Minden országnak meg vannak a maga furcsaságai, pl. a thailandiak a mozifilm kezdete előtt felállnak és műsort a király nagy tetteiről 1 percben, a szingapúriak meg az utcán szólnak oda, hogy Isten hozott. De kétség kívül az egyik legfurább és igen kellemetlen dolguk az, ahogy a határátkelést intézik.

 Malajziában mindenhol azt hallottuk, mindegy, melyik buszra szállsz fel, a határ túloldalán kell majd a megfelelőt kiválasztani. Emellett még azt is mondták, hogy csupán másfél ringitbe kerül. Nos, ez mind igaz, ha csak a határig mégy. Viszont ki az, aki csak a határig megy? Még akkor is, ha Szingapúr csupán egyetlen város. Persze, hogy a túristák a városközpontba akarnak menni! Oda viszont csak egy busz megy, amire nem szállhatasz fel, csak akkor, ha a megfelelő jegyet vetted meg.

Nos, mivel mi a malájokra hallgattunk, meg arra, mennyit veszítenénk a ringit szingapúri dollárra való váltásánál, bevásároltunk mindenféle tartós élelmiszert, mivel Szingapúrban az étel nagyon drága, alig hagyva ringitet. A határon aztán koppantunk, mert nem volt elég ringitünk, hogy még egyszer kifizessük azt az utat, aminek a felét már megtettük és kifizettük, ATM pedig nem volt a közelben. A busz vagy egy órát váratott magára, és mindez csak azután derült ki. Szóval várhattunk megint a 30 fokban a nagy cuccokkal egy buszra, amiről fogalmunk sem volt, hová visz. 

Miközben elégedetlenségünknek adtunk hangot, az egyik mellettünk álló oda szólt, hogy hát igen, Szingapúrba nem olyan egyszerű bejutni, mint Németországba. Gondolom, hallotta, amikor németül beszéltünk. Ezután hozzátette, hogy itt azonban nem is robbantgatnak terroristák - utalva ezzel a párizsi merényletekre, amik kb két nappal azelőtt zajlottak le. Mindezt gúnyosan nevetve. Eltekintve attól, hogy nem a szigorú határőrökkel volt problémánk, hanem a tömegközlekedéssel, a tahóság világbajnoki címét egyhangúlag azonnal neki szavaztuk. Én azért odaszóltam neki, hogy jól szórakozik-e olyan országokon, amelyek háborús menekülteken próbálnak segíteni, még gúnyosabban felelte, hogy azok nem menekültek, hanem terroristák. Attól, hogy a következő napokat ne a dutyiban húzzam le, Henning mentett meg, mert elvonszolt onnan. Szerencsére, mert majdnem behúztam egyet ennek a tahónak. Pedig azt hittem, Szingapúr annyira überfejlett, hogy mentes az ilyenektől, de megnyugtató, hogy itt is működik az intelligencia természetes eloszlásának törvénye, így egy szabály már van is, amiben van némi rutinunk. Ha így nézzük, a világ kultúrái nem is térnek el egymástól olyan nagyon.

Mikor végre sikerült elérni a városközpontot már beesteledett. Hatalmas felhőkarcolók elegánsan kivilágítva magaslottak fölénk. No lám, nem is kell Grand Canyonig menni, hogy az ember porszemnek érezze magát ;). A lényeg, beleszerettünk Szingapúrba.

Szállást ismét AirBnBvel találtunk, hiszen Szingapúr amilyen kicsi, olyan drága. Csak amikor megérkeztünk a condóba, akkor akadt el a lélegzetünk. Szó szerint, mivel a három kínai a konyhában leégetve szerette a vacsoráját, és a szagok a lakás egyetlen zugát sem kímélték. 5 szoba volt és mindegyikben legalább két ember. A mellettünk lévő szoba lakóinak csak a hangjukat ismertük meg, nem mertünk bemutatkozni, mert a hangok alapján korhatáros filmet forgattak. Másik szomszédunk egy latin házaspár a kislányukkal. Emellett volt még egy szoba, de a lakói nem akartak barátkozni, illetve a miénk. Se tányérok, se poharak, evőeszközökről ne is beszéljünk, sehol nem volt hely leülni, ellenben minden koszos volt. Káosz uralta a túltömött hűtőt, csakúgy, mint a ruhaszárítót, hiszen a mosógépért már időpintot kellett foglalni. Henning a földön aludt egy matracon, ha kihúztuk az ágyat, épp annyi helyünk volt, hogy a cuccaink még befértek a szobába. Sebaj, az ablakból az ígéretesnek kinéző úszómedencére láthattunk ki, és megtaláltuk a lakás egyetlen pontját, ahol a jó illat húzta meg magát.

Henninget itt láttam először igazán elégedetlenül. Gondolom félt, hogyha a hűtő ennyire tele van, hova pakoljuk majd a sörét. 

Az alvásminőség azonban szuper volt. Hajnal 5-ig. Akkor ugyanis a kínaiaknak eszébe jutott, hogy mosogatni kéne. Ezt ugyanolyan hangzavarral és ajtócsapkodással tették, mint amilyen szaggal előző este főztek, úgyhogy fel kellett kelnem. És tudjátok, Bud Spencertől, milyen az, ha ballábbal kel, nos nálam is hasonló volt.

Mire megint elaludtunk volna, felsírt a szomszédban a kicsi. Reggel 8 volt. Na itt döntöttük el, hogy menekülőre fogjuk, kerestünk másik hosztot, ahol a hoszt ott is lakik, összepakoltunk, felmondtuk a szállást és nekivágtunk az ismeretlennek. 

Útközben az emberek, akik mellett elhaladtunk, mind "Isten hozott Szingapúrban"-t kiabáltak utánunk jókedvűen. Ekkor már tudtuk, megérkeztünk az igazi Szingapúrba.

Az Avanit nehéz szívvel hagytuk el, ezt csak még jobban nehezítette, hogy szakadt az eső. Szerencsére volt egy buszuk, ami a közeli Nap Piramishoz ment, Sepangon keresztül. Nem kis feladat volt megértetni velük, hogy mi csak Sepangig szeretnénk menni, mert jöttek a kérdések, hogy mit csinálunk ott, ha pedig nem maradunk, hogy megyünk tovább, végül pedig, hogy mi az a stoppolás. Persze, nekik nem kellett volna ezzel foglalkozni, de mivel mégis foglalkoztak, sehogyan sem akarták megérteni ezt a különös tervet, inkább azt mondták, hogy ők oda nem mennek. 

Egy szó, mint száz, egy kisebb csoda volt, mikor a busz végül megállt Sepangban miattunk és kitett minket az autópálya melletti benzinkútnál. Kicsit elbizonytalanodtunk, nem akarnánk-e mégis valami mást, igazából mindegy mit, csak ne kelljen kiszállni a buszból, úgy szakadt az eső. Amikor a busz eltűnt az esőben, először felvettük az esőkabátot, esőnadrágot, majd kitettük a kis táblát, Johor/Szingapúr. Jöttek-mentek az autók, velük a segítőkész emberek, akik mind elmagyarázták nekünk, hogy menjünk busszal, mit csinálunk, senki sem fog elvinni, lehetetlen dolgot akarunk, és egyébként is, mi az a stoppolás. A mosoly lassan izommozgássá vált, mikor újabb és újabb lehetetlent kiáltók jöttek, akiknek udvariasan el kellett magyaráznunk, hogy de igen itt, igen, stoppolunk és nem, nem megyünk busszal. Egyszer bizony még azt is megkockáztattam, hogy kimenjek az út szélére és megnézzem, hol a buszmegálló. Nem tartott sokáig, hogy esőkabátban is bőrig ázzak. 

Tudtuk, hogy rossz helyen álltunk, de nem volt jobb. Már egy órája álltunk ott, mikor az az érzésem támadt, hogy hamarosan fel fognak venni minket. De sajnos ismét csak egy fura fazon jött oda, hogy elmagyarázza, itt lehetetlen stoppolni. Igyekeztünk kedvesek maradni, megköszöntük a segítséget, és mondtuk neki, hogy szerintünk semmi sem lehetetlen. Erre azt mondta, hogy legalább engedjük meg neki, hogy elvigyen minket egy olyan helyre, ahol Johor felé megy az autópálya. Nem kellett több, bepakoltuk a cuccainkat és útnak indultunk. Segítőnk pálmaolaj termeléssel és kereskedéssel foglalkozott, a lánya pedig Angliában tanult. Jól ment az üzlet. A nagynénje beteg volt, orvoshoz vitték, mert nem tudott buszozni, ezért jártak épp arra. Persze, menet közben is ügyintézett, így nem sokat ismertünk meg belőle, pedig több, mint 100 km-et utaztunk velük, mikor az egyik lehajtónál a dugóban állva, elbúcsúztunk egymástól.

Átmentünk a másik oldalra, ahogy tanácsolta, kitettük a kis táblát, és nem telt bele 3 perc, megállt egy fiatal lány, aki az édesanyjával utazott. Mint kiderült, ő azt hitte, a vonatállomásra megyünk, abban akart segíteni. Közben azonban megállt egy másik kocsi is, a sofőrje Malakába ment. Mivel útba esett, beszálltunk. Nagyon ajánlotta, hogy menjünk el vele Malakába, mert az Malajzia bölcsője, amit egyszer látni kell. Mivel azonban mi már így is túl sokáig maradtunk az Avaniban, nem engedhettük meg magunknak, hiszen akkor Szingapúrból nem láttunk volna semmit. Ő ingatlanügynök volt és éppen egy ügyfélhez tartott Malakába. De nem az a rámenős ingatlan ügynök, inkább félénk és csendes. Amikor az egyik pihenőhelyen meggyőződött róla, hogy van lehetőségünk enni ott, de akár aludni is, ott tett ki minket. 

Közben nagyon megéheztünk, így megszakítottuk az utunkat, hogy ebédeljünk. Az eső egyre jobban szakadt, már feladtuk a reményt, hogy szárazon megússzuk Malajziát. Épp az esőben bandukoltunk, hogy stoppoláshoz alkalmas helyet keressünk, én pedig kezdtem kicsit kétségbeesni, mert Henning kicsábított a szakadó esőbe azzal az ígérettel, hogy talált valamit, amiről persze gyorsan kiderült, hogy alkalmatlan, szóval féltem, hogy szétáznak a fedetlen elektronikai cuccok, mikor lelassított mellettünk egy autó és a söfőr megkérdezte, hová megyünk. Mivel ő is Johorba tartott, ami a szingapúri határhoz legközelebb eső maláj város, beszálltunk. Több, mint 200 km volt hátra. 

Sofőrünk, Austin, újságíró volt. A maláj bűnügyekről írt egy online lapnak, angolul. Ennek ellenére ő volt az egyetlen, aki nem figyelmeztetett minket arra, hogy Malajzia veszélyes, nagyon nