek kedvességétől? Kultúrális gazdagságtól? Természeti szépségtől? Ha ugyanis az emberek kedvessége a mérvadó, ami nekünk nagyon fontos, akkor nekem Ausztrália a kedvenc országom. 

Mikor elbúcsúztunk Cathytől és Johntól, nem hittük, hogy ez még egyszer megtörténhet. Ott álltunk, 40 km-re délre Gladstone-tól és arra vártunk, hogy valakinek legyen kedve stopposokat elvinni. Egy férfi állt meg, de már csak homályosan emlékszem rá, mert alig 10 percig ültünk a kocsijában. Azután ugyanis egy nagyon érdekes hölgy vett fel minket. 17 évesen terhes lett egy férfitól, aki rá akarta beszélni az abortuszra. Ő viszont nem volt abban olyan biztos és nem akarta magát kitenni annak a megnövekedő öngyilkossági szándéknak, amit a bizonytalanul abortuszon átesettek 50%-ka aztán nem él túl. Ezért megtartotta a gyereket, akkor is, amikor kiderült, ikreket várt. Nem sózta a kicsiket a szüleire sem, dolgozni kezdett és azóta minden munkát elvállalt, hogy etetni tudja a gyerekeit. Most 35 éves és van két 17 éves lánya. Megdöbbentem azon, hogy 17 éves korában hozott egy döntést és azért küzd minden nap. Akkoris, ha nehéz. Biztos nem ismételné meg így az életét, de nem engedi, hogy maga alá nyomja a félelem.

Ő pontosan ott tett ki minket, ahol idefelé egy "Angyal"  a tönkrement kocsijával bajlódott. Innen pedig egy elég furi hölgy vitt minket tovább, majdnem Brisbane-ig. Messzebb lakott északra, de Brisbane-ben kapott állást. Olyan szomorú volt, hogy távol kellett lennie a jövendőbeli férjétől és a gyerekeitől, hogy majdnem visszafordult, csak meglátott minket és azt remélte, ha segít nekünk, lesz más értelme is az útjának, illetve lesz, aki eltereli a figyelmét. 

Brisbane előtt tett ki minket a Sunshine Coast-nál a főúton. Mi akartuk így, hiszen vártak már ránk. Sally, Garry és Tally. Emlékeztek még Sallyre? Őt akkor ismertük meg, mikor a couchsurfer hosztunk visszamondta a vendéglátást kicsivel azután, hogy leszálltunk Brisbane-ben. A facebookon írtam egy segélykérő üzenetet és Sally jelentkezett, hogy befogadna minket. Végül úgy elhúzódott a dolog, hogy elmentek karácsonyozni valahova. Most készek voltak a fogadásunkra.

Üzengettünk egymásnak Sallyvel, de hogy végül tudnak-e értünk jönni a kb 40 km-re levő Montville-ből, azt nem tudtuk. Ott álltunk tehát a benzinkútnál, és fogalmunk sem volt, mit hoz az este. Volt kenyerünk, vizünk, mellettünk wc és volt sátrunk, ha nem találnának meg Sallyék. Körülbelül minden nap így indultunk neki. Nem volt terv, nem tudtuk, meddig megyünk aznap, lesz-e mit enni, lesz-e lehetőség tusolni, sátrazni. Csak a bizonytalanság volt. Nem volt pont a mondat végén, csupán kérdések. Ehhez igyekeztünk hozzászokni, és hogy el tudjuk fogadni, bármi is jön. Valahogy megtanulni élvezni a bizonytalanságot és hinni a pozitív jövőben.

Lement a nap, és az ott tankolók közül senki nem ment Montville-be. Azt azért hozzá kell tenni, hogy csodálatos naplementével búcsúzott tőlünk. Mi pedig csak ott álltunk a csomagokkal és egyelőre vártunk. Este 8 óra volt. Jött egy autó, megállt előttünk. Nyílt az ajtó, de egy kínai pár szállt ki belőle. Vártunk tovább. A benzinkút lassan kihalt lett, fények is lassan-lassan kialudtak, csak mi maradtunk ott, ketten az éjszakában, fények nélkül, éhesen. Ültünk és néztük egymást, habár csak sejthettük, hol van a másik.

Lassan bekúsztak a fejembe a kétkedő gondolatok, vajon mindent jól csináltunk-e, vajon jó helyet adtam-e meg és hasonlók. Ekkor fények tűntek fel a távolból. Egy autó fényei. Pontosan előttünk álltak meg és kiszállt belőle az a nő, akinek a képét a facebookon láttam, Sally. Hihetetlen megkönnyebbülés, öröm és hála járta át a szívemet! Minden feszengés nélkül ment a bemutatkozás, mintha régről ismertük volna egymást, majd bedobtuk a cuccokat a kocsiba és már indultunk is Montville-be.

Sallyék Angliából költöztek ide, de éltek Németországban és Amszterdamban is. Hatalmas házuk volt, két tündéri kutyával és egy nagy kerttel, habár épp költözésben voltak egy antik palotába. Finom vacsorát csináltak, majd együtt ettünk, közben pedig egymás szavába vágva sztorizgattunk. Az estének azonban hamar vége lett, mert ők korán fekszenek, korán kelnek.

A reggeli után városnézésre indultunk a domboldalra épült, kb 200 éves Montville-be. Viktoriánus házak, kovácsoltvas erkélyek - a másik oldalon pedig egy abszolút ír stílusú kocsma. Zöld parkokban kávézók bújtak meg, az egyikben le is ültünk meginni valamit. Sajnos nagyon gyorsan elszaladt a délelőtt, nekünk pedig menni kellett, hogy elérjük Brisbane déli részét még aznap. Sally és kis családja kivittek minket az autópálya mellé, majd jött a búcsú pillanata.

Már másodszorra álltunk az autópálya mellett úgy, hogy a szívünk még nagyon máshol járt. Én ismét könnybe lábadt szemmel. Nem sok idő maradt azonban a szomorkodásra, mert alig egy fél óra múlva jött egy idős pár és az ausztrál expressz robogott tovább, magával ragadva minket is.

Közel 2000 km a távolság Cairns és Sydney között. Ezt terveztük megtenni. Stoppal. Öt nap alatt. Vagy hat. Ki tudja. Ez azt jelentette, hogy legkésőbb a szülinapom estéjén, ami egyébként Ausztrália születésnapja is egyben, ott lettünk volna. Ez az út azonban nem kilóméterekről szólt, nem távolságokról vagy úticélról. Ez az út az emberekről szólt. Hihetetlen vendégszeretetről és élettörténetekről.

Henning sokáig kérdezgette, nem akarnánk-e maradni még egy napot, de mindketten tudtuk, hogy csak a kényelem beszél belőle. Végül aznap, mikor nekivágtunk az útnak, úgy éreztük, jól döntöttünk.

Alig hagytuk el a hotelt, két perc múlva már meg is állt mellettünk egy idős hölgy, hogy merre menjünk, ne vigyen-e el bennünket. Így kerültünk 10 km-rel közelebb Cairnshez. Azután egy idős házaspár következett, akik Cairns belvárosában tettek ki, majd egy kanadai lány, aki már egy pár éve itt élt.  Aztán egy régebben ott élő német nő vett fel minket, és a lehető legrosszabb helyen, az országút mellett rakott ki. Ott egy svéd fiú hívott meg a kocsijába Townsville-ig. 

Mivel semmiképp nem akartunk Townsville-ben maradni, mert a stoppolás szempontjából a kisvárosok sokkal megfelelőbbek, nem mentünk be a belvárosba, hanem az autópályánál maradtunk. Este fél 6 volt és a nap elindult lefelé az égen. Mi pedig ott álltunk a semmi és a valami, de legalábbis az országút határán, mosolyogva és arra várva, hogy valaki, aki kifelé megy a városból, megáll és elvisz minket magával. Nem voltunk persze teljesen biztosak abban, hogy sikerül majd és hát ott az országút mentén nem lehetett sátrazni. Vagyis nem volt ez egy unalmas és holtbiztos vállalkozás. Végül egy kiwi kamionsofőr volt olyan kedves. Egészen Mackay-ig ment, de éjfélre lett volna ott, mi pedig abban az órában, amikor minden zárva, és Brettet sem zavarhatjuk már, akinél idefelé aludtunk, ott álltunk volna szállás nélkül. Így történt, hogy kiszálltunk Ayrben. Ott már ismertek minket a hotelben, így még kedvezményt is kaptunk. 450 km-t tettünk meg aznap.

Másnap a reggel már az út mellett talált minket. Egy, a hotel alatti bárban dolgozó lány vitt el minket a városhatárig, ahol egy igen fura fazon vett fel minket. Nagy haja volt a queenslandi hőségben, már ebből is lehetett látni, hogy valami nem stimmelt vele :-)). Nagyon furcsa dialektusban beszélt, de mivel minden második szava az f-fel kezdődő, egyébként nagy számban használt kötőszó volt, meg lehetett érteni. Miután ő is kitett minket, egy informatikus srác vett fel, akivel rettentő jól megértettük egymást, Henning még arról is beszélgetett vele, hogyan lehetne a cégét meghonosítani Ausztráliában. Én pedig elpanaszoltam neki a hotelben történteket, amiről neki egyik másik ügyfele jutott eszébe. Sokat nevettünk. Mikor kitett minket egy benzinkútnál, még kávét is hozott, amit ő ingyen kapott a munkája mellé. Aztán egy terepjáróba ültünk át, három srác utazott Airlie strandjára és magukkal vittek Proserpine-ig. Csak úgy leugrottak egy délutánra a strandra majd este vissza. 

Proserpine-ban vártunk vagy fél órát, míg egyszer csak megállt egy autó. Elöl ült egy negyven év körüli hölgy, Shally és a 12 éves kislánya, Bella. Boldogan ugrottunk be, mert egészen Mackayig mentek. Shally, aki maga Angliában született, nagyon érdeklődött a történelem iránt, főként a második világháború hozta lázba. Bellát egyedül nevelte, habár nem vált el, különköltözött az alkohol problémákkal küzdő férjétől, aki számára van visszaút a családhoz, ha megoldotta a problémáit. Bellát egyenlő partnerként kezelte, ami, úgy tűnt, nagyon jó hatással volt mindkettőjükre, és ha dolgoznia kellett, mikor Bellának nem volt suli, magával vitte a tárgyalásaira is. Shally annyira megszeretett minket, hogy meghívott magához, aludjunk nála, mire Henning hálából lenyírta nála a füvet. Így érkeztünk meg Mackayba. Vendéglátónk szuper vacsorát készített és nem hagyott minket reggeli nélkül elmenni.

Másnap Shally kivitt minket egy benzinkút mellé, ahol úgy gondolta, jól lehet stoppolni. Sajnos nem volt igaza. Másfél órát álltunk a rekkenő hőségben, mire végül egy anyuka és négy kislánya vittek magukkal egészen sokáig. Elég nehezünkre esett velük beszélgetni, mert a gyerekeket nagyon nehezen értettük. Miután egy park mellett szálltunk ki kb 300 km múlva, tíz percbe sem tellt, mire felvett minket egy idősebb férfi. Saját farmja volt a bátyjával a dombok között, ott éltek ketten, feleség és gyerekek nélkül. Először nem akart minket bevinni Gladstone-ba, ahol Cathy és John már vártak minket, végül azonban olyan jól elbeszélgettünk, hogy még kisebb városnézést is tartott nekünk.

Mi már alig vártuk, hogy megérkezzünk Gladstone-ba, haza. Cathy és John gyönyörű szobával, kényelmes ággyal, saját fürdőszobával, finom vacsorával, borral, sörrel, de ami a legfontosabb, szívetmelengető kedvességgel vártak minket. Olyannal, hogy még most is könnybe lábad a szemem, ha rájuk gondolok és arra, hogy talán soha többé nem látjuk őket. A szívem megtellik békével és szeretettel és tudom, hogy nekünk találkoznunk kellett. Az este hihetetlen hangulatban telt, ha rövid is volt, mert Johnnak másnap 5-kor kellett kelni, hogy elérje a kompot. 

Cathy másnap a reggeli után és azután, hogy nekünk adott egy extra hátizsákot és egy kicsi hűtőtáskát, hogy ne szatyrokban cipeljük a kaját, megmutatott egy-két szép Gladstone-i kilátóhelyt, majd kivitt minket az autópályához. Nehéz volt a szívünk, mintha ólomból lett volna. A szánknak alig volt mit mondania, olyan szomorúság lakatolta le a gondolatainkat, mígnem egyszer csak megálltak mellettünk az elsuhanó fák. Minden olyan gyorsan történt, hiszen senki sem szeret búcsúzkodni, majd, mintha soha nem lett volna ott, eltűnt Cathy autója a láthatáron. Szerencsére ott volt Henning, mert nem tudtam megálljt parancsolni a kikívánkozó könnyeimnek. Így álltunk ott, percekig. Sosem gondoltam volna, hogy az út során ennyire megszeretünk majd embereket. Hát, most megtörtént. Cathy és John! Nagyon fogtok hiányozni!