Hajnalban érkeztünk meg Brisbane-be, ahol az első üzenet, ami várt minket, az volt, amelyben a couchsurfing vendéglátónk lemondta a fogadásunkat. Kicsit sem örültünk az újabb kalandnak, de azért nagyon kétségbe sem estünk, úgy döntöttünk, a reptéren maradunk, amíg ki nem találjuk, mi legyen. Ott legalább volt internet. Írtunk a facebookra, a couchsurfingre, kerestünk car relocation ajánlatot, kocsibérlést, belogoltunk a trustedrootsra, hogy ne csak couchsurfing legyen, mert ez utóbbi Európán kívül egyszerűen nem működik. Hiába írsz személyes üzeneteket, órákat töltesz azzal, meg, hogy profilokat olvass, és a reakciók mindig pozitívak, hogy milyen jó már ilyen üzenetet olvasni, csak épp mindenki már egész következő évre tele van vagy épp nincs a városban. Talán az a baj, hogy ha igazán minőségi üzeneteket írsz, akkor nem akkora arányban tudsz requesteket kiküldeni, nem tudom, ki, mennyit küld. Valahogy nem éri meg az időt és az energiát.

Mivel egészen estig nem kaptunk semmi választ, mit volt mit tenni, kénytelenek voltunk hotelt keresni. Ekkor tudatosult bennünk, milyen drága is Ausztrália. Az utcák tiszták és rendezettek voltak, az emberek mentek a dolgukra, mert volt dolguk. Nem ácsorogtak az útszélén minket bámulva, mint a filippínók, akiknek munka hiányában nem volt jobb dolguk. Kicsit félelmetes volt ez a fordított kultúrsokk, mintha hirtelen Európába csöppentünk volna. Ez eszembe juttatta, hogy már majdnem a felénél vagyunk, hogy mi vár, ha hazamegyünk és hirtelen rájöttem, hogy igazából csak a szeretteim, barátaim közelsége hiányzik, haza menni semmi kedvem. Csak a biztonság hiányzik most, mikor a rablás mindent elbizonytalanít és annyi kérdést hagy maga után, annyi kétséget, hiányzik a rutin, a megszokás.

A hotel tele volt hátizsákos turistákkal, és pont az ebből fakadó tapasztalatból mindenütt táblák hirdették, hogy kamerák vannak felszerelve, ne lopj kaját, mert hívják a zsarukat, ha nem mosogatsz el magad után, azonnal kiraknak, ha beindítod a füstjelzőt, 1000 dollár bünti, ha tányérkészletet akarsz, letétet kell fizetni, nehogy ellopják, sőt, csak a kulcsért is letétet kellett fizetni, nehogy elfelejtse valaki leadni. Döbbenetes volt. Mintha egy fegyházba érkeztünk volna. A recepciósok mondjuk aranyosak voltak, a szobánk pedig kényelmes, habár majdnem elvitte a napi büdzsénket. Rögtön tudtuk, hogy valamit csinálnunk kell, hogy behúzzuk a pénzügyi vészféket.

Az internetért extra fizetni kellett, ami elég meglepő azután, hogy Ázsiában még a buszokon is ingyen hozzád vágják. 

A hotelnek volt egy ingyenes busza a központba, amit mi minden nap igénybe vettünk. A központi könyvtárban volt ingyen internet. Én sokszor az öcsém vállán sírtam ki magam valamelyik messenger segítségével, remélem, szegény, nem kapott vállficamot. Hihetetlen jó tud lenni, mikor valaki ott van veled a bajban! Ezúton is nagyon köszönöm neki, hogy az éjszakáit alvás helyett az én jobb kedvre derítésemmel töltötte. 

Közben azon tanakodtunk, hogyan tovább. Valaki írt az interneten, hogy ő befogad minket egy-két éjszakára, de az időpontegyeztetés addig tolódott, hogy végül elutaztak karácsonyozni, még mielőtt meglátogathattuk volna őket. Ez volt az a pont, ami világossá tette, belevágunk egy kalandos stoppolásba Queenslandben, északra megyünk a Great Barrier Reefhez búvárkodni, amiért tulajdonképpen ide jöttünk. Kicsit meg voltunk szeppenve, de tudtuk, valamikor neki kell vágjunk.

Másnap eső és verőfényes napsütés váltakozott, mialatt átverekedtük magunkat a városon és egy benzinkútnál próbáltunk szerencsét. Először kérdezgettük az embereket, de másfél óra alatt nem akadt senki, aki magával vitt volna. Ekkor döntöttünk úgy, hogy inkább táblát írunk, amire az került, "going north?" vagyis, "északra mégy?", majd kiálltunk a benzinkút sarkára.

Öt perc sem tellt bele, megállt egy középkorú hölgy egy kisbusszal. Azt mondta, rossz helyen állunk, és ő elvisz minket valahova, ahonnan nagyobb esélyünk van északra stoppolni. Bepakoltuk a csomagokat, beszálltunk és bekötöttük magunkat. Ez utóbbit itt nagyon szigorúan veszik, mindenki figyelmeztet rá. Megindult az autó és vele egy őrült történetet kezdtünk el írni.

A hölgy El Salvadorból települt át a férjével és a gyerekeivel még sok évvel azelőtt, miután a férjét majdnem elrabolták fényes nappal, amint munkába ment. Azt mondta, El Salvadorban akkoriban sok gyereket raboltak el, hogy a fekete piacon örökbe adják őket, így féltek. Ma egy takarítócégük van, de ők is takarítanak.

Egy buszmegállónál állt meg azon az úton, ami kifelé vezetett Brisbane-ből. Miután elbúcsúztunk, kitettük a kis táblánkat és nem kellett tíz perc, míg megállt egy kisteherautó. Először úgy tűnt, mintha nem is miattunk állt volna meg, mert mikor a kocsi mellé ért Henning, az befordult a hátsóudvarba, de aztán utánunk szólt, hogy ugorjunk fel.

Munkából ment hazafelé. Sokkal többet nem tudtunk meg róla, mert ő volt a furcsa és érthetetlen ausztrál dialektus első képviselője. Így inkább mi meséltünk, ha pedig ő, akkor bőszen bólogattunk. Gympie-ig vitt minket, ahol egy ingyenes kemping is volt. A táj olyan szép volt, a nap elindult a látóhatár alá, hogy úgy döntöttünk, itt alszunk.

Vacsorázni a közeli kamionos fogadóba mentünk, ahol a tipikus ausztrál menüt lehetett leginkább enni, a hamburgert sültkrumplival. Mielőtt otthagytuk a cuccainkat, hogy vacsorázni menjünk, megismerkedtünk a "szomszédainkkal", ausztrál nyugdíjasokkal, akik hatalmas lakókocsival utaztak le a gyerekeikhez karácsonyra a Sunshine Coastra.

Az éjszakát a csend és a lélegzetelállító éjszakai panoráma jellemezte. Végre megérkeztünk.

Reggel már gyomorgörccsel indultunk neki, mert veszekedésre számítottunk a kapitánnyal az ár miatt. Legnagyobb meglepetésünkre azonban jegyeket árultak. Már itt feltűnt, hogy a nő, aki a jegyeket árulta, nem tudta levenni a szemét a Henning kezében lévő pénzről, még akkor sem, mikor hozzá beszélt. Ez az egyik legidegesítőbb a filippínókban az átveréseik mellett. A másik pedig az, hogy bámulnak, mintha nem is tudom, mi lennél. Iszonyú kellemetlen, mikor mindenki, aki szembe jön az utcán, bámul a szemedbe, amíg el nem halad melletted. Nem mosolyog, de le nem veszi rólad a szemét.

