Korán reggel útra keltünk, se nem ittunk, se nem ettünk. Tarisznya húzta a vállunk, s a világjárástól térdig kopott már a lábunk. Virágot csak víz alatt láttunk, viszont a legszebbre nem itt találtunk. 

Nem sokkal azelőtt, hogy lefoglaltuk volna a hajót, olvastuk az interneten, hogy az, aki merült már Ázsiában, bizony könnyen csalódott lehet a Great Barrier Reeftől. Azt kell mondanom, hogy ez nem alaptalan megállapítás, de szerintem, aki szeret búvárkodni, annak gyönyörű korallformációk és színes, trópusi halcsodák ezrei egy-két igazán nagy hallal, cápával és teknősökkel megspékelve sosem jelenthet csalódást. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, a Great Barrier Reef jobban alkalmas sznorkellezésre, mint búvárkodásra. Péter, a főnökünk, nagy múltú búvár, és azt mondta, ha nem tudunk kb 2000 $-t rászánni, akkor a legszebb zátonyok a Mylln és a Flynn.

Ide indultunk hát egy szép reggel, hogy első advanced merülésünket teljesítsük. Ausztráliában nem szokás vezetett merüléseket szervezni, mi pedig eddig csak ilyeneken vettünk részt. Sokan az első engedély (OWD) megszerzése után rögtön itt landoltak, vagy épp itt szerezték meg azt. Mi voltunk az egyetlen  AWD-k (Advanced Open Water Diver). 

Két óra hajókázás után meg is érkeztünk a Mylln Reef-re, ahol bevezető merülés következett. Ez azt hivatott tesztelni, hogy mennyire tudunk eligazodni a víz alatt. Én tartottam attól, hogy ez nem fog menni, viszont gyakorlatunk volt már az advanced kurzusról iránytűvel. Egy búvármester elmesélte, hol vannak a formációk majd összeszereltük a felszerelést és kiugrottunk a hajóból. A víz alatti világ szinte azonnal elvarázsolt minket, de nem felejtettünk el olyanokra figyelni, mint hogy merről jön az áramlat, hol van megvilágítva a korall, milyen különleges formációkat látunk, vagy éppen a hajóval bezárt szög. Henning, aki egyébként nagyon ól tájékozódik, valamiért nem érezte magát biztonságban, cserben hagyta a tájékozódási képessége, míg belőlem elszállt minden félelem és kész voltam a nagy felfedezőútra. Ezt kicsit nehéz volt összeegyeztetni, mert míg ő folyton vissza akart menni a hajóra én mentem volna távolabb. Végül egy szép kis felfefezőtúra után szépen visszaevickéltünk a hajóhoz.

Egy nap három merülés volt plussz az éjszakai. Mivel nekünk nagyon gazdaságosan használjuk el a levegőt és a merülések sem voltak igazán mélyek, sokszor 70 percet is töltöttünk odalent. Elsőként ugrottunk ki a hajóból és utolsóként jöttünk vissza. Gyönyörű vízalatti tájakra sodort minket az utunk vagy az áramlat. Színesebbnél színesebb korallok, rengeteg trópusi hal, teknősök, Napóleonhalak, Papagájhalak, olyan volt, mint egy víz alatti labirintus. Emellett megjelentek a korallok árnyékában a másfél-két méteres grouperek is.

A szobánkban az egyik ágy - sajnos ugyanis nem volt már franciaágyas szoba - a tengerre nézett. Ott ültünk és néztük a naplementét. Sajnos a felszereléssel az ausztrálok nem segítenek, mikor fel akarsz mászni a hajóra, pedig eddig bárhol merültem, mindenütt fel tudtam adni valakinek a nehéz ólomövet vagy épp a békatalpakat. Sajnos a felszereléssel is kicsit hadilábon álltak, ugyanis Henning hiába mondta nekik, hogy túl szoros a békaláb, alig tud vele úszni, annyira fáj, csak azt mondogatták, hogy majd kitágul meg majd megszokja a lába. Míg aztán egyszer nekem kellett visszavontatni a hajóra, annyira fájt a lába. Így 80 percet voltunk távol, ezért aztánnjöttek is panaszkodni a szervezők. Mi erre csak azzal feleltünk, hogy megmutattuk nekik Henning lábát. Ki voltak dörzsölve az ujjai, véresre, alig tudott járni. Na akkor kapott másikat.

Az éjjeli merülés vezetett merülés volt. Én sosem értettem, miért jó éjszaka merülni, és a mai napig sem találtam benne semmi különlegeset. Egyet viszont már akkor tudtunk, a következőre egyedül fogunk menni.

A társaság kezdett összerázódni, amikor épp nem aludtunk vagy a logbookokat írtuk, ismerkedtünk. Az egyik szakácsunk Hollandiából érkezett. Azért dolgozott a hajón, hogy kvázi ingyen megcsinálhassa a búvármester kurzust. Sok német búvármester is volt a hajón, akik, kiejtésükből ítélve már régebben kint élhettek. Más németek most csinálták meg az OWD-t, ez volt az első merülésük. Sokmindent nem is láttak, mert csak gyorsan körbeúszták a korallokat, nem tudták, mit és hogy kell keresni. Mi is csak az eddigi "túravezetőktől" tudtuk. Így sokszor követtek minket, össze is ismerkedtünk velük. 

A hajón töltött időnk szinte minden pillanatát élveztük. Amikor nem az óceán mélyét fefeztük fel, csodálkoztunk rá különböző színű és formájú halacskákra vagy korallokra, akkor vagy a hajón felszolgált ételeket, süteményeket és kávét ízlelgettük, vagy a víz alatti navigációról értekeztünk, a fedélzetről élveztük a naplementét vagy a szobánkból a napfelkeltét. Hihetetlen volt az óceán közepén felébredni! Körülöttünk nem volt semmi, csak a véget nem érő, kék óceán. Napfelkeltekor indult az első merülés, ami hihetetlen csodákat hozott! Ahogy úsztunk a korallok felé, hirtelen elsötétedett felettünk az ég. Te jó ég, mi lehet ez? Felnéztünk és bizony a lélegzetünk is elállt: a fejünk fölött hatalmas Napóleonhal-csorda úszott el, kavargott, egyesek keresték a helyüket, mások csak némán tátogtak a feljövő nap sugaraiban.

A Flynn Reef elhozta, amire vágytunk. A korallkertek olyanok voltak, mintha Csodaországban jártunk volna, de legalábbis, mintha beszívtunk volna. Rengeteg nagy hal rejtőzött a korallok alatt és egy-két cápa is a szemünk elé került. A navigációnk szinte már kifogástalan volt, barlangokon bújtunk át vagy épp a homokban lapultunk cápákat figyelve, vagy a hajó alatt megbúvó hatalmas Barracudát.

Az utolsó merülés nem lehetett hosszabb 60 percnél, pedig ez volt az egyik legkülönlegesebb. Nehezünkre esett visszamenni. És, habár nagyon fárasztó 4 merülés naponta, nagyon sajnáltuk, hogy már vissza kell menni, fel kell adni a kis, óceánra néző, közös kuckónkat.

Még egy utolsó ebéd következett, ami pont olyan hihetetlenül finom volt, mint eddig bármelyik, majd kikötöttünk és egy óra múlva ismét a hotelben találtuk magunkat. Még egy napot töltöttünk itt, hogy aztán nekivágjunk stoppal a Cairns-Sydney túrának.

Ha az ember a hátizsákos, kevés pénzből utazó turistákra gondol, akik olyan helyeken képesek aludni, hogy egy sátor már néha luxusnak számít, nehezen tudja elképzelni, hogy ilyen módon ki lehet kapcsolódni, szépeket látni, érdekes dolgokat csinálni. 

Pedig pontosan ebben segítenek olyan oldalak, mint a workaway. És, mivel épp egy ötcsillagos hotelszobát kaptunk két hétre teljesen ingyen, emellett pedig alapvető élelmiszereket, állandóan a címben említett szám járt a fejemben (Élj jól, fizess keveset). Nem ismeritek? Na, ezen cseppet sem csodálkozom, mert ez volt az első szám, amit Henning kis zenekara egyénileg komponált és fel is vették. Szerethető kis zene, de azért nem profi persze.

Szóval megérkeztünk a kb. 40 négyzetméteres hotelszobánkba, előtte kis terasszal, kanapékkal a teraszon, ahonnan, ha a pálmákon túljutott a tekintet, akkor a fájdalmasan kék vizű úszómedencét találta meg. 

Bent pedig hatalmas francia ágy, amiben a matrac majdnem a földig ért, kanapé, kávézó asztal, fa padló, két kisebb ágy, tradícionális halászatra és vadászatra utaló díszítések, konyha, fürdőszoba, légkondi és két ventillátor a plafonon, ami mindig be volt kapcsolva. Az ágy mellett hatalmas ablakokon nézhettél ki a teraszra, majd az udvarra, mindezt a szoba kellemes hűvöséből, mikor kint a 35 fokot is elérte a hőmérő higanyszála. Árnyékban. 

Naponta 5 óra munka volt az ára ennek a csodának, két szabadnappal egy héten. És ez azért nem takarítás volt, hanem Henning egy promóciós filmet készített a hotelnek, én pedig a honlapukon dolgoztam. Legalábbis így lett volna eredetileg. Főnökünk ugyanis annyira nem konyított az informatikához, hogy azt sem tudta mi a különbség a másolás és az installálás között. Számítógép, amin dolgozhattunk volna, nem volt, vagy olyan régi, hogy nem lehetett vele semmit kezdeni. Miután Henningnek az egyik barátjától szerzett be gépet, rám maradt a kisképernyős laptop, ami már a Windows XP-t is alig vitte el. Szóval a nagy kaland első kihívása volt mindent felinstallálni. Emellett Péter, a főnökünk, új számítógépet vett magának, és állandóan szidta a boltot, hogy mit adtak el neki, mert nem az történt, amit elvárt volna, hogy bekapcsolta és minden beállítása ugyanolyan volt, mint a régi gépen. El sem tudta képzelni, hogy miért nem hívja le az outlook automatikusan az ő emailjeit a szerverről, és az office miért nem azt a beállítást használja a nyomtatási területre vonatkozóan, amit őneki valaki a régi gépén beállított. Nem értette, miért hiányoznak a lementett könyvjelzői a Mozzillában és el sem tudta képzelni, hogy a Microsoft már nem támogat egy 6 éves programot, mert hát ő fizetett érte. Miután állandóan hozzánk szaladgált át segítségért, de fogalma sem volt a felhasználóneveiről és a jelszavairól, egy idő után minket kezdett okolni az elvesztett beállításaiért, kételkedett a szavunkban, hogy nem tudtuk letölteni a régi Office verziót és fennhangon parancsolgatni kezdett, hogy márpedig azonnal, és tudnunk kéne a jelszavait is meg a felhasználóneveit is, minket kezdett okolni és elkezdett utalgatni arra, hogy sajnos mennyire hiányos a tudásunk. Ez már több volt, mint abszurd. Egyik reggel azzal ébresztett minket reggel 8-kor, hogy kell bekapcsolni a számítógépet, a másik reggel valami más problémája volt. A harmafik reggel már cetlit tettünk az ajtóra, hogy ha a függönyök be vannak húzva, legyen olyan kedves és ne kopogtasson, mert alszunk. Onnantól nyugalom volt. Az elején annyira akartunk neki segíteni, hogy "munkaidő" után is beugrottunk, de egy idő után annyira elegünk lett az ál-kedvességéből, és a ki-kibukó vádaskodásaiból, hogy simán több szabadidőt engedélyeztünk magunknak, vagy épp kerek perec megmondtuk neki, hogy sajnos lejárt a munkaidőnk. A vége persze az lett, hogy alig jutott időnk a tényleges munkára, főleg, hogy a honlapját a nagy szakértő webdizájner olyan hibákkal hagyta ott, hogy egyszerűen alig lehetett valamit kezdeni vele, mert a vizuális szerkesztő egyszerűen szürke volt és nem mutatta a tartalmat. Mutattam Péternek ezt a hibát, de másnapra már nem is emlékezett rá, hanem úgy tett, mintha félreértettük volna egymást. Henningnek szintén csak egy napja maradt, hogy összevágja a filmet, olyan sok képet és videót akart még bele tenni, a követeléseinek nem volt se vége se hossza. Az emberi részről annyit, hogy vett krokodil- illetve kenguru húst, hogy majd együtt elfogyasztjuk, aztán utolsó este odaadta nekünk a megmaradt egy falat krokodilhúst és a megbontott és félig elfogyasztott kenguru húst, mondván, hogy sajnos nem volt ideje főzni. Aha, látjuk. Nekem nem volt gusztusom megenni, de Henning megtette. Ez a munka tehát inkább volt abszurd és nevetséges, mintsemhogy sok fejfájást okozott volna.

A kis lehűtött szobánk ajtaját magunkra zárva kizártuk Pétert és a hülyeségeit a szobánkból. Érdekes problémákon gondolkoztunk, mindenféle izzadság és erőfeszítés nélkül és jó volt újra elmerülni az informatika világában. Megint éreztem, mennyire szeretem ezt csinálni. Már olyan régen nem éreztem ezt a szeretetet és motivációt a programozás iránt!

Péter munkán kívül egészen elviselhető volt, egyszer még egy partira is elvitt minket. Az öreg hippi nem vén hippi mottó alatt futó rendezvényen kb mi voltunk az egyetlenek, akik sem berúgva sem beszívva nem voltak, és ez az este végéig így is maradt. A pizzaszeletekkel és tapas-szal terített bárpult mellett spontán zenekar alakult. Henning leült dobolni, és nem tartott sokáig, amíg egy idősebb nő, aki úgy be volt rúgva, hogy még Péter sem értette egyetlen szavát sem, rászálljon Henningre. Jól elszórakoztatta magát és elnevetgélt a saját viccein, miközben a kislányos félénkség abszulút hiánya nélkül nyomult Henningre. Henning láthatóan meg volt szeppenve, mi pedig Péterrel nagyokat nevettünk a háttérben a viccesnél viccesebb szituációkon. 

