Hajnalban érkeztünk meg Brisbane-be, ahol az első üzenet, ami várt minket, az volt, amelyben a couchsurfing vendéglátónk lemondta a fogadásunkat. Kicsit sem örültünk az újabb kalandnak, de azért nagyon kétségbe sem estünk, úgy döntöttünk, a reptéren maradunk, amíg ki nem találjuk, mi legyen. Ott legalább volt internet. Írtunk a facebookra, a couchsurfingre, kerestünk car relocation ajánlatot, kocsibérlést, belogoltunk a trustedrootsra, hogy ne csak couchsurfing legyen, mert ez utóbbi Európán kívül egyszerűen nem működik. Hiába írsz személyes üzeneteket, órákat töltesz azzal, meg, hogy profilokat olvass, és a reakciók mindig pozitívak, hogy milyen jó már ilyen üzenetet olvasni, csak épp mindenki már egész következő évre tele van vagy épp nincs a városban. Talán az a baj, hogy ha igazán minőségi üzeneteket írsz, akkor nem akkora arányban tudsz requesteket kiküldeni, nem tudom, ki, mennyit küld. Valahogy nem éri meg az időt és az energiát.
Mivel egészen estig nem kaptunk semmi választ, mit volt mit tenni, kénytelenek voltunk hotelt keresni. Ekkor tudatosult bennünk, milyen drága is Ausztrália. Az utcák tiszták és rendezettek voltak, az emberek mentek a dolgukra, mert volt dolguk. Nem ácsorogtak az útszélén minket bámulva, mint a filippínók, akiknek munka hiányában nem volt jobb dolguk. Kicsit félelmetes volt ez a fordított kultúrsokk, mintha hirtelen Európába csöppentünk volna. Ez eszembe juttatta, hogy már majdnem a felénél vagyunk, hogy mi vár, ha hazamegyünk és hirtelen rájöttem, hogy igazából csak a szeretteim, barátaim közelsége hiányzik, haza menni semmi kedvem. Csak a biztonság hiányzik most, mikor a rablás mindent elbizonytalanít és annyi kérdést hagy maga után, annyi kétséget, hiányzik a rutin, a megszokás.
A hotel tele volt hátizsákos turistákkal, és pont az ebből fakadó tapasztalatból mindenütt táblák hirdették, hogy kamerák vannak felszerelve, ne lopj kaját, mert hívják a zsarukat, ha nem mosogatsz el magad után, azonnal kiraknak, ha beindítod a füstjelzőt, 1000 dollár bünti, ha tányérkészletet akarsz, letétet kell fizetni, nehogy ellopják, sőt, csak a kulcsért is letétet kellett fizetni, nehogy elfelejtse valaki leadni. Döbbenetes volt. Mintha egy fegyházba érkeztünk volna. A recepciósok mondjuk aranyosak voltak, a szobánk pedig kényelmes, habár majdnem elvitte a napi büdzsénket. Rögtön tudtuk, hogy valamit csinálnunk kell, hogy behúzzuk a pénzügyi vészféket.
Az internetért extra fizetni kellett, ami elég meglepő azután, hogy Ázsiában még a buszokon is ingyen hozzád vágják.
A hotelnek volt egy ingyenes busza a központba, amit mi minden nap igénybe vettünk. A központi könyvtárban volt ingyen internet. Én sokszor az öcsém vállán sírtam ki magam valamelyik messenger segítségével, remélem, szegény, nem kapott vállficamot. Hihetetlen jó tud lenni, mikor valaki ott van veled a bajban! Ezúton is nagyon köszönöm neki, hogy az éjszakáit alvás helyett az én jobb kedvre derítésemmel töltötte.
Közben azon tanakodtunk, hogyan tovább. Valaki írt az interneten, hogy ő befogad minket egy-két éjszakára, de az időpontegyeztetés addig tolódott, hogy végül elutaztak karácsonyozni, még mielőtt meglátogathattuk volna őket. Ez volt az a pont, ami világossá tette, belevágunk egy kalandos stoppolásba Queenslandben, északra megyünk a Great Barrier Reefhez búvárkodni, amiért tulajdonképpen ide jöttünk. Kicsit meg voltunk szeppenve, de tudtuk, valamikor neki kell vágjunk.
Másnap eső és verőfényes napsütés váltakozott, mialatt átverekedtük magunkat a városon és egy benzinkútnál próbáltunk szerencsét. Először kérdezgettük az embereket, de másfél óra alatt nem akadt senki, aki magával vitt volna. Ekkor döntöttünk úgy, hogy inkább táblát írunk, amire az került, "going north?" vagyis, "északra mégy?", majd kiálltunk a benzinkút sarkára.
Öt perc sem tellt bele, megállt egy középkorú hölgy egy kisbusszal. Azt mondta, rossz helyen állunk, és ő elvisz minket valahova, ahonnan nagyobb esélyünk van északra stoppolni. Bepakoltuk a csomagokat, beszálltunk és bekötöttük magunkat. Ez utóbbit itt nagyon szigorúan veszik, mindenki figyelmeztet rá. Megindult az autó és vele egy őrült történetet kezdtünk el írni.
A hölgy El Salvadorból települt át a férjével és a gyerekeivel még sok évvel azelőtt, miután a férjét majdnem elrabolták fényes nappal, amint munkába ment. Azt mondta, El Salvadorban akkoriban sok gyereket raboltak el, hogy a fekete piacon örökbe adják őket, így féltek. Ma egy takarítócégük van, de ők is takarítanak.
Egy buszmegállónál állt meg azon az úton, ami kifelé vezetett Brisbane-ből. Miután elbúcsúztunk, kitettük a kis táblánkat és nem kellett tíz perc, míg megállt egy kisteherautó. Először úgy tűnt, mintha nem is miattunk állt volna meg, mert mikor a kocsi mellé ért Henning, az befordult a hátsóudvarba, de aztán utánunk szólt, hogy ugorjunk fel.
Munkából ment hazafelé. Sokkal többet nem tudtunk meg róla, mert ő volt a furcsa és érthetetlen ausztrál dialektus első képviselője. Így inkább mi meséltünk, ha pedig ő, akkor bőszen bólogattunk. Gympie-ig vitt minket, ahol egy ingyenes kemping is volt. A táj olyan szép volt, a nap elindult a látóhatár alá, hogy úgy döntöttünk, itt alszunk.
Vacsorázni a közeli kamionos fogadóba mentünk, ahol a tipikus ausztrál menüt lehetett leginkább enni, a hamburgert sültkrumplival. Mielőtt otthagytuk a cuccainkat, hogy vacsorázni menjünk, megismerkedtünk a "szomszédainkkal", ausztrál nyugdíjasokkal, akik hatalmas lakókocsival utaztak le a gyerekeikhez karácsonyra a Sunshine Coastra.
Az éjszakát a csend és a lélegzetelállító éjszakai panoráma jellemezte. Végre megérkeztünk.