Beszálltunk és azt gondoltuk, eltúloztuk a veszélyérzetet. Kiszálláskor a hajó nem állt be a kikötőbe, hanem kisebb csónakok jöttek. Mindenki beszállt egybe, mi pedig, még mielőtt dönthettünk volna, azzal kellett szembesüljünk, hogy a csónakos felkapta a táskánkat és már be is rakta a csónakba. Mivel a váratlan helyzet miatt ismét átverést sejtettünk, utánaszóltam, hogy tegye le a táskát, mert tőlünk ugyan egy fillért sem fog látni. Ez az egyetlen, amiből ezek az emberek értenek, pénz. Azonnal letette. Tisztáztuk a helyzetet és az árat, bepakoltunk és még egy helyi is jött velünk. A helyi aztán arra hivatkozva, hogy pénzt kell váltania, kiszállt a parton és eltűnt. Csónakosunk nagyon begurult, mikor pedig Henning elővette a pénzt, ami kicsit több volt, hiába ültünk neki háttal, előre hajolt, hogy kifigyelje, mennyi van nálunk. Mi már nem mehettünk el pénzt váltani, mert a csónakos félt, hogy mi is eltűnünk, de mi meg attól féltünk, hogy nem ad majd vissza és a viselkedése sem volt nagyon szimpatikus. Vita tört ki, mi elmondtuk, mitől félünk, ő meg kiabált, hogy ő nem olyan. Végül odaadtuk neki a pénzt, visszakaptuk, ami járt, csak már azon imádkoztunk, hogy hagyjuk már itt ezt a nyamvadt országot!

A Ceres Liners  az Új Kikötőből indult, amihez megint 3 km-t kellett volna gyalogolni a tűző napon, 25 kg-mal a vállunkon fejenként. Mikor beállt a Rough Riders busza a Régi Kikötőbe és még csak nem is került többe, rögtön emellett döntöttünk. És innentől minden összeesküdött ellenünk. A buszon dohányoztak, meg kellett fenyegetnem őket, hogy abba hagyják. Megnyugodtunk. Minden rendben ment. Ma elérjük Cebut az Északi Terminálnál, ott már kikerestük a hotelt az interneten, talán még nyitva találunk egy bevásárlóközpontot, hogy ránézzenek Henning telefonjára, ha vasárnap semmi nem lenne nyitva, minden jó lesz. A buszon kicseréltük a tabletben a memóriakártyát, amin az összes fel nem töltött filmet gyűjtöttük, mert a Fülöp szigeteken nagyon rossz az internetkapcsolat és nem tudtuk feltölteni a felhőbe. A másik kártyán lévő filmeket Apo szigetén vettük fel, még nem volt időnk megnézni őket, ezért nem is voltak a gyűjtőkártyán. Hát, most megnéztük. Nagyokat mosolyogtunk, ahogy a hatalmas teknősök feltűntek a képernyőn. Elképzeltük, milyen lesz majd, ha a színeket korrigáljuk. 

Lassan megérkeztünk Cebuba, de a google maps szerint egyáltalán nem az Északi Terminál felé tartottunk. Megkérdeztük a jegyeladót, mi ennek az oka és legnagyobb meglepetésünkre azt mondta, hogy nem oda megyünk, mert a Rough Riders a Mactan kereszteződésnél tesz ki minket. Na, erre nem voltunk felkészülve. Mikor kiszálltunk, se közel sem távol hotelt nem láttunk. Ahogy járkáltunk, láttuk, hogy ez nem a legjobb környék, de olyan rossz sem volt, mint a komp kikötőben. Két csilli-villi bevásárlóközpont és egy ötcsillagos hotel volt a közelben. Bemenekültünk az egyik bevásárlóközpontba, ahol egy nagy bevásárlókocsiba tettük az ultra nehéz hátizsákokat. Kint fülledt meleg volt, lefőttünk, szinte kibírhatatlan volt már cipelni. Interneten megnéztem, hol vannak a hotelek. Henningnek mondtam, ő maradjon itt, intézze a telefonját, én keresek szállást, mielőtt lemegy a nap. Henning tiltakozott, inkább ő megy, de én nem tudtam intézni a telefonját, és féltem, hogy vasárnap nem lesz nyitva semmi.  Mondta, hogy ne vigyem a tabletet, de nem volt nálam térkép. Betettem egy kopott szatyorba, amiben nem látszott, mi van benne. Kócosan, csapzottan indultam neki, egy pólóban, ami már kétszer akkorára nyúlt, mint volt és egy pár lyuk is díszelgett rajta. Henninggel megbeszéltük, melyik irányba megyek, mert úgy látszott, arra vannak az olcsóbb hotelek, de az utolsó pillanatban felülbíráltam a döntést, mert a másik irányban közelebb voltak. Persze, ezek túl drágák voltak mind, ráadásul mindegyik előtt halomban feküdtek a hajléktalanok. A benzinkút mellett elhaladva ajánlatokat kaptam, hogy menjünk a közeli motelbe. Volt olyan utca, ahonnan kifordultam, mert féltem bemenni. Így ezen a környéken nem akartam szobát. Közben elértem a másik bevásárlóközpontot és arra haladtam, amerre a busz is ment. Egy forgalmas úton találtam magam. 100 méter volt a hotelig, de nem akartam elszalasztani a kereszteződést és mivel a Fülöp szigeteken semmi nincs kiírva, bevonultam egy sarokba és ránéztem a google maps-re. Mikor láttam, hogy már alig kell menjek, eltettem a tabletet, hogy senki se lássa és indultam tovább. Ekkor valaki megmarkolta hátulról és kicsavarta a kezemből. Hiába volt a karomra erősítve, elszakadt a szatyor a füle pedig leesett mellém a sárba. Leesett a napszemüvegem is, amit valószínű a helyiek jó mókának tartottak eltulajdonítani. 

Egyik percben még a kezemben, a másikban már nem. Majdnem utolértem. A helyiek azt mondták, ők még nem láttak külföldit ilyen gyorsan futni, és annyira ott voltam, féltek, hogy elővesz egy pisztolyt és lelő. 

Mikor nyomát vesztettem, hívtam Henninget. A helyiek egy csoportja segíteni próbált, de sokan csak ott álltak és nevettek rajtam. Valaki vacsorázni hívott magához. Nem akartam enni, de vittek. Sört adtak és tavaszi tekercset. A rendőrségen ültem és fel sem fogtam, hogy lehet, hogy nem láttam az elkövető arcát. De senki nem látta. Profi volt. Később megtudtam, hogy csúcsidényben sok rabló utazik be a többi szigetről, hogy kirabolja a turistákat. Különösen karácsony előtt.

Henning hozott el a csomagokkal a rendőrségről. Amikor hívtam, utánam akart szaladni, de elesett és a bevásárlókocsi nagyon mély sebet vágott a lábába. A hotelt két éjszakára akartuk kivenni, de sajnos elfelejtették nekünk a másodikra is lefoglalni, így egyszerűen kidobtak minket. Még rendőrséggel is fenyegetőztek. Az újonnan jött nagy utazók, világot megjárt, facebookon cikkeket író, "jobb ember lettem az úton"-nal szlogenező backpackerek meg ott röhögtek rajtunk. 

Egy rémálom volt. Se telefon, se tablet. Senkit nem tudtunk elérni, el voltunk zárva a világtól. Javasoltam Henningnek, hogy menjünk kórházba, mert a vérzés még órákkal később sem akart elállni, de ő hallani sem akart róla. Kitisztítottam a sebét a megmaradt abszinttal, majd felpolcoltam a lábát és nyitva hagytam a sebet. Nem akartam, hogy a fásli beépüljön a lábába. Nem volt már erőm, azt mondtam, másnap reggel meglátjuk. 

Másnapra elállt a vérzés. A rendőrség után kimentünk egy harmadik bevásárlóközpontba, ahol volt Sony Center. Két órát ültünk ott, vártuk, hogy kinyisson, mert a hotelben, mikor az útvonal után kérdeztünk és mondtuk, hogy mi most oda mennénk, elfelejtettek tájékoztatni, hogy vasárnap csak 10-kor nyit. Henning telefonjában tönkrement az alaplap. Totálkáros lett. Három hónapos telefon. A Sony ismeri ezt a hibát 3 éve, de még mindig kiadják a telefont figyelmeztetés nélkül. Nem voltunk egyedül a problémával és fontolgatjuk a nemzetközi feljelentést.

Két új telefont kellett vennünk, a legolcsóbbat, amit lehetett. 80 euró volt egy.....de dolgozik rendesen. Na nem egy Xperia. Amikor vettük hozzá a tokot, láttam, hogy 380 peso, majd odaléptem és hogy elkezdjem a beszélgetést, megkérdeztem, mennyibe kerül. 480 peso volt a válasz. A szemébe néztem és azt kérdeztem, akkor miért van 380 ráírva. Rezzenéstelen arcal fordult a másik lányhoz, beszéltek valamit filippínóul, majd annyit mondott, 380, madam. Semmi elnézést, semmi, hogy a szemembe hazudott, hogy on the fly át akart verni, semmi. Fülöp szigetek. Cebu.

Este későn értünk a hotelbe, másikat kellett keresni, így este 10-kor még nem ettünk semmit. Csörgött a telefon, hogy menjek azonosítani valakit, akit sosem láttam. Dhora, aki a gondomat viselte, azt mondta, örüljek, hogy élek. Azt mondta, mástól a nyakláncát szokták ellopni, és szerinte a fickó követett engem. Éjfél volt, mire hazaértünk, azonosítás nélkül. Nem ettünk semmit. Másnap 5-re jött a taxi, hogy a reptérre vigyen. Egyrészt örültem, hogy magam mögött tudhatom ezt a rémálmot, másrészt nem akartam itt hagyni ezt a várost és valahol benne a tabletemet.

Úgy folytak a könnyeim, mikor a felszálláshoz készültünk, hogy észre sem vettem, mennyire szakad az eső kint. Alig lehetett a szárnyak végéig látni, pedig nem volt egy nagy gép. Apo szigetéről minden felvétel elveszett... gondoltam. Az eső csak szakadt, hirtelen minden olyan sötét lett és szürke, mintha az ég pontosan tudta volna, hogy érzek. Az eső úgy szakadt, ahogyan az én könnyeim hulltak. Felkenődött cseppek áztatták az ablakot és az arcomat is.

Vagy 20 perc várakozás után megszólalt a kapitány. Nem igazán lehetett érteni, mit mond, bár a filippínók állítják, hogy tudnak angolul, ez addig terjed, amíg kérdezel valamit. Akkor azt mondják, várj itt, majd elmennek és soha nem látod őket viszont. A kapitány valami olyasmit mondott, hogy nem tiltott és nem lehetetlen felszállni ilyen látási viszonyok között, de várunk.

Egy perc múlva meglódult a lomha gép, végigzakatolt a kifutópályán, nagy rázkódások közepette a levegőbe emelkedett, majd pár perc múlva a felhők fölé, ahol előtűnt a nap és a kék ég. 

Mikor landoltunk, akkor tudtuk meg, hogy aznap nem jött több gép Cebuból a tájfun miatt. Mi nem tudtunk semmiféle tájfunról, hacsak nem arról, ami az elmúlt napokban olyan vehemenciával emelt fel minket majd vágott földhöz, hogy alig éltük túl. Állítólag már 700 embert kellett kitelepíteni.

Eljöttem és ott hagytam a tabletemet. De ami velem jött és kísér a mai napig az az önvád, a szomorúság és a fájdalom.

Cebura sötétedés után érkeztünk. Pénzt vettünk fel úgy, hogy két hajléktalan téblábolt mellettünk, de nem volt más lehetőség. Éhesek voltunk. Ahogy mentünk az utcán,  minden gyerek megfordult utánunk, hogy adjunk pénzt. Az egyik félig lebontott épületben hajléktalan fiatal nő aludt halomban mellette kisgyerekek. Döbbenetes volt. Elbizonytalanodtam, hogy talán segíteni kéne valahogy nekik. Ekkor azonban megérkezett a taxink, hogy elvigyen minket az Északi Buszterminálhoz. Észrevehetően a mi taxink volt a leglassabb a körúton. Mikor erre rákérdeztünk, sofőrünk arrogánsan veszélyre és ittas vezetőkre hivatkozott, majd a kedvünkért még majdnem balesetet is okozott. A Fülöp szigeteken csak a levegőért nem kell extra fizetni, de például ha taxival behajtassz egy terminálba, azért kell. Az első taxisunk ezt megoldotta úgy, hogy előtte parkolt, ahol egyébként mindenki más, csak a turistáknak tiltott. Sofőrünk simán behajtott, pedig kértük, álljon meg előtte. Hogy én mennyire utálom a taxisok nagy részét! Azt hiszem, ez még Magyarországról maradt rám. Ritka kivétel a rendes és kedves, övéké minden tiszteletem, mert az utasok haragját, amit a hiénák okoztak, sokszor nekik kell lenyelni. Ezért aztán 5 km-ig sosem taxizunk, akkor sem, ha erős nap van, vagy esik, fúj sőt a 25-30 kg csomag cipelése sem tud meggyőzni, hogy véletlenül belefussak egy hiénába aztán meg vitatkozzak vele.

Mikor kiszálltunk, oda jött egy rendőr, hogy fizessünk. Nálam elszakadt a cérna. Szegény, szó nélkül hallgatta végig a hosszú listámat, hol, mikor, mennyivel húztak le minket a szigeteken, és hogy ha pénzt akar, menjen ki a terminál elé és büntessen meg mindenkit, aki ott parkol, mert ott elvileg tilos. De az nekik türelmi zóna, hogy a helyieknek legyen kibúvó, és a rendőrnek se kelljen túl sokat dolgozni. Megsajnálhatott, vagy csak gondolta, hogy nővel vitatkozni nem érdemes, pláne, ha olyan fafej, mint én. 

Fizetni így csak a buszjegyért kellett, ami hamarosan el is indult. Persze, hogy éjfélre értünk fel a kikötőhöz. Kiszálltunk az Új Kikötőnél és át kellett gyalogolnunk a Régi Kikötőhöz. Ez körülbelül 3 km volt, éjszaka. Sofőreink le akartak beszélni minket a gyaloglásról, mondván, a kutyák nagyon veszélyesek, de igazság szerint mi az emberektől jobban tartottunk. Egy pékségnél helyiek ültek, rögtön a segítségünkre siettek. Mivel már minden hotel bezárt, amit ismertek, az egyik srác ajánlott egy családot, aki néha szobát ad ki. Itt húztuk meg magunkat reggelig.

Reggel kimentünk a kikötőbe, már 10 ember várt ott. Egyikük szerint 45 kellett, hogy tele legyen a hajó, másikuk szerint 15. Na, gondoltuk, mi várunk. Volt egy srác, aki megpróbált minket rábeszélni, hogy fizessünk többet és menjünk rögtön, de nekünk ehhez nem volt kedvünk. Persze lehet, hogy lett volna, ha az ár nem éppen a háromszorosa lett volna a hivatalosnak. Persze később megtudtuk, hogy ezek a bűnözők a helyieket is átverik, akik nem Ceburól valók és nem ismerik a dörgést. Egy helyi lány mesélte nekünk, hogy vele az ár tízszeresét fizettették ki. Mikor a gazdag srác látta, hogy mi nem hajlunk az extra kiadás felé, ő kifizezett egy csomó pénzt, mire a kapitány a többieket is el akarta vinni, természetesen alapáron és minket nem! Na erre rettenetesen felháborodtunk, hiszen ezzel elvette tőlünk az esélyt, hogy valaha is összegyűljön a 15 ember és a hivatalos áron átjussunk. Hatalmas balhét csaptunk, mert már nagyon elegünk volt ebből a primitív mentalitásból. A csávó megilyedhetett, mert végül a hivatalos ár másfélszereséért már fel is engedett minket a hajóra. Így indultunk neki Malapascuának. Beszálláskor elnéztem Henninget, magas volt a sok kis filippínó között. Pont úgy néztek ki, mint az óvóbácsi meg a gyerekek.

Hotelt nagyon kellett keresni, először átgyalogoltunk a sziget másik végébe a tűző napon, majd a visszaúton a sziget közepén feladtuk és kivettünk egy szobát. Elindultunk, hogy búvárcentrumot keressünk, amivel másnap megnézhetjük a rókacápákat. Azonban pont elkezdődött december második hete, amivel a Fülöp szigeteken elindul a csúcsszezon és az árak hirtelen nagyot nőnek. Volt olyan centrum is, amelyik nem akart minket levinni 30 méter mélyre, mert, habár többször voltunk már ilyen mélyen, nincs rá hivatalosan engedélyünk. Ez kb annyit jelent, hogy semmi kedvünk nem volt sok pénzt fizetni a PADI-nak egy kártyáért, ami semmit sem ér. Közel 50 merülés állt a hátunk mögött, és a legtöbb haladó, legalábbis papíron haladó, elbújhatott volna mögöttünk szégyenében. Volt olyan centrum, ahol azt mondták, hazudjuk egyszerűen azt, hogy haladók vagyunk egy másik centrumban, úgysem ellenőrzik. Mi erre nem voltunk képesek, a hazudozás nem a mi műfajunk. Végül találtunk egy búvárcentrumot elfogadható áron, aki le is vitt volna, de féltem, hogy meggondolják magukat, ezért a további centrumokba is be akartam nézni.

Így kerültünk Crystalhoz. Fergeteges nő volt. Annyi energia és életkedv volt abban a kis nőben, mindig mosolygott, az életet nem vette túl komolyan, hogy ittuk minden szavát. Megbabonázott minket és mire észbe kaptunk, már rábeszélt minket a haladó kurzusra. Átgondoltuk még egyszer, de tudtuk, ha valaha ebből akarunk majd megélni, annak ez az útja. Ha ezt megcsináljuk, akkor senki nem tilthat meg nekünk semmit többé. 5 napba került. Ez azt jelentette, hogy Palawan-t végleg el kellett engednünk. Henning azt mondta, ő már nem bízik a kormányzati portálban és attól tart, ha elmegyünk Palawanra, kiadunk majd egy csomó pénzt és csalódni fogunk. Úgy érezte, eljött az ideje, hogy megcsináljuk a haladót. Így iratkoztunk be a kurzusra. 

Kikértük Crystal véleményét, hogy hol érdemes lakni a parton. Ajánlott egy hotelt beach bungallókkal, ami nem volt az interneten. Másnap beköltöztünk és ezzel elkezdődött egy 5 napos csoda. A házikónkból a tengerre láttunk, éjjel pedig a csillagos ég látványa varázsolt el minket. Egyik este felfedeztünk a sziget közepében egy rendkívül finom de olcsó éttermet. A napjainkat tanulással és búvárkodással töltöttük, esténként pedig milliónyi képet készítettünk a naplementéről. Délben olyan perzselő volt a hőség, hogy a nap égető sugarait fél perc után éreztük a hátunkon, fizikai fájdalmat okozott. Ugyanígy tett a napon felhevült  fehér homok a lábainkkal. A hőséget jéghideg mangó shakekkel hűtörtük le, éjjel pedig egyikőnket sem kellett ringatni egy jó alváshoz. 

Egyik reggel hajnal négykor csörgött az óra. Ötkor már indult a hajó, hogy megnézzük, amiért jöttünk, a rókacápákat. Ők 100+ méter mélyen élnek, de reggelente feljönnek egészen 30 méterig, hogy a kisebb halakkal megtisztíttassák magukat. Reggelente. Öt körül. Minden nap kb 200 ember merül le megnézni őket. Gyönyörű napfelkeltének lehettünk tanúi. Azonban nem sokáig gyönyörködhettünk benne, ha látni akartunk rókacápát. Sajnos azonban olyan rosszak voltak a látási viszonyok, hogy a cápát csak akkor láthattuk volna, ha a búvárszemüvegünkön kopogtat, hogy fotózásra jelentkezzen. Útitársainkkal beszélgetve hamar kiderült, hogy van, aki harmadik napja merül és még mindig nem látta őket. Elhatároztuk, holnap adunk neki még egy esélyt. Itt már Nitrox-szal merültünk, hogy tovább maradhassunk odalenn. A Nitrox palackban a 29% oxigén és 71% nitrogén keverék helyett, ami a levegő összetételének felel meg, 36% oxigént és 64% nitrogént töltenek. 

Aznap volt az utolsó kurzus, egy reggel, egy este. A reggel ismét csodálatos naplementével nyitott. A látási viszonyok megint nagyon rosszak voltak, de valamivel jobbak, mint előző nap. A homok mindenütt felkavarodott a vízben. Leültünk egy ponton és vártunk. Vártuk, hogy jöjjön a cápa vagy hogy elfogyjon a levegő. Épp elindultunk egy másik lelőhelyre, mikor valaki megfogta a békalábam. Tudtam, hogy Henning az, tudtam, hogy elérkezett a pillanat, gyorsan bekapcsoltam a kamerát és megfordultam. Épp ekkor úszott el mellettem egy rókacápa, nagy szemei ránk meredtek, majd gyorsan eltűnt, hogy már csak a hosszú farka látszott, míg teljesen elnyelte a homokos víz. Nagy volt az öröm. A másik kilátónál is felbukkant még kettő, míg szépen, lassan kiszívtuk az összes levegőt a palackokból.

Este életem első éjszakai merülésén vettem részt. Eléggé féltem, főleg, mióta a Titanikot láttuk 3D-ben, semmi kedvem sem volt beleugrani abba a fekete óceánba, ami mindent olyan könnyedén nyel el. Főleg, hogy mikor kijössz, hideg van a vizes búvárruhában.Végül naplementekor ugrottunk be. Tudtam, hogy nem nagyon látunk majd semmit, hiszen Malapascua igazából a rókacápák miatt vonzza az embereket, így nem voltam csalódott. De a mai napig nem látom, mi értelme az éjszakai merüléseknek.

Gondolkoztunk, hogy maradunk még egy napot és csak vasárnap megyünk vissza, hogy elérjük hétfőn reggel a gépet Manilába. Sajnos azonban Henningnek meghalt a három hónapos Sony Xperia z3-asa, nem tudtuk többé bekapcsolni. Crystal azt mondta, itt minden nagy bevásárlóközpont mellett van egy üzlet, ahol telefonokat javítanak, próbáljuk meg ott. Ezért már szombaton neki akartunk indulni.

 A búcsúesten halat vacsoráztunk, habár nagyon sajnáltuk a tálon fekvő élettelen, szürke papagájhalat. Aki látott már ilyet víz alatt, milyen színes, gyönyörű hal ez, azt nem lepi meg, ha elmondom, hogy komolyan elgondolkoztunk a hús- és halmentes életmódon. De meg kell mondjam, nagyon finom volt...

Dumaguete Negros Oriental fővárosa. Túl későn ért oda Tagbilaranról a komp, hogy stesszelés nélkül elérjük a buszt, amelyik elvitt volna abba a városba, ahonnan a komp indult Apo szigetére. Mivel mi úgyis mindenütt otthon vagyunk, egy kiadós ebéd és az elmaradhatatlan mangó shake után hotelkeresésbe fogtunk. Egy utcával fentebb bemetünk hát egy hotelbe, megkérdeztük az árat és ott is maradtunk. Oké volt az ár, és valahogy nem olyan vidám dolog a Fülöp szigeteken a déli órákban sétálgatni, kivéve ha valaki különösen szereti, ha patakokban folyik róla az izzadtság. Ennek ellenére, ha már itt ragadtunk, felkerestünk egy búvárcentrumot is, hogy kitaláljuk, hogyan is lehetne Apo-n búvárkodni. Mint kiderült, Dumaguete-ből jóval olcsóbb, még ki is raknak a szigeten, amikor pedig vissza akarunk jönni, csak fel kell hívnunk a hajót a szállásról. Így történt, hogy másnap egy helyi halászhajón találtuk magunkat még vagy 30 másik ember társaságában. 

Búvárkodni Apo szigete körül nagy élmény lehet, ha valaki még nem látott gyönyörű korallkertet és hatalmas teknősöket, minthogy itt egy teknős rezervátumot hoztak létre. Nekünk kicsit szöget ütött a fejünkbe, hogy hol vannak innen a halak, de aztán mondták, hogy Apo egyik felén vagy két éve a tájfun elvitte az összes korallt, ezzel sok hal is eltűnt, ami pedig nem, azt a halászok fogták ki réges rég. Kicsit csalódottak voltunk, mert a kormányzati turisztikai oldalon ez volt az egyik legjobb helyként feltüntetve, pedig Balicasag nyomába sem ért. Ennek ellenére mi nagyon élveztük a búvárkodást és három merülés után sem voltunk fáradtak Apo szigetét felfedezni. 

Kis gumicsónakkal tettek ki a parton. A szigeten nagyon egyszerű házak álltak, az emberek ismerték egymást, mosolyogtak ránk. Hamar megtaláltuk azt a családot, akiknél megszálltunk. Sem áram, sem tusoló nem volt, csak úgynevezett vödrös tusoló. Persze itt nem kell valami extrára gondolni, volt egy kád víz, ami persze nem volt mentes a szúnyoglárváktól sem, és nyilván nagyon meleg sem volt a víz, na ebből vehettél egy vödörrel, hogy aztán a fejedre borítsd. Az élménydús tusolás után felmásztunk a világítótoronyhoz, majd a partról néztük, ahogyan Negros Oriental hegyei mögött eltűnik a nap. Generátorok búgtak fel jelezvén, hogy ha még lámpa mellett akarunk vacsorázni, akkor ideje haza indulni. A család már vacsorázott mikor megérkeztünk, de felhevítették a kis vályogkályhát miattunk. Finom és kiadós vacsora került elénk, amit nagyon élveztünk. Ennek ellenére úgy döntöttünk, a kis szigeten mindent láttunk, megízleltük e természetközeli lét hangulatát, így másnap elhagyjuk a szigetet. 

A hajót dél körülre vártuk, így még volt egy kis időnk sznorkellezni. Nagyobbnál nagyobb teknősöket kaptunk lencsevégre, volt, amelyik olyan közel jött és olyan tempóban, hogy ilyettemben őt is halálra rémítettem. 

Estefelé érkeztünk vissza a hotelbe egy csodás hajóút után. Már csak egy vágyunk volt: Palawan szigete. Igen ám, csak a repülőjegy iszonyú drága volt és nem is volt közvetlen járat. Hétfőre lett volna elfogadható árban jegy, de addig még két nap volt, én pedig nem akartam két napot Dumaguete-ben tölteni. Így bukkantam rá Cabilao szigetére, ahol  pörölycápák élnek. Hú, azt meg kell nézni! Útra fel! Aztán Malapascua, ahol a rókacápa él, és végül jöhet Palawan! Palawanon először két dolgot is szerettünk volna megnézni, egy földalatti folyót és elsüllyedt hajókat. Mivel azonban az interneten olvastuk, hogy az első csöppet sem jó, mert a filippínók tömegturizmust csináltak belőle, hogy beszedhessék a pénzt, cserébe viszont semmit nem látsz és még kényelmetlenül is ülsz, lemondtunk róla. A terv így is kicsit strapás volt, 3 sziget 9 nap alatt, de mi elhatároztuk, versenyt futunk az idővel, mert a Fülöp szigetekre nem szeretnénk visszajönni.

Felkerekedtünk hát másnap, hogy ismét Boholon találjon ránk az éjszaka. A jól ismert kompot választottuk, majd az oldalkocsis motor után egy jeepney-be ültünk be. Ez egy csőrős orrú kisteherautó, amit az amcsik hagytak itt a második világháború után, színesre festett ábrákkal de szétrozsdásodott belsővel várja az utazni vágyókat. A hangsúly itt inkább a várja szón van, ugyanis ez a furcsa utazóalkalmatosság nem indul el, amíg meg nem tellik. Ha fél óra, akkor annyi, ha három, akkor annyi. Szerintem mi itt vártunk vagy két órát, hiszen a mi fogalmunk arról, hogy mikor tellt meg ez a jármű nem esett egybe a filippínók gondolataival. Egy bűvész képességével varázsoltak helyet még egy embernek és még az azután következőnek is, a semmiből. Amikor végre elindultunk, a leszállók pénzt vertek a kapaszkodóhoz, ha tudatni akarták, hogy a következő megállóban ők bizony kiszállnának. A helyiek jót mulattak rajtunk, mondván, hogy nekik kacsaorruk van, míg a fehér emberek kutyaorral büszkélkedhetnek. Jó volt a hangulat, csak fullasztó a meleg. Egy óra is beletellt míg megérkeztünk a kikötőhöz, ahonnan halászhajók vittek át Cabilao-ra. Beszálltunk az egyikbe és mikor elindult, akkor láttuk, mekkora kincset találtunk! Alattunk, felettünk csillagok fénylettek. A fejünk felett a kivilágítatlan természetben minden csillag megmutatta magát, alattunk pedig a fekete vízben planktonok villantak fel, mint vízbe hullott csillagok, ahogy a hajónk megérintette őket. Ennél gyönyörűbb éjszakai fényeket még sehol nem láttam!

A szigeten pont egy ötcsillagos szállodába tévedtünk be, ahol sajnos nem hajlottak arra, hogy ott sátrazhassunk a kertben, viszont ismertek egy olcsó helyet, csak a sziget másik felén. Hívtak is két motort, de mi a csomagokkal nem fértünk fel. Valamiért ők vissza akartak tartani a gyaloglástól, mondván, a sziget veszélyes. Veszélyes? - kérdeztük - milyen veszély leselkedik ránk? Talán kirabolnak? Neem! A szigeten mindenki ismer mindenkit. Eltévedünk - mondták. De van Google Maps-ünk. Na erre már nem tudtak mit mondani ezért azt a választ kaptuk, hogy a kutyák veszélyesek. Aha - gondoltuk - ez is csak ilyen "de veszélyes a világ" kivetülés, aminek semmi alapja sincs, így fogtuk a cókmókot és gyalog indultunk neki. 

Mikor odaértünk, kicsiny szoba vödrös tusolóval és eszméletlen mennyiségű szúnyoggal, illetve vacsoraként egy helyi specialitással várt minket. A nap hosszú volt és másnap korán akartunk kelni, hogy elérjük a hajót, ami a cápákhoz visz, így rendkívüli sebességgel tettük el magunkat másnapra. Reggel kipróbáltuk, amit az ázsiaiak nagyon tudnak: hárman egy motoron. Így mentünk úttalan utakon a sziget egy harmadik felére, ahol a búvárcentrumok voltak. Amikor elmondtuk, mi járatban vagyunk, nagyon elcsodálkoztak és legnagyobb meglepetésünkre arról tájékoztattak, hogy pörölycápát legalább 20 éve nem láttak már. 

Letörtünk, mint a bili füle, hiszen nem kevés pénzbe került ide utazni és fogalmunk sem volt, hogy most mi legyen. Úgy tűnt, a kormányzati turisztiakai oldal úgy hazudott, mintha könyvből olvasná. Apo szigete még csak-csak elment, Cabilao viszont egy nagy nulla. Mondtam Henningnek, ne adjuk fel, hanem csomagoljunk és menjünk tovább Malapascuára, akkor egy nappal hamarabb érhetjük el Palawant is. Henninget azonban nehéz volt belelkesíteni, hiszen most már a kormányzati portál minden szavában kételkedett és úgy gondolta, akárhova is futunk, mindenhol csalódni fogunk. 

Ennek ellenére erőtt vett magán, és, mivel a motort hiába hívtuk, gyalog indultunk el az 5 km-re lévő hotelba. Mint azonban megérkezésünkkor kiderült, a tulajdonos elment templomba, bezárta a házat és az egyetlen kulcsot pedig elvitte magával. Egy órát tébláboltunk ott, mire megjött, hát, mit mondjak, nem ugrottunk ki a bőrünkből örömünkben. Ismét hajó, jeepney majd komp követlezett Cebu szigetére. Akkor már bántam nagyon, hogy nem vártunk két napot és mentünk Palawan szigetére.

Alona beachre megérkezve, emlékszem, azt kérdeztem magamban, hogy ez lenne a paradicsom? Ugyanis mindenhol ezt írták. Homokos partja inkább csak hátrébb van, különben betonlépcsőket és homokos teraszt építettek, hogy meghosszabbítsák a beachfrontot. Emellett a hotelek a strandon megfizethetetlenül drágák. Legalábbis nekünk.

Helyiek segítségével befordultunk egy kb fél méter széles utcába, ez a fél méter két ház között volt. Már épp vissza akartunk fordulni erről az iszonyatosan lepukkant helyről, mikor hirtelen megérkeztünk egy szép, fehér házhoz. Szép, tiszta szobát kaptunk és berendezkedtünk. A kultúrsokk és a szomorúság, hogy elvesztettük a vörös filtert Henningen csapott le, lebetegedett. Mint kiderült, jobb helyen nem is tehette volna, mert Pangalao szigete tényleg a paradicsom volt, ha nem is szokványos értelemben. 

Napközben Henninget kifektettem a napra szaunázni, persze letakarva. Így nem kellett sokáig várni arra, hogy újra egészséges legyen. Felfedeztük Alona beachet teljes hosszában, sznorkelleztünk, vagy csak ültünk a vízben és bámultuk a naplementét. Esténként egy nagyon olcsó, de finom helyen ettünk grillezett csirkét, vagy másutt, jó drágán, halat. Emellett a napot számtalan mango shake tarkította. Érdekesség, de nem láttam olyan éttermet, ahol ne lett volna a reggeli menün a "Hungarian sausage", vagyis a magyar kolbász. Emellett a német "Schnitzel" vagyis rántott hús is igen sokszor látható, bár megtudtam, hogy ezt a világon mindenütt használják. Aztán egy helyen találtunk "Bratkartoffel"-t és "Cordon bleu"-t is.

Sznorkellezni a sziget körül nem éri meg, az ember nem lát semmit, és ehhez még veszélyes is, mert nagy a hajóforgalom. Ami viszont itt volt a legszebb, az a búvárkodás. Balicasag szigete nincs messze, az a Fülöp szigetek legszebb dive spotja. Emellett pedig jókor jöttünk, mert december második hetéig előszezon van, és mindenhol promóciós árak voltak, így egy merülés egy szuper búvárcentrumban (Go Scuba) nem került többe, mint 20 euró, ami fele annak, mint bárhol a világon. Meg is ragadtuk az alkalmat és nem bántuk meg! Rengeteg hal, színes korallok, kis halak vagy nagyobbak tömkelege mutatta meg magát, olyan szép volt, hogy a Maldív szigetekhez hasonlítanám. Amerre mentünk jött egyik korall a másik után, 22 méteren napsütés, egy barlangból hatalmas haláradat bukkant elő. Búvármesterünk elkérte a kameránlat, hogy együtt vegyen fel minket videóra, ahogy a haltömeg körbevesz minket. Annyi színnel én még életemben nem találkoztam! 

Merülés után hazafelé pedig mindig kiültünk a hajó orrára és élveztük, ahogy dobálnak a hullámok, alattunk pedig szinte nincs is semmi. Mintha repültünk volna! Úgy éreztem, soha nem voltam még olyen boldog.

Észre vettem, mennyit fejlődtem búvárkodás terén. Elkezdtem a búvármestertől függetlenedni és magam felfedezni a tengerfenék nyújtotta szépségeket. Elkezdtem forogni a vízben, háton úszni a felszereléssel és szaltókat dobálni is. A levegővel mindig mi tudtunk a legjobban gazdálkodni, illetve én, mert nekem kisebb a tüdőm, mint Henningnek, de csak 10 bár a különbség. Mihelyt kijöttünk a vízből, én már ugrottam volna vissza. Akkor fordult meg először a fejemben, hogy búvármester leszek és talán ebből fogok élni.

A kameránkra kerestünk vörös filtert, mivel azonban ez 2-3 éves modell, nem lehetett kapni. Ekkor fedeztem fel az interneten, hogy ha nyers felvételt készítesz, és utólag egy programmal korrigálod a színeket, sokkal szebb eredményt kapsz, mintha vörös filtert használnál. Mi nem tudtuk, hogy ez videóra is működik, illetve Henning próbálta már, de akkor a gopro még új volt, nem volt annyira kitesztelve. Szóval lemondtunk a vörös filterről, aminek az elvesztése immár sorsszerűnek tűnt, mintha a sors egy jobb megoldást akart volna mutatni, amire soha nem jövünk rá, ha nem nyom a szükség. Pedig mi még bele is voltunk betegedve!

Minél közelebb kerültünk karácsonyhoz, annál több kolduló gyerek és felnőtt énekelt esténként a külföldiek asztalainál remélve, hogy ezzel valami kis pénzhez jut. A kínaiak legtöbbször ignorálták őket, hagyták őket énekelni, és fizetni sem fizettek. Valóban idegesítő, hogy kb 5 percenként zavarnak a vacsorai beszélgetés közben. Ez persze általában csak a parton van így. A parton egyébként is minden második méteren leszólít valaki, hogy programot ajánljon másnapra, vagy gyerekek jönnek oda, hogy "adjál pénzt!". De ezek olyan tényezők, amik elsiklanak amellett, milyen gyönyörű Balicasag szigete!

Egyik nap aztán azt éreztük, itt már mindent láttunk. A búvárcentrum ugyanazkat a helyeket látogatta volna meg, így ideje volt tovább indulni. Az interneten kerestük ki, merre is menjünk, és Apo szigetére esett a választásunk.

Igaz ez a Negros Oriental szigetcsoportba esett és kicsit távolabb volt, de kit érdekel, ha szépeket lehet látni? Emellett Apo szigete igen természetközeli állapotban maradt, elektromos áram csak 3 óra hosszat volt naponta, este 6-tól 9-ig. Szóval ismét oldalkocsis motorra ültünk, ami elvitt minket a kikötőbe, Bohol fővárosába, Tagbilaranba. Már tudtuk, hogy beférnek a csomagjaink egy ilyenbe.

Itt ért minket Boholon töltött időnk egyetlen átverése, amit csak később tudtunk meg. A kompnál be kell csekkolni a csomagokat. Boholról Negros Orientalba 300 Peso volt a kettő, visszafelé csak 160.... Ez egyébként nagyon idegesítő a Fülöp szigeteken. A szemedbe hazudnak, szemrebbenés nélkül és még csak nem is szégyellik magukat, ha megkérded, akkor miért van kevesebb ráírva? Szóval szemfülesnek kell lenni, nem szabad az embernek hagyni magát! Ha ezen túl tudunk lépni, nagyon sok az európai szolgáltató, főleg búvárkodás terén, ők nem vernek át, akkor Pangalao szigetén Alona strandja az a hely, amit meleg szívvel ajánlok bárkinek. Ha ez valakit egyébként megnyugtat, ezek a primitív átverők a sajátjaikat is átverik, nem csak a turistákat.

Ez azonban tényleg semmi ahhoz képest, amit Balicasag tud nyújtani, az a hihetetlenül színes világ, amit a természet a víz alá alkotott meg. Egy hetet töltöttünk itt, de minden pillanatát élveztük. Boldog vagyok, hogy ott lehettem.

A Fülöp szigetekre úgy gondoltunk, mintha a második Maldív szigetek lennének. Egy barátom azt mondta, itt kevésbé akarnak majd átverni meg meglopni, és szerinte ez annak tudható be, hogy északon keresztények élnek. Az élet iróniája sajnos azonban pont az ellenkezőjét bizonyította. 

A Fülöp szigetek távolról gyönyörű, viszont minél közelebb vagy hozzá, annál többször találkozol a primitív arcával. A déli részekre nem érdemes menni, mert ott nagy a veszélye, hogy az IS-hez közel álló iszlamista terroristák elrabolnak váltságdíj reményében. Ezért a mi uticéljaink Manila, Cebu, Bohol és Palawan voltak. 

A szigetek felülről pont olyan festőiek, mint a Maldív szigetek. Leszállásnál az első, ami szembe tűnik, a szegénység. A folyón bambuszokból összetákolt házféleségek állnak, ami a brazil favelákra emlékeztet, csak gondolom, sem folyóvíz, sem áram nincs.

Manilát szerintem Bangkokhoz vagy Kuala Lumpurhoz hasonlóra akarták építeni és persze a képeken úgy is néz ki...csak a valóságban egy koszos, lepukkant gettó az egész. Henninggel valamiért elbeszéltünk egymás mellett, mikor megegyeztünk a hotelban és mivel ő szervezte az odautat, rossz helyen kötöttünk ki. Nagyon rosszul éreztük magunkat azon a környéken, mert irtó lepukkant volt, hogy az emberekről ne is beszéljünk, ezért a fülledt melegben visszagyalogoltunk a metróhoz, hogy megkeressük azt a hotelt, ahova eredetileg akartunk menni. Jobb környék volt, de a hotelt 1 perccel előttünk foglalták le. Gyalog indultam neki, miközben már beesteledett, hogy a szomszédos hotelekben körbekérdezzek. Nem messze volt még hely, egy fülledt kicsiny szobácska. Mi meglepődtünk, milyen drága ez az ország a szolgáltatás színvonalához képest.

Hotelünk nem volt messze a parttól, ahová egyik este ki is gyalogoltunk. A természet szép naplementével kárpótolt minket. Hotelünk egyébként jó környéken volt, főleg fiúknak, a piroslámpás negyed mellett. Volt, hogy naívan bebattyogtunk egy étterembe, mire kb 6 lány köszönt Henningnek mosolyogva a bárból, hogy "hello sir", majd értetlenkedve pislogtak rám. Mi is értetlenkedve pislogtunk rájuk, majd megállapítottuk, hogy ez talán mégsem a mi éttermünk és gyorsan olajra léptünk. De az utcák telis-tele voltak gazdag turistákra váró, alig felöltözött, de annál fiatalabb lányokkal. Egész tartózkodásunk alatt feltűnően sok idős külföldi pasi császkált fiatal, helyi lányokkal, kéz a kézben.

Mivel Manila nem nyerte meg a tetszésünket, gyorsan foglaltunk egy repülőjegyet Cebuba. Itt néha nagyon olcsón lehet repülőjegyet találni, kb 40 eurót fizettünk fejenként. Emellett azt kell, hogyondjam, mind a Philippine Airlines, mind a Cebu Pacific nyújtotta tapasztalataimból, hogy nagyon nyugodtan és jól repülnek. Ami kicsit vicces, hogy ha bekapcsolja a kapitány a biztonságiöv használatát jelző figyelmeztetést, akkor mindenki leül és nem kapsz kaját :). A Manila-Cebu járaton kb 20-szor játszották ezt el, soronként, utoljára az előttünk levő sor kapott kaját :). 

Na, azért csak megérkeztünk Cebura és éhen sem haltunk. Egy nagyon kedves taxisofőrt fogtunk ki, akivel mi sajnos, nem tudtunk ilyen kedvesek lenni, mert sok rosszat olvastunk a taxisokról. Elmondta, hogy az internetes információ rossz, mi pedig nem tudtuk, higgyünk-e neki, vagy sem. Google Maps-szel követtük nyomon, hogy a helyes irányba és útvonalon megy-e, míg megérkeztünk a Déli Buszállomáshoz. Nem tellt bele 15 percbe, már a buszon ültünk, ami egy pár óra múlva letett minket Oslobban, ami arról híres, hogy itt az öbölben sznorkellezve vagy búvárkodva garantáltan lehet cetcápákat látni. Ezek kb úgy néznek ki, mint egy kisebb bálna, és az embernek nincs mitől tartania a közelükben, mert planktonokkal táplálkoznak. Bementünk a szemközti hotelbe, és a szoba kb. négyszer annyiba került, mint Thaiföldön, de se ablak nem volt rajta, se kézmosó nem volt a wcben. Kivéve persze a zuhany. Nem akartunk ebből a hotel hygiéniai szintjére következtetni. Miután körbejártuk az összes hotelt a környéken és mindenütt jóval drágább volt, végül úgy gondoltuk, egy-két éjszakát itt is kibírunk, úgyis van terasz meg medence. Aztán este sétálgatva szólított meg valaki, hogy nem keresünk-e szobát, és bemondta ugyanazt az árat, amennyi a miénk volt, csak a szoba volt sokkal jobb. Akkor gondoltam rá először, hogy ezek nem fix árak. Szóval lealkudtuk a szoba árát,  és másnap költöztünk. 

Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy az első hotelben ettünk. Drága volt és éhesek maradtunk. Az egyetlen jó hely a teraszuk volt, ami az óceánra nézett. Pénzt mindig előre kért a nő, vigyorogva, a kezét tartva, közben pedig a hátát dörzsölte a zsírtól megfeketedett falba. Döbbenetes volt látni.

Este kiültünk a medence szélére, bámultuk a csillagokat és mangó shaket ittunk. Másnap buvárruha fel, be a vízbe, merülés. Amikor először pillantottam meg ezeket a hatalmas állatokat, tátva maradt a szám, úgyhogy nagyon kellett figyelnem a regulátorra, nehogy kiessen a számból, és ezzel még a lélegzetem is elakadjon. 14 cetcápa úszkált a fejünk fölött, egy-két méterre egymástól. Mivel a felszerelés igen gyatra volt, arra koncentráltunk, miközben Henning levette a gopro-ról a vörös filtert és sajnos el is hagyta. 25 euró veszett a tengerbe vele. Nem értettem, miért vette le, hiszen nem vízfelszínen voltunk, így sajnos a felvételek teljesen kékek. Mindketten nagyon szomorúak voltunk a veszteség miatt, hiszen maga a búvárkodás is Oslobban 60 euró, a minőség pedig silány. Anyagi veszteséget, meggondolatlanságból nem engedhetünk meg magunknak. Ha pedig nem akarunk szürke vízalatti felvételekkel hazamenni, akkor muszáj valahonnan egy új vörös filtert keríteni. Mégpedig mihamarabb. De a Fülöp szigeteken? Hol?

Délután aztán jött értünk egy oldalkocsis motor, amire felpakoltuk a motor kapacitásához képest eszméletlen mennyiségűnek tűnő cuccainkat, majd elindultunk egy közeli kikötőbe. Gyönyörű strandok felett suhantunk át, mikor megérkeztünk a partra. Kikötő? Gyalogoltunk a vízben ki a hajóhoz. Hajó? Helyi halászbárka, volt vagy 5 személyes. Nagy kaland? Meg a kacsamesék? Bizony!

 Egy két órás hajóút kezdete volt ez, aminek a végén megérkeztünk Boholra, Pangalao szigetére. Az út gyönyörű volt. Repülő halak kísértek minket a türkizkék vízen, a távolban valahol vihar színeit láttuk, a sötétkékre festett eget, amely annyira egybeolvadt a földdel, mintha egy fátylat húzott volna fölé. Beszélgetni sajnos nem nagyon lehetett, mert a motor akkora zajt csapott, hogy muszáj volt füldogót tenni a fülünkbe. Így inkább csak a szavak nélküli kommunikáció szépségeit élvezhettük. A hajóskapitány és a segédje megosztották velünk az ebédre szánt kicsiny kekszüket és valamicske vizet is kaptunk. Távolodtunk Cebutól és akkor azt éreztem, hogy lassan- lassan kibontja magát nekünk ez a furcsa világ, és hamarosan révbe érünk.

Szingapúrban őrült meleg tud lenni napközben. Mikor megérkeztünk új hosztunkhoz, akik egy koreai pár volt, nagyon megörültünk a kedves fogadtatásnak és a lehűtött lakásnak. A szobánkból az egész városra rá lehetett látni. Mivel azonban a városközpont a dizájnos felhőkarcolókkal és a híres Marina Bay Sands hotellel a másik irányban volt, ebbe az irányba pedig inkább lakóházak voltak, az egész úgy nézett ki napközben, mint egy  panelprogramban felújított gigantikus lakótelep. Este viszont, mikor kigyúltak a fények, hirtelen egy modern nagyvárost idéző ruhába bújt.

Nem voltunk messze a Marina öböltől, így gyalog indultunk neki. Szingapúr nappal nem olyan látványos, minden felhőkarcoló egy színű szürke. Az igazi arca este bontakozik ki, akkor látod meg hirtelen, hogy a belvárosban nincs két olyan felhőkarcoló, ami ugyanúgy nézne ki.  Gyönyörű parkokat alakítottak ki mindenhol, rengeteg a zöld övezet. Ahol nem volt hely a földön, ott az emeleten oldották meg a parkosítást, de olyan parkokat is látni emeleteken, mint egy botanikus kert. El tudnál képzelni egy botanikus kertet egy tízemeletesben? Mégy fel a lifttel, és minden szinten más növények, fák találhatók? Nos, szerintem Szingapúrban senki sem ütközne meg ilyenen. És valóban, egy ideig az az érzésed, mintha Aliz lennél Csodaországban, de legalábbis valami drogtól feldobva olyan dolgokat látnál, amik a valóságban nincsenek.

A Marina Bay Sands hotel mindezzel ellentétben egy csalódás volt. Tudjátok, az az a hotel, amelyiken három felhőkarcoló tetejét köti össze egy szörfdeszka kinézetű infinite pool. Legalábbis a képeken így néz ki. A valóságban viszont a három torony egy lapon sem említhető a felhőkarcolókkal. Kicsik. És teljesen normális négyszögletű tornyok. Ha nem lenne a tetejükön a szörfdeszka, még csak mutatósak sem lennének. Nagy álmom volt felmenni oda a poolba, de csak szállóvendégeknek lehet, az pedig kb 500 Euró éjszakánként. Azonban mikor megláttam, nagyon gyorsan lekerült a listáról. A pénztárca mindenképpen nagy örömmel fogadta ezt a döntést.

Esténként szinte mindig itt sétáltunk, vagy a parkot néztük meg, vagy a belvárost, vagy épp felülről az óriáskerékről csodáltuk meg Szingapúr fényeit. Na persze nem hosszan, mert 33 szingapúri dollárt kértek fél óráért. Le is fotóztak minket és lett volna képük egyetlen képet kerek 25 szingapúri dolcsiért már nekünk is adni. Erről a megtisztelő ajánlatról azonban mi gyorsan lemondtunk. Bezzeg az orosz pár, akik Airbnbs lakásunk másik szobájában voltak és minden reggel véletlenül a saját polcukra tették vissza a sajtunkat, amit előtte persze kicsit megdézsmáltak, nekik volt pénzük a képre is. Ez persze egy összemontírozott csoda, ettől függetlenül ők büszkén mutogatták nekünk új szerzeményüket.

Sajnos csak pár napot tudtunk eltölteni Szingapúrban, pedig maradtunk volna még. Hihetetlen város! Az ember legszívesebben leülne egy parkba, vagyis, minden este egy másikba, és bámulná ezeket a rendezett, megtervezett, mesterséges, de a természet érzését maximálisan visszaadó csodákat.

Az egyik nap Santos szigetét látogattuk meg, ami inkább egy ilyen Disneyland féleség. Ha azonban az ember átjut a sziget másik oldalára, ahol kis öblökben természetes strandokat alkítottak ki, akkor még fürödhet is az óceánban, amellett, hogy ezek a kis strandok nagyon szépek is. A szigeten sokféle állat szaladgál szabadon, és ezt most elsősorban nem átvitt értelemben mondom. Pávák, majmok és bizony, szúnyogok. Az öbölből a nyílt tenger felé nem annyira érdemes kikukucskálni, mert arra inkább csak olajfúrótornyokat lát az ember, pont úgy, mint Malajziában, hiszen ezek az országok az olajnak köszönhetik jólétüket. A vízben itt inkább turisták úszkálnak, a helyiek pedig inkább az élményfürdőt részesítik előnyben. Santos szigete ingyenes volt, amikor mi mentünk, de már akkor kiírták, hogy ez változni fog. Hogy ez a belépő valamit magában foglal-e majd, nem tudom, mert a látványosságokért mindenhol külön kellett fizetni és nem is keveset. Ha a Szingapúriakból indulok ki, nem hiszem.

Másnap felültünk a már jól ismert metróra és két metró plussz busz kb egy óra transzport után már meg is érkeztünk a helyi állatkertbe. Ami rögtön feltűnt, hogy frekventált helyeken ki van téve egy nagy tábla, úgynevezett kriminalitásmutató. Ezen feltüntetik, hogy piros, sárga vagy zöld zónában tartózkodunk, annak megfelelően, hány bűncselekmény történt ott az elmúlt években. Ez a szám, legalábbis az utolsó éves adat, fel van tüntetve a táblán, illetve az is, hogy milyen bűncselekmény történt már itt - rablás stb. A legtöbb, amit láttunk, 8 rablás egy évben, és ott már veszélyes átszállópontra figyelmeztetett a tábla. 

Állatkert helyett 30 szingapúri dollárért egy szuper szafarit kaptunk. Egy teljes napot is el lehet ott tölteni. Az egész olyan, mintha egy trópusi őserdőben sétálna az ember, ketreceket a legritkább esetben láttunk. Az egyik út a fák koronájának szintjén vezetett, ahol egy gibbon tartott épp előadást, fák ágain való ugrálásból. Az embernek még a karizmai is megfájdultak, ahogy nézte. A hídról lenézve krokodilok úszkáltak a folyóban. Mivel néha még az eső is eleredt, teljesen esőerdőhöz méltó képet kaptunk. Nagyon tetszettek a feliratok, amik elmondják, mi a különbség a krokodil és a reptilek között, vagy mit jelentenek az elefántok által kiadott hangok. Elefántokat lehetett etetni, de mi túl későn értünk oda, ezért mi csak megsimogatni tudtuk őket. Mikor én kerültem sorra, nagy üvöltés következett, mire kicsit elbizonytalanodtam. Henning viszont azt mondta, hogy a felvételek szerint ez a fajta elefántüvöltés azt jelenti, hogy felvettek maguk közé. 

Jóval 5 óra császkálás után mondhattuk el magunkról, hogy a jegesmedvén kívül mindent láttunk. A jegesmedve volt az egyetlen, ami kicsit kétséget hagyott bennünk, ugyanis neki fedetlen úszómedencéje van. Egy trópusi esőerdő közepén. Kint 30 fok felett van a hőmérséklet. Persze van benti rész is, illetve az egészet hűtik, de... Ha a jegesmedve bent van, nem látható. Ki csak etetéskor jön a 30+ fokra, hogy parádézzon az élelemért az embereknek. Szóval őt nem láttuk. Bent ült a hűtőben.

Átszálláskor aztán nagyon megéheztünk. Henning mindig odavan a süteményekért, és Szingapúrban bizony nagyon jó dolgokat látni. Alig ettük meg a nagy, mű, ám annál jobban kivilágított karácsonyfa alatt, amit vettünk, már menni is akartunk a következőért, olyan finom volt. 

Így jött el lassan a búcsú ideje. Maradtunk volna még. Szingapúr nagyon hangulatos, rengeteg gyönyörű és hatalmas parkkal, modern város, barátságos emberekkel. Minden tiszta, rendezett, csendes és nyugodt. Néha már tuúlságosan is nyugodt. Legszívesebben a parkokban üldögéltünk volna még, élvezve a nyugalmat és a szemünknek szokatlan, modern kilátást.

Hosztunk egy koreai pár volt. Kedvesebb emberekkel még életemben nem találkoztam! Meleg fogadtatás után rögtön az volt az érzésünk, mintha réges-régi barátok lettünk volna. Utolsó reggel kivittek minket kocsival a reptérre, miután megvarrták nekünk a sátor táskáját. Emellett a lány még usb töltőt is ajándékozott nekünk, amit ha az ember feltölt, útközben, mikor nincs konnektor közelben, töltőként lehet használni telefonhoz, tablethez stb. Mindigis akartunk ilyet, csak hát nem olcsó. Nagyon megörültünk. Talán emiatt a kedves fogadtatás és otthonos légkör miatt is esett annyira nehezünkre tovább menni, különösen a Fülöp szigetekre.