A hotelben általában nagyokat aludtunk az ultra kényelmes ágyunkban, együtt főztünk, jókat ettünk, vaniliás fagyival töltött ice coffee-kat csináltunk - ezzel pedig két hét alatt 4 kg vaníliafagyi fogyott el!!! -, esténként pedig a medencében ültünk, filmeket néztünk, sétáltunk vagy épp egy üveg bor mellett ünnepeltük a megélt nap csodáit. Éjszakánként nyitott ablak mellett aludtunk el a madarak énekére, a pálmák suhogására és a bogarak neszezésére. Egyik reggel nagyon korán keltünk és felfedeztük, milyen gyönyörű a strand a napfelkeltében. Apálykor a víz átitatja a sekély partot, amiben tükröződnek a felhők, a nap, a hegyek és még valahol a szél is. Egyetlen egy rákövetkező reggelen sem tudtunk már aludni, minden napfelkelte ott talált minket a csendes, békés óceánparton, a szemeink és a szívünk pedig nem tudtak betellni a látványával. Egyszer este is megfordoltunk itt, illetve fotókat készítettünk a hotelnek is. Az egyik ötlet az volt, hogy elhozzuk a gyönyőrű, színes esernyőt a hotelből és fekete-fehér képeken az lesz az egyetlen színes. A sors azonban másképp hozta. Mikor ugyanis kinyitottam az esernyőt, a szél nagy robajjal darabokra törte. Ez azonban nem szegte kedvünket és mindennek ellenére megcsináltuk a fotókat, mégha a videóba kerüléshez semmi esélyük sem volt.

Egyik nap Dávid jött el értünk, hogy elvigyen minket a Stony Creekhez úszni. Mondta, hogy vigyünk szúnyogirtó sprayt, de először még nem kentük fel, mondván, hogy felesleges, a vízben csak lemosnánk. Stony creek egy hatalmas folyó, amelyben a víz hatalmas kövek között kisebb-nagyobb medencéket alkot. Az egyik nagyobbat választottuk ki, ami azért árnyékos is volt, hiszen Ausztrália felett nagyon vékony az ózonréteg, nagyon magas az uv sugárzás, minden 3. ember bőrrákos lesz élete során. Ez irgalmatlanul riasztó adat. A víz eszméletlenül hideg volt, úgy ítéltük meg, maximum 20 fokos lehetett. Belemenni nehéz volt, de a sok szúnyog meggyorsította a folyamatot. Aztán már nem volt olyan vészes, el is üldögéltünk benne vagy egy órát.

Aztán eljött a nap, amire vártunk, amiért Ausztráliába jöttünk, indult a hajónk egy 3 napos, úgy nevezett "liveaboard" túrára, amelynek keretében 11 merülésen vehettünk részt a Great Barrier Reef külső korallzátonyain.

Uticélunk Cairns, körülbelül 700 km-re fekszik Airlie strandjától. Nem tudtuk, hová megyünk és mi vár majd ott, de tudtuk, hogy mindenhol otthon vagyunk, ez pedig különösen igaz Ausztráliára.

Proserpine-ig egy helyi munkás vitt el minket, aki a furcsa ausztrál dialektusát még hadarással is nehezítette. Az ember viszont inkáb mosolyból és nevetésből ért, nem szavakból, így kiválóan megértettük egymást.

Proserpine-ból szintén egy munkás vitt minket tovább, kisteherautóval. Megállt Ayr városában, ahol egy kis hotelben kérdeztünk rá, milyen feltételek mellett lehet az egyik leghítesebb búvárhelyet, a Yongala hajóróncsot meglátogatni. Mivel a hajó 30 méter mélyen volt, a levegő kb 15 perc nézelődésre volt elég. Nekünk. Merthogy mi nagyon jók vagyunk légzés terén. Ha összetesznek más búvárokkal, akkor kb 10, vagy épp csak öt percre csökken ez az idő, mi pedig 90 bár környékén kell megszakítsuk a merülést. És a Yolandához csak akkor visznek le, ha jó az idő. Ha nem, akkor egy alternatív helyre visznek, pénzt vissza nem térítenek. Minezért pedig fizessünk 280 ausztrál dollárt, fejenként. Igen, jól hallottátok. 

Sokat olvasgattunk az interneten élménybeszámolókat, illetve hallottuk más búvároktól, és, aki nem ezzel akart felvágni, azt mondta, a Yolandát inkább a mélysége, mint a szépsége miatt szeretik a búvárok. Mivel minket inkább vonzzanak a különlegesen szép, mint a különlegesen veszélyes helyek, mellesleg a büdzsénkbe nem hogy nem férnek bele, de egyenesen a csőd szélére katapultálnak az efféle összegek, nyugodt szívvel hagytuk a hátunk mögött a mélyben, tőlünk háborítatlanul nyugodni Yolandát.

Mivel sofőrünk megvárt minket, tovább is repültünk Townsville-be. Éjszaka érkeztünk meg és hát Townsville nem az az egy utcás városka, ahol az ember könnyen talál egy hotelt, majd másnap vissza áll az út mellé stoppolni. A helyiektől kértünk útba igazítást, de a hotelek vagy mind már zárva voltak, vagy túlságosan drágák voltak. Az egyikben azért kaptunk egy tippet, csak épp aránylag messze volt. Hátizsákok nélkül kerekedtünk fel, hogy megkeressük, de mire odaértünk, a recepció már zárva volt. Csupán egy telefonszám jelezte, hogy ha nagyon akarsz, akkor későn is kaphatsz itt szállást, talán, talán, talán. Nekünk viszont nem volt ausztrál kártyánk, így kezdtem kétségbe esni, mire Henning elviharzott, majd 5 perc múlva egy idegen telefonnal a kezében tért vissza. Naná, hogy a bentlakó hátizsákos csajok adták neki kölcsön a két szép szeméért! 

A recepciós kelletlenül segített nekünk, és az egyetlen kérdésünkre válaszul félreértés nélkül adta tudtunkra, hogy szívességet tesz nekünk, és ha nem tetszik, szedhetjük a sátorfánkat. Állítólag később elnézést kért, de az nem ugyanazzal a hangerővel tette, így hozzám nem jutott el. Ez után az első benyomás után egészen pofás kis szobát kaptunk. Mostmár csak a táskákat kellett átvarázsolni a másik hotelből. Szerencsénkre, segítségül szolgált egy kopott bevásárlókocsi, amivel ugyan kicsit úgy néztünk ki, mint a new yorki hajléktalanok, de legalább nem kellett fejenként 25 kg-t cipelni.

Henning ezek után csodás vacsorát varázsolt a vízforralóval a kicsinyke tésztából és a hozzá illő szószból meg a sajtból.

Másnap a bevásárlókocsi segítségével elgyalogoltunk az autópályáig, ahol egy kis várakozás után egy hölgy vett fel minket, aki ugyan csak 15 percig vitt minket, de azalatt azt is elmesélte, milyen témákat beszél meg a pszichológusával. Ezek után egy belevaló német csajszi vett fel minket, aki az ausztrál pasijával volt úton egy közeli folyóhoz, amiben lehűthették magukat a nagy melegben. A lány egy-két éve élt itt, csak úgy nekiindult a világnak és itt ragadt. Meg tudtam érteni. A Frosty Mango-nál tettek ki minket, ahol a nagy meleget mi is ice coffee-val és sütivel hűtöttük le mielőtt újra kitettük volna a hüvelykujjunk. 

Két indiából érkezett bevándorlóval utaztunk tovább, miközben azon imádkoztunk, hogy a táskáink nehogy elrepüljenek a nagy szélben az utánfutóról. 

Ingheimban tettek ki minket és tíz perc sem tellt bele, mikor felvett minket Dávid. Anyukája kocsiját vezette és egyenesen Cairnsbe ment. Világcsavargó volt és vegetáriánus, de az előbbi inkább látszott rajta, mint az utóbbi. Arra készült, hogy Portugáliában majd hajót stoppoljon az Atlanti Óceánon át, illetve Mexikó is a tervei között volt. Folyton nevettünk. Így telt el három óra, mire Cairnsbe értünk. Az egyik északi strandon volt a hotel, Yorkey's Knob-on és Dávid, habár ez extra fél órájába került, elvitt minket az ajtóig. Elbúcsúztunk a viszontlátás ígéretével.

Ismét rengeteg nagyszerű embert sodort utunkba az élet, így kicsit szomorúak voltuk, hogy itt megállunk, de nagyon hálásak ezért a sok jó élményért, másrészt viszont nagyon örültünk, hogy kicsit hosszabb ideig végre letelepedhettünk valahol 4 hónap folyamatos utazás után.

Mackayból Airlie strandjára mentünk, természetesen stoppal. Airlien várt minket a strand, napfény, pálmák és a búvárkodás lehetősége. Minden, amiért jöttünk.

Nagy lendülettel indultunk neki, és annál nagyobb volt az öröm, mikor egy kamionos akart minket felvenni, hiszen ilyen "Bud Spencer féle" kamionban még nem is ültünk soha! Be is pakoltuk a cuccainkat hátra majd begyömöszöltük magunkat előre.

Sofőrünk elmagyarázta, mennyire nem is kell figyelnie az utat, megmutatva, milyen modern filmlejátszó felszerelés van beépítve a kamionjába. Így, amikor unatkozik vezetés közben, filmet néz. Kicsit dermesztő volt ezt látni, de megnyugtatott minket azzal, hogy mindig ledudálta az útról a szerinte túl lassú járműveket.

Proserpineban tett ki minket, ahol tíz percet sem vártunk, mire egy nagyon laza fiatal lány vett fel minket. A saját vállalkozását igyekezett beindítani, és, amíg erről beszélgettünk, szépen körbe is kocsikázott minket Airlie beachen.

Megérkeztünk tehát a pálmafákkal kikövezett úthoz, hogy elinduljunk egy kicsit újra a munka világába.

A hotelszobák kabinokból álltak, amik a napon eléggé felhevültek. Mi a mi konténerünket egy angol lánnyal, Michellel osztottuk meg. Michelle irtó jófej csajszi volt, mindenkivel jóban volt, mindig mindenkire mosolygott, néha aztán, négyszemközt kiegészítette a véleményét az emberekről, de nem pletykásan. Az életet nem vette túl komolyan, lesz, ami lesz alapon a mának élt és családalapításról hallani sem akart a maga 33 évével. A másik kollégánk, Brian, 50 fölötti veterán, az amerikai hadsereg titkosszolgálatához tartozott. Sokfelé járt már a világban, sokáig épp Németországban volt, de arról is mesélt, miként hallgatták le a drogbárókat Mexikóban. Miután a felesége nem szeretett utazni és elhagyta, nyugdíjba vonult, eladta a házát és elindult világot látni. Workaway segítségével sok helyen önkénteskedett már, s még idős fejjel sem bánta, hogy élelemért és szállásért cserébe pl. takarít. Nekünk nagyon inspiráló volt látni, hogy valaki 50 felett is elindul, húzza a vándorvágy.

Naponta kb 3 órát dolgoztunk, de sokszor hamarabb fejeztük be. A többiekkel nagy volt az összhang, együtt reggeliztünk, együtt vacsoráztunk. Amikor épp nem dolgoztunk, akkor a part melletti sétányon sétáltunk be a városkába. Az óceán az időjárással összhangban naponta újabb és újabb színekkel kápráztatott el minket, magára öltve az ég színeit. Ha épp ehhez sem volt kedvünk, akkor a szálloda medencéjében pancsoltunk vagy a függőágyakban fekve számoltuk a felhőket.

Queenslandbe nem nyáron jön az ember. Vagyis nem télen. Stopp! Nekünk télen, nekik nyáron. Miért? Mert ilyenkor nagy a hőség, annyira, hogy felgyullad a kiszáradt bozót, rengeteg lakót kényszerítve menekülésre. De ha elkezd esni, akkor pedig sehová nem lehet eljutni az árvíztől. Márpedig ezen a héten nagyon változatos volt az időjárás. Kevés napfény, sokszínű felhők, amelyek meghozták az itteniek által annyira várt esőt. 

Így köszöntöttük az Újévet is. Briannel lementünk a partra, pezsgőztünk és távolról néztük ahogyan a tüzijáték fényei tükröződnek a Csendes Óceán fekete hullámain. Közben néztem az embereket és azon gondolkoztam, hogy most lenne itt az újévi fogadalmak ideje, amit én sosem gyakoroltam ugyan, de azért elgondolkoztam, hogy mit kívánnék. Ez már csak azért is volt érdekes, mert számomra itt, ebben a pillanatban semmi különös jelentősége nem volt az év utolsó napjának. Elgondolkoztam azon, hogy sokaknak ez valamiféle határvonal egy újrakezdéshez, vagy egy soha el nem jövő újrakezdéshez, amit csak ígérgetnek maguknak, és hirtelen, már sokadszorra, mióta úton voltunk, elöntött a hála és a boldogság érzése. Nem tudtam ennél többet kívánni. Olyan boldog voltam, hogy megléptük ezt a nem kis lépést, hogy összepakoltunk, spóroltunk, eladtuk a felesleges dolgainkat, hogy végigharcoltuk az otthon lét utolsó kegyetlen 6-8 hónapját, hogy komolyan vettük mindketten, hogy nekem mennem kellett, hogy Henning is azt mondta, hogy kész feladni mindent, és eljöttünk. Olyan hálás vagyok, hogy Isten megadta nekem a lehetőséget, a társat és a megfelelő támogatókat, hogy a legeslegnagyobb álmom valóra válhasson! Nekem minden nap ünnep, emellett pedig elhalványulnak olyan események, mint az újév vagy a születésnapom. De még az eljegyzésünk évfordulójáról is teljesen megfeledkeztünk! Az este gyorsan elmúlt, viszont nem múlt el a hála és a boldogság érzése.

Egy szép napon aztán problémák merültek fel a szabadnapjainkkal kapcsolatban. Nem vehettük ki egyszerre, mert nem gondoltak arra, hogy egy pár együtt szeretné tölteni a szabadságát. Ez még nem is lett volna akkora baj egy hétre, de hát másoktól kellett megtudnunk, majd mikor személyesen kérdeztünk rá, hangos kiabálás és szidalmazás lett a válasz. Judy, aki eredetileg ide hívott minket, Michellel és Briannel karöltve számoltak be arról, hogy a főnök mindenkivel ordít. Még Judyval is, aki pedig a tulajdonos. Sokan mentek már el innen emiatt, másoknak pedig az első heteit keserítette meg ezzel. Mi ekkor úgy döntöttünk, hogy nekünk ez túl sok. Nem bíztunk abban, hogy a következő héten egyszerre kapunk szabadságot, abban meg pláne nem, hogy a tulaj képes normális hangon problémát megoldani. Milyen munkahely az, ahol meg sem mersz szólalni? De ha még munkahely lenne, nem pedig önkéntes munka! Úgy döntöttünk, hogy az ilyen üvöltözős főnökökhöz, akik félelemmel akarnak irányítani, mi már túl öregek vagyunk. Nem ez volt persze az egyetlen ok, hogy tovább álljunk. Mint kiderült, Airlie strandjáról inkább vitorlázni indulni jó, a búvárkodásra alkalmasabb helyek északabbra találhatóak. Airlie egy túl nyugodt, túl csendes kisváros volt, mi pedig meghívást kaptunk egy informatikai munkára egy ötcsillagos hotelből Cairnes mellől.

Megvártuk, amíg azon a héten mindenki visszajön a szabad napjáról, aztán kiálltunk az út mellé, hogy elinduljunk északabbra. Velünk volt az elmaradhatatlan kis táblácska, amely szolídan arra buzdította az embereket, hogy ha északra mennek és van kedvük megismerkedni két ilyen lököttel, akkor szívesen tartunk velük.

Brett a reggeli után felajánlotta, hogy moshatunk nála, aminek nagyon örültünk. Teregetés közben ismertük meg Brett kutyáját, aki rettentő izgatott lett, hogy új játszótársak vannak a láthatáron. Meséltem már, hogy minden ausztrálnak, akivel találkoztunk, volt kutyája? Vagy több... És nem tacskók, hanem inkább a közepestől a póni méretig. Szóval Brett kutyája rém aranyos volt, játékos és folyton fel akart ránk ugrálni. Nem is bántuk ezt a barátkozást, mert pontosan ezért jöttünk Mackayba.

Mivel Ausztrália eszméletlen drága, kitaláltuk, hogy önkéntes munkát vállalunk ételért és szállásért cserébe. Két ismertebb portál van, ami összehozza a keresletet és a kínálatot ezen a téren, a woofy és a workaway. Mi az utóbbin vagyunk fent. Munkát kerestünk valahol strandközelben. Egy airlie beach-i szép hotel tulajdonosa válaszolt, hogy karácsony hetére már tele vannak, de ha van kedvünk, jól jönne neki valaki, aki vigyáz a házára, Mackayban. A gyerekei mind elutaznak, viszont van egy nagy kutyájuk, akit nem vihetnek magukkal. Igent mondtunk. Karácsony hete, édes kettesben, egy úszómedencés házban, saját szobával, kajával, mi kellhet még? 

Ezért örültünk annyira, mikor Brett kutyája annyira szimpatikusnak talált minket. Merthogy mi mindketten tartunk egy kicsit a nagyobb kutyáktól. Persze ezt nem említettük Judynak, akinek a kutyájára majd vigyáznunk kellett.

Hétfő délután fel is vett minket egy parkolóban, miután elbúcsúztunk Brettől. Első látásra egy megfáradt, depressziós nő képe rajzolódott ki előttünk. Amikor aztán beléptünk a házába, azt hittem, elájulok, olyan koszos volt. A csirkék a nappaliban, a földön a csempe teleszarva. A foteleken évtizedes madárszar díszelgett, a terasz padlóját nem lehetett látni a kosztól, hogy a kerti bútorokról ne is beszéljek. Szobánk az egyik unoka szobája szokott lenni, de az a kifejezés, hogy, mintha bomba robbant volna benne, nem írja le azt az állapotot, amiben volt. Mondjuk inkább, hogy mintha tíz bomba robbant volna. És itt él egy 3 éves gyerek, ezen a fertőző szemétdombon! Nem is beszélve arról, hogy szobánk 10 éves tulajdonosa is jelen volt, de semmilyen kérlelésre nem volt hajlandó kitakarítani a szobáját. Először nagyon haragudtam rá, mert úgy tűnt, nagyon élvezi, hogy szolgaként takarítanak körülötte, később, azt hiszem, megértettem őt és nagyon sajnáltam. A szülei elváltak, otthon sehol nem volt. A szobáját a nagyamyja kiadta nekünk a feje fölött, az engedélye nélkül. Az anya sokszor a nagymamára, vagyis Judyra sózta, Judy meg vissza az anyjának. Ha a gyerek ott volt, semmit nem csinált, csak ült a gép előtt. Senki nem foglalkozott vele. Mióta mehetett ez már így? Mióta gyűlhetett már ebben a gyerekben a harag a felnőttek iránt, hogy vegyék már őt is észre? Egyik nap tettem vele egy próbát, elnézést kértem tőle, hogy elfoglaltuk a szobáját, majd megkérdeztem, lenne-e kedve Solozni (Unohoz hasonló kártyajáték). Nem ismerte, de azt mondta, ha megtanítjuk, szívesen jön. Egész délután játszottunk. Akkor értettem meg, hogy ez a gyerek évek óta arra vár, vágyik és éhes, hogy valaki foglalkozzon vele, figyeljen rá és figyelembe vegye. 

Ugyanígy volt a ház is, meg a kutya. Judy láthatta az első megdöbbenésemet, mert szinte könyörgött, hogy maradjunk. Henning is azt mondta, hogy inkább takarítsunk ki és maradjunk, mert szeretné a karácsonyt nyugalomban tölteni. Megegyeztünk Judyval, hogy kitakarítunk, de csirke nem jöhet be a nappaliba, amíg ott vagyunk. Ez volt a feltétele, hogy maradjunk. Belement. Neki láttunk takarítani, de kellett vagy öt óra kettőnknek, míg készen lettünk. Judy nemhogy nem segített, de meg sem kérdezte, nem vagyunk-e éhesek, szomjasak, csak sápítozott. Akkor én még nem tudtam, hogy miért, de, mint később kiderült, volt egy kilenc éves tyúkja, aki mindennél és mindenkinél fontosabb volt neki, és szerinte az nem tudott jól aludni, ha nem a nappaliban a tv előtti asztalon aludt...és persze mindent teleszart! Nem, dehogy! - mondta ő és újságpapírt tett alá. Én meg legszívesebben kihívtam volna a gyermekvédelmet ezt látva. A lényeg, a nő meg sem köszönte, hogy száz év után végre valaki kitakarította az egyébként valamikor biztosan szép házát, hanem csak sápítozott. Na meg mondogatta, hogy minek seprünk fel a teraszon vagy levelezzük ki az úszómedencét, holnapra úgyis megint olyan lesz. Na ezt a kifogást a takarítás ellen ismertem már gyerekkoromból, anyukám már akkor sem hitte el, mostanra pedig már én is tudtam, hogy ez nem igaz. Még egy hét múlva is, mikor elmentünk, ugyanolyan makulátlan lett volna az egész, ha nem játszik kétéves dackorszakában lévő gyermeket egy hatvan körüli nagymama, és nem engedi be a szent tyúkját az asztalra aludni. Én másnap azonnal menni akartam, de Henning azzal győzött meg, hogy most már ki is takarítottunk neki, ha elmegyünk, nem hoz nekünk a munkánk semmi hasznot. A nő pedig este elment és elvitte a tyúkját is magával fel Airlie beachre, ahol a hoteljük volt.

Egyedül maradtunk, és nem volt más dolgunk  öt napig, mint etetni a csirkéket, összeszedni a tojásokat és megsétáltatni a póni nagyságú, gyönyörű kutyát. Kaja volt, pia volt, a kutyus pedig, akit Bellának hívtak, egy tündér volt, habár én még ilyen depressziós állatot az állatkertben sem láttam. Azt hiszem, neki még annyi figyelem és törődés sem jutott ebben a házban, mint a fentebb említett tinédzsernek.

Már az első reggel nyújtotta nekem a lábát, hogy fogjam meg. Mintha szövetséget akart volna kötni. Minden este sétálni vittük, amit gazdái bevallottan a legritkább esetben tettek. Bella mindig olyan izgatott lett, annyira csóválta a farkát és olyan erővel, hogy fájt. Annyira ment volna, hogy alig tudtuk ráadni a nyakörvet és mihelyt kinyílt az ajtó, Bella úgy nekiindult, hogy ketten is alig bírtuk visszatartani. Persze, mi nem vonszoltuk magunkkal szegény állatot, hiszen miatta mentünk sétálni, szóval ott álltunk meg, ahol ő akart és felőlünk nézelődhetett, szaglászgathatott egy helyben, ameddig csak akart. Néha, ha futott volna, futottunk vele, vittünk neki kisvödörben vizet, hogy ne szomjazzon a hőségben, hiszen nagyon el volt már szokva a nagyobb kóborlásoktól. Az utolsó napokban már annyira hallgatott ránk és már annyira ismertük a környéket, hogy el is mertük engedni.

Bella mellett fedeztük fel az ausztrál tanyasi környéket annak minden kuriózumával. Mikor pl a csirkéket etettük, színesebbnél színesebb madarak csaptak le az étekre. Ha a tojásokat akartuk összeszedni, vagy csak átmenni a réten, Bellát kellett előre küldenünk, hogy jelezze a kígyót, merthogy itt olyan sok van, hogy két hete a Judy egy hatalmas pitont talált a kertben. Vannak olyan ausztrálok is, akiknek egy piton nem nagy kihívás. Csak meg kell fogni a nyakánál, és mielőtt még csodálkoznátok, az ausztrálok szerint ez lehetséges, mert a piton nagyon lassú, aztán beletenni egy szatyorba, majd kiengedni az erdőben. Mi persze, meg csak bólogattunl, hogy aha meg ja. Mi szerencsére csak elütött kígyókkal találkoztunk. De a Bellával töltött séták alatt tapasztaltuk meg azt is, milyen gyönyörű a naplemente az ausztrál vidéken és milyen boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk. 

Bella az első napokban mindig a kerítésnél ült és várta haza a gazdáját. Egész nap el sem mozdult, csak amikor sétálni mentünk. Harmadnap már a mi szobánk előtt feküdt és igyekezett minél hangosabb lenni, hogy felébresszen minket és menjünk már sétálni. Megtanulta, melyik szobában vagyunk. Ő volt a karácsonyi ajándékunk, az ő szeretete. Elnéztem Henninget, mennyire közel került Bellához. Elnéztem, ahogy futott vele, akkor is, amikor én már nem bírtam.

Karácsonykor aztán megnéztük azokat a képeket, amiket a fényképezőgépekkel csináltunk. Most láttuk őket először. A családok és a barátaink persze nagyon hiányoztak, de igyekeztünk skypeolni. Jó ausztrál szokáshoz híven grilleztünk és be sem tudtunk tellni az úszómedencével. 

Mikor elkezdtünk pakolni, Bella már sejthetett valamit. Bement Henninghez a szobánkba, Henning pedig mondta neki, hogy most már mennünk kell. A kutya, mintha csak megértette volna, lefeküdt a földre és nem mozdult. Mikor pedig bezárult mögöttünk az ajtó, szomorúan állt ott és nézett utánunk, mintha mi is cserben hagytuk volna.

Egy jó barátnőm, aki azt írta, arra kíváncsi, amit nem írok le a blogomban. Igazából szinte mindent leírok, így először nem is tudtam, mit válaszoljak. Nem szoktam kímélni senkit és semmit.

Sokszor azt érzem, hogy az én blogom túl realista, ezért nem olvassák sokan. Persze lehet, hogy csak nincs írói vénám :). De tapasztalatom szerint mindenki azt akarja hallani, hogy kiléptél a régi életedből a világba és ez csupa móka és kacagás. Csakhogy ez nem igaz, több dolog miatt sem. Egyrészt, a világ mindig olyan, amilyen szemüvegen keresztül nézed. Másrészt az élet mindig jó és rossz, ezek váltakoznak. Az élet nem lehet mindig csak jó. A fehér mellé kell a fekete, jing és jang. És sokszor csak te döntöd el, hogy ami történt az jó vagy rossz. A kérdés inkább az, hogy ha rossz történik, hogyan birkózol meg vele. 

Többen kérdezték, ki nyíltabban, ki szolidabban, hogy nem megyünk-e egymás idegeire. Hogy hogy vagyunk mi, egymással. Hogy nem fáraszt-e minket az állandó utazás. Ezért úgy gondoltam, írok erről is.

Az első, amit meg kell említenem, hogy nem olyan egyszerű egy rablást feldolgozni. Azóta rágom a körmöm, pedig kb 15 éve nem rágtam már igazán. Nem tudom, mit kéne ezzel csinálni. Beszélünk róla, mást nem nagyon. Biztos vagyok benne, hogy a rablás után nem így írtam volna az útról, de ma már azt látom, hogy annak is meg kellett történnie, hogy felébredjünk abból az álomvilágból, hogy mi az ilyesmit eddig mindig megúsztuk, akkor a következőt is meg fogjuk. A világ nem csak szép és jó. Nem mindenki kedves és jószándékú, nem szabad elveszíteni az éberségünket. De sokkal többen vannak a jók, akikért megéri. Örülök, hogy már megvolt a jegyünk Ausztráliába és, hogy tovább kellett mennünk, így nem tudtuk feladni.

Henninggel nagyon jól kibírjuk egymást :). Nem arról van szó, hogy nem veszekszünk néha, hanem arról, hogy a problémákat mindketten meg akarjuk oldani, mert együtt szeretnénk maradni. Megfogadtuk a házasságkötéskor, hogy mindig ott leszünk a másiknak. Problémák meg otthon is voltak, sőt! De mi mindig újra kezdjük, képesek vagyunk a vihar után is megfogni egymás kezét és együtt tovább menni az úton. Nem félünk már annyira a vihartól, mert tudjuk, hogy néha jönnie kell, hiszen különbözőek vagyunk.  Mindketten szeretnénk fejlődni, szeretnénk a rosszul beproramozott részeinket újra programozni, csípőből jövő reakciókat kiszelektálni olyanokra, amiket magunk választottunk. Az emberbe korai éveiben beleprogramozódik a szülei lenyomata és akár akarjuk, akár nem, ezeket a reakciólat csak nagy munka árán lehet felülírni. Mi, Henninggel megértettük, hogy ezek a reakciók nem mi vagyunk. A másik nem azért reagál furán, mert nem szeret, hanem, mert nincs más az eszköztárában. Ezért nem vesszük fel annyira, ha a másik ideges vagy türelmetlen. Nem nekünk szól. Nem rólunk szól. Tükrözzük a másik viselkedését és igyekszünk változtatni. Ez működik, ezért ritkulnak a veszekedések. Az elején például hatalmas teher hárult rám, mert az eddigi útjainkat is mindig én szerveztem. Az elején órákat töltöttem a tablettel, míg Henning aludt, blogot írt vagy emaileket. Nekem semmire nem maradt időm, nem is beszélve arról, hogy úgy éreztem, ha valami nem volt olyan jó, az az én felelősségem. Mindig rajtam volt a teher, hogy mit nézünk meg egy országban, hogy megyünk oda, hol alszunk, belefér-e a büdzsébe, milyen veszélyekre kell figyelni stb. Ha útközben akadt valami, mindig el kellett magyarázzam neki az elejétől a gondolatmenetet. Ezen néha összevesztünk. Ma már másképp van. Reméljük, hogy ez így is marad.

