Korán reggel útra keltünk, se nem ittunk, se nem ettünk. Tarisznya húzta a vállunk, s a világjárástól térdig kopott már a lábunk. Virágot csak víz alatt láttunk, viszont a legszebbre nem itt találtunk.
Nem sokkal azelőtt, hogy lefoglaltuk volna a hajót, olvastuk az interneten, hogy az, aki merült már Ázsiában, bizony könnyen csalódott lehet a Great Barrier Reeftől. Azt kell mondanom, hogy ez nem alaptalan megállapítás, de szerintem, aki szeret búvárkodni, annak gyönyörű korallformációk és színes, trópusi halcsodák ezrei egy-két igazán nagy hallal, cápával és teknősökkel megspékelve sosem jelenthet csalódást. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, a Great Barrier Reef jobban alkalmas sznorkellezésre, mint búvárkodásra. Péter, a főnökünk, nagy múltú búvár, és azt mondta, ha nem tudunk kb 2000 $-t rászánni, akkor a legszebb zátonyok a Mylln és a Flynn.
Ide indultunk hát egy szép reggel, hogy első advanced merülésünket teljesítsük. Ausztráliában nem szokás vezetett merüléseket szervezni, mi pedig eddig csak ilyeneken vettünk részt. Sokan az első engedély (OWD) megszerzése után rögtön itt landoltak, vagy épp itt szerezték meg azt. Mi voltunk az egyetlen AWD-k (Advanced Open Water Diver).
Két óra hajókázás után meg is érkeztünk a Mylln Reef-re, ahol bevezető merülés következett. Ez azt hivatott tesztelni, hogy mennyire tudunk eligazodni a víz alatt. Én tartottam attól, hogy ez nem fog menni, viszont gyakorlatunk volt már az advanced kurzusról iránytűvel. Egy búvármester elmesélte, hol vannak a formációk majd összeszereltük a felszerelést és kiugrottunk a hajóból. A víz alatti világ szinte azonnal elvarázsolt minket, de nem felejtettünk el olyanokra figyelni, mint hogy merről jön az áramlat, hol van megvilágítva a korall, milyen különleges formációkat látunk, vagy éppen a hajóval bezárt szög. Henning, aki egyébként nagyon ól tájékozódik, valamiért nem érezte magát biztonságban, cserben hagyta a tájékozódási képessége, míg belőlem elszállt minden félelem és kész voltam a nagy felfedezőútra. Ezt kicsit nehéz volt összeegyeztetni, mert míg ő folyton vissza akart menni a hajóra én mentem volna távolabb. Végül egy szép kis felfefezőtúra után szépen visszaevickéltünk a hajóhoz.
Egy nap három merülés volt plussz az éjszakai. Mivel nekünk nagyon gazdaságosan használjuk el a levegőt és a merülések sem voltak igazán mélyek, sokszor 70 percet is töltöttünk odalent. Elsőként ugrottunk ki a hajóból és utolsóként jöttünk vissza. Gyönyörű vízalatti tájakra sodort minket az utunk vagy az áramlat. Színesebbnél színesebb korallok, rengeteg trópusi hal, teknősök, Napóleonhalak, Papagájhalak, olyan volt, mint egy víz alatti labirintus. Emellett megjelentek a korallok árnyékában a másfél-két méteres grouperek is.
A szobánkban az egyik ágy - sajnos ugyanis nem volt már franciaágyas szoba - a tengerre nézett. Ott ültünk és néztük a naplementét. Sajnos a felszereléssel az ausztrálok nem segítenek, mikor fel akarsz mászni a hajóra, pedig eddig bárhol merültem, mindenütt fel tudtam adni valakinek a nehéz ólomövet vagy épp a békatalpakat. Sajnos a felszereléssel is kicsit hadilábon álltak, ugyanis Henning hiába mondta nekik, hogy túl szoros a békaláb, alig tud vele úszni, annyira fáj, csak azt mondogatták, hogy majd kitágul meg majd megszokja a lába. Míg aztán egyszer nekem kellett visszavontatni a hajóra, annyira fájt a lába. Így 80 percet voltunk távol, ezért aztánnjöttek is panaszkodni a szervezők. Mi erre csak azzal feleltünk, hogy megmutattuk nekik Henning lábát. Ki voltak dörzsölve az ujjai, véresre, alig tudott járni. Na akkor kapott másikat.
Az éjjeli merülés vezetett merülés volt. Én sosem értettem, miért jó éjszaka merülni, és a mai napig sem találtam benne semmi különlegeset. Egyet viszont már akkor tudtunk, a következőre egyedül fogunk menni.
A társaság kezdett összerázódni, amikor épp nem aludtunk vagy a logbookokat írtuk, ismerkedtünk. Az egyik szakácsunk Hollandiából érkezett. Azért dolgozott a hajón, hogy kvázi ingyen megcsinálhassa a búvármester kurzust. Sok német búvármester is volt a hajón, akik, kiejtésükből ítélve már régebben kint élhettek. Más németek most csinálták meg az OWD-t, ez volt az első merülésük. Sokmindent nem is láttak, mert csak gyorsan körbeúszták a korallokat, nem tudták, mit és hogy kell keresni. Mi is csak az eddigi "túravezetőktől" tudtuk. Így sokszor követtek minket, össze is ismerkedtünk velük.
A hajón töltött időnk szinte minden pillanatát élveztük. Amikor nem az óceán mélyét fefeztük fel, csodálkoztunk rá különböző színű és formájú halacskákra vagy korallokra, akkor vagy a hajón felszolgált ételeket, süteményeket és kávét ízlelgettük, vagy a víz alatti navigációról értekeztünk, a fedélzetről élveztük a naplementét vagy a szobánkból a napfelkeltét. Hihetetlen volt az óceán közepén felébredni! Körülöttünk nem volt semmi, csak a véget nem érő, kék óceán. Napfelkeltekor indult az első merülés, ami hihetetlen csodákat hozott! Ahogy úsztunk a korallok felé, hirtelen elsötétedett felettünk az ég. Te jó ég, mi lehet ez? Felnéztünk és bizony a lélegzetünk is elállt: a fejünk fölött hatalmas Napóleonhal-csorda úszott el, kavargott, egyesek keresték a helyüket, mások csak némán tátogtak a feljövő nap sugaraiban.
A Flynn Reef elhozta, amire vágytunk. A korallkertek olyanok voltak, mintha Csodaországban jártunk volna, de legalábbis, mintha beszívtunk volna. Rengeteg nagy hal rejtőzött a korallok alatt és egy-két cápa is a szemünk elé került. A navigációnk szinte már kifogástalan volt, barlangokon bújtunk át vagy épp a homokban lapultunk cápákat figyelve, vagy a hajó alatt megbúvó hatalmas Barracudát.
Az utolsó merülés nem lehetett hosszabb 60 percnél, pedig ez volt az egyik legkülönlegesebb. Nehezünkre esett visszamenni. És, habár nagyon fárasztó 4 merülés naponta, nagyon sajnáltuk, hogy már vissza kell menni, fel kell adni a kis, óceánra néző, közös kuckónkat.
Még egy utolsó ebéd következett, ami pont olyan hihetetlenül finom volt, mint eddig bármelyik, majd kikötöttünk és egy óra múlva ismét a hotelben találtuk magunkat. Még egy napot töltöttünk itt, hogy aztán nekivágjunk stoppal a Cairns-Sydney túrának.