A másik kérdés, hogy nem fáraszt-e minket az állandó utazás. Nem és de. Sokszor vagyunk egy hetet valahol. De valahogy mindig, mikor továbbmegyünk, megjegyezzük, hogy épp a legjobbkor. Persze maradnánk is, hiszen jó volt, amit az ember nehezen hagy ott, de akkor már unatkoznánk. Az első nap egy új országban mindig fárasztó, de utána már nem. Mihelyt megtalálod a helyed, már oké. Minden nap új, minden nap más. Nem érzed szükségét a születésnapod megünneplésének, mert mit is kívánhatnál még. A lelked csordultig tele van az élményekkel, amit egy étkezés vagy sütemény nem tud felülmúlni. Szilveszterkor hirtelen nem érted az embereket, akik mindig egy jobb jövő év reményével vannak tele, mert neked nem kell jobb. Szomorú leszel, ha arra gondolsz, hogy haza kell menned. Már nem "teljesíteni" akarod a túrát, amiről majd szép emlékeid meg fotóid lesznek ha újra otthon vagy, hanem el sem tudod képzelni, hogy hogyan lesz majd "otthon". A világ hirtelen kitárul, megérted, hogy te nem magyar vagy a másik meg nem ausztrál, hanem mindketten emberek és a föld polgárai vagytok. Látod, hogy bárhol tudnál élni. Az egész Föld a tiéd, nincsenek igazi határok. Tele leszel álmokkal és tervekkel. Meglátod, hogy a világ jó az emberi fejekben sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint valójában az, és neked teljesen más tapasztalataid vannak az adott ország veszélyességéről, mint a helyieknek. Elgondolkozol, hogy talán a te országod sem olyan rossz, mint ahogy eddig láttad, csak máshogy kell keresni a jót.

Megérted, hogy az életben nem mindig minden jó és hepi, hanem ahhoz, hogy értékelni tudd a jót, kell, hogy történjenek szomorú dolgok. Hogy a problémákon dolgozni kell, nem eltemetni őket. Nem feladni, küzdeni. Egymás kezét fogva.

És azt hiszem, hogy egy kicsit még az is elkezd hinni Istenben, aki addig nem tette. Bármikor történt velünk valami, utólag mindig úgy nézett ki, hogy meg volt az oka. A legjobb példa erre a vörös filter. Elhagytuk. Bosszankodtunk. Bújtuk az internetet és ráakadtunk, hogyan lehet goproval utólag a színeket korrigálni. Sokkal szebbek a felvételek, mint a filterrel, mert több fényt kap a kamera, ami 20-30 méter mélyen nagyon sokat jelent. Ha nem lett volna a szükséghelyzet, vagyis nem veszítjük el a filtert, soha nem jöttünk volna rá. Ugyanez volt Nepálban, mikor majd' megfagytunk. Épp ott volt eldobva egy hálózsák. Aztán szembe jött egy ház is.

Hogyan is magyarázzam? Jól vagyunk. Boldogok. Hálásak, hogy ez velünk történik. Hogy itt lehetünk.

Másnap reggel annyira felforrósodott a sátor, hogy korán keltünk. Épp jókor, mert az idős pár épp reggelizett és meghívtak minket egy kávéra és egy pár tószt kenyérre. Mi is bedobtuk a közösbe, ami nálunk volt, de ők semmit nem fogadtak el. Aztán mikor összepakoltunk, akkor hajtottak el nagy dudálások és integetések közepette. Perth-ből jöttek.

Ahogy integettünk, megállt mellettünk egy lakókocsi, a vezető, aki meglehetősen őrült fazonnak nézett ki, rekedt hangon betessékelt minket. Rém koszos kocsi volt, de ezt már csak akkor vettük észre, mikor beszálltunk. Sofőrünk ausztrál bennszülött volt, azt mondta, ő egy angyal, mert meg tudja gyógyítani a rákot.  Ezzel még nem is lett volna semmi baj, ha nem húzódik le kb 2 km után az út szélére a semmi közepén, hogy marihuánát szívjon. Azon gondolkoztam, hogy most kéne kiszállni, de nem volt ott semmi, csak az autópálya. A helyzet még őrültebb fordulatot vett, mikor egy laza mozdulattal bedobta a bongját a csomagjaink közé. Na - gondoltam -sosem fognak felvenni minket, ha marihuána szagúak a táskák. Megkértem, hogy kicsit inkább arrébb tegye ezt az eszközt, mire kifakadt, hogy én milyen előítéletekkel vagyok teli. Hát, valóban nem szoktam szívni és utána vezetni, úgyhogy azon kezdtem gondolkozni, hogyan fogunk kiszállni innen, mikor - egy nagy valószínűséggel isteni közbeavatkozásnak köszönhetően - elromlott a kocsiban a váltó. Még sikerült kihúznunk egy benzinkútig, ahol "angyalunk" Henninget akarta arra kérni, hogy másszon be a kocsi alá és javítsa meg azt! Az indoka az volt, hogy ő nem ért hozzá. Persze, jót nevettünk rajta. Az ötlet már csak azért is volt abszurd, mert abban sem voltunk biztosak, hogy behúzta a kéziféket. Szépen kiszálltunk tehát és elkezdtük kérdezgetni az embereket, hogy elvinnének-e. 

Egy idős házaspár mondott igent a legnagyobb természetességgel. Épp legjobbkor, mert "angyalunk" kibújt a kocsija alól, természetesen olyan fekete volt a pólója a ráfolyt olajtól, hogy ha befestette volna, az se sikerült volna jobban. Nem is mertem belegondolni, hogy nézett volna ki Henning, ha ő "javította" volna a kocsit. Gyorsan átpakoltunk, majd elbúcsúztunk tőle és száguldottunk tovább északra, az idős házaspárral, akiknek 10 gyereke volt. Meg is kérdeztem, hogyan tudtak menedzselni 10 gyereket, de, mint kiderült, ebből csak 5 élt velük. Na ja, az aztán sokkal emberibb szám :). Egyébként az Ausztrálok korán házasodnak, lesz egy rakat gyerekük, majd elválnak és párt választanak. Egyetlen olyan ausztrál házaspárral találkoztunk, akiknek az volt az első házassága. Velük is Melbourne-ben.

Egy kis faluban, Childersben szálltunk ki az út szélén. Az idős pár Bundabergbe ment az egyik gyerekét meglátogatni, de az nem az autópálya mentén volt. Nem vártunk tíz percet sem, mikor észrevettük, hogy egy dögös piros autó, benne egy nagydarab fiatal sráccal lelassított, majd megállt. Henning utána szaladt, hogy megkérdezze, miattunk állt-e meg, én meg ott maradtam, mosolyogva, táblát tartva. Pont jött egy kamionos, meglátott, és kihúzódott, hogy megálljon, mikor meglátta Henninget is. Erre a "traumára" aztán nagy gázt adott és továbbrobogott. 

A srác ugyan nem miattunk állt meg, habár már másodjára haladt el ott, de felvett minket. Nagyon furcsa, szótlan srác volt, Gladstone-ba ment, pékként dolgozott ott. Annyira nem volt érdeklődő, nekünk pedig annyira fárasztó volt ezt a sok élményt feldolgozni, hogy szégyen szemre mindketten bealudtunk. Nem sokkal Gladstone előtt ébredtünk fel, ő pedig elvitt minket a partra és elbúcsúzott. Mivel nagy, parkos terület volt, ráadásul találtunk tiszta nyilvános wc-t és a tengerparton hideg vizes tusolót, gondoltuk, majd sátrazunk. Igen ám, csakhogy a park egész területén tiltott volt a kempingezés. Mi tévők legyünk most? Hát, megláttam egy társasházat, illetve mögötte egy fákkal lekerített udvart és javasoltam Henningnek, hogy ott kempingezzünk. Egy ideig vívódtunk, hogy most magánlaksértést követünk-e el, vagy sem, végül azonban a szükség csak arra vitt minket, hogy letelepedjünk valahol. 

A szomszéd ház erkélyén ült egy idősebb hölgy, Henning átment, hogy tőle kérjen tanácsot, majd elkezdtünk sátrat építeni. Már épp befejeztük, mikor odajött ez a hölgy, Cathy, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk velük vacsorázni. Annyira meghatódtunk, hogy hirtelen nem is tudtuk, mit mondjunk. Természetesen elfogadtuk a nagyon kedves meghívást és gyorsabb tempóra kapcsoltunk, ami a sátorépítést illeti. Épp kész lettünk, mikor egy morconapofa házmesterféle állt meg a kert szélében. Rögtön rámosolyogtam és kedvesen elmeséltem neki, mennyire hoppon maradtunk a sátrazással itt, Gladstone-ban, és hogy megengedné-e, hogy itt sátrazzunk. Megenyhült, ahogy meghallotta a történetünket, és, hogy Cathy vacsorázni hívott minket, és azt mondta, maradhatunk. Hozzá tette, hogy ha helyiek lennénk, azonnal hívná a rendőrséget, de most az egyszer megértő. Ennek nagyon örültünk, és, habár ő még mindig morcipofi volt, úgy tettünk, mintha ez egy jókedvű beszélgetés volna. Azonban aki azt hinné, hogy nem volt kedves ember, annak elárulom, hogy, mikor Cathy-ékhez mentünk, utánunk szólt, hogy odatesz nekünk két sört a sátorhoz. És nem csak úgy odatette ám! Jeget tett alá, hogy hideg legyen! Nem győztünk ámulni ezen a kedvességen!

Cathyéknél az első perctől úgy éreztük magunkat, mintha haza mentünk volna. Nem volt ebben az egészben semmi feszengés, sem részükről, sem részünkről. Olyan természetességgel meséltünk nekik az utunkról, az életünkről és az álmainkról, mintha a saját szüleink lettek volna. Ugyanígy ők is. Amikor aztán még bort is bontottak a kedvünkért, még közvetlenebb lett a hangulat. Kiderült, hogy ők is voltak Németországban, és egy éjjeli kempingbe túl későn érkeztek. Ekkor valahogy összefutottak egy pár helyivel, majd egy lagziban találták magukat, ahol éjjelre még kényelmes ágyat is biztosítottak nekik. 

Éjjel sokáig elbeszélgettünk, mire mindenki álmos lett. Másnap reggel korán keltünk, mert tusolni akartunk, lehetőleg olyankor, mikor a nap már süt, de még nem támadt fel a szél. Tudjátok, mekkora élmény a napfelkeltében a tengerparton tusolni? Persze, fürdőruhában. Hihetetlen volt!

Az egyetlen, ami kicsit meglepett minket, hogy a sátrunk tele volt ilyen kis, muslica-szerű bogarakkal, a testünk pedig ici-pici piros foltokkal. Olyan kicsik voltak, hogy átfértek a szúnyoghálón.  Nem tudtuk, mi az, de mivel nem viszketett, nem foglalkoztunk vele. Cathy és John azt mondták, Sandflies, és, hogy ne vakarjuk a foltokat. Merthogy átjöttek reggel és megkérdezték, lenne-e kedvünk velük reggelizni, illetve, ha akarunk, tusolni. Mivel már tusoltunk, nagy örömmel mondtunk igent a reggelire.

A reggeli ugyanabban a laza hangulatban tellt, mint a vacsora. Még sokáig tudtunk volna beszélgetni, de mennünk kellett tovább. 

Sátrat bontottunk. Mikor kész lett, épp ott termett az ügyeletes morconapofa, Stan. Mivel írtunk neki egy kedves levelet, amelyben megköszöntük a segítségét, meghatódott, és, habár szóban elmondtuk neki, ami a levélben állt, csak szerette volna a levelet is. 

Mivel Gladstone nem az autópálya mellett van, hanem vagy 40 km-rel keletre tőle a parton, Cathy és John megígérte, hogy kivisznek minket oda. De előbb még elmentünk a senki földjére mangót szedni. Vagyis lopni. Vagyis nem mondanám lopásnak, de engedélyt sem kértünk. Cathy azt mondta, ha jönnek a zsaruk, akkor beszéljünk csak a saját nyelvünkön, csináljunk úgy, mintha nem beszélnénk angolul. De a szatyraink olyan gyorsan megtelltek, hogy a zsaruknak esélye sem volt annyi idő alatt ott lenni.

Búcsúzáskor megadták a telefonszámukat, arra az esetre, ha ott ragadnánk, hiszen vasárnap volt, az autópálya pedig majdnem üres. Meghívtak minket a visszaúton magukhoz. Nehéz szívvel mentünk tovább. Ezek az emberek visszaadták a kedvemet az utazáshoz. És a hitemet abban, hogy a világ eredendően jó. 

Szóval, itt vártunk vagy egy órát a tűző napon. 10 percet álltunk és stoppoltunk a napon, majd 5 perc pihi. Egy óra múlva megint egy idős házaspár vett fel minket, és egészen Rockhamptonig vittek.  Oda mentek hegyet mászni, mert az El Camino-ra készültek.

Rockhamptonban kicsit meg voltunk illetődve, mert a nap már elindult lefelé, a következő város pedig, Mackay, 300 km-re volt. Rockhampton és Mackay között pedig egyetlen település sincs. Vagyis, aki felvesz minket Rockiban - ahogy az Ausztrálok hívják - annak el kell vinni minket Mackayig.

Egy nagy parkolóban álltunk, ahol megállt egy kamion és egy kisteherautó. A kamionos nem akart minket, a kisteherautós pedig tele volt. Stoppoltunk tehát tovább, mikor láttuk, hogy a kisteherautós integet. Átpakolta a cuccát, hogy el tudjon vinni minket. Csak ámultunk és bámultunk ezen a kedvességen! És igen, Mackayig ment. 

Brett nagyon hallgatag volt, mint aki sokmindent átélt már. Felnőtt gyerekei voltak, felesége pedig már rég nem. Egy fuvarozótársaságnál dolgozott sokáig kamionsofőrként, majd menedzser lett. Kicsit dialektusban beszélt, így nagyon kellett fülelnünk, hogy értsük. Naplementekor előbújnak a kenguruk a rejtekeikből, és sokan nekivágnak, hogy az autópálya másik oldalára jussanak. Sajnos elég kevésnek sikerül, így minden 100-200 méteren tetemek hevernek az úton. De persze sok-sok kengurut lehet ilyenkor látni az utak mellett, csak figyelni kell! Brett segítőkészen szemlélte velünk a tájat, így egyetlen útmenti kenguru sem maradt felfedezetlenül.

Mivel nem volt szállásunk, felajánlotta a vendégszobáját. Ezt nagy hálával elfogadtuk. A lakása magányról tanúskodott, habár ott volt a barátnője és volt egy kutyája is. Amikor ránéztem a fotóira, láttam, hogy nagyon hasonlítok a lányára... Este vacsorázni vitt minket a partra. Meg akartuk hívni őket, de nem engedték. Drága étteremben ültünk, halat ettünk és jó bort ittunk hozzá. Hihetetlen volt. 

Elnéztem a középkorú, önfeledten, sörrel a kezükben táncoló és éneklő ausztrálokat. A világ tökéletesnek tűnt ebben a pillanatban. Béke volt és zene és tánc. Jókedv, öröm, szeretetteljes vendéglátás, és hála. Úgy éreztem, én pont egy ilyen országban akarok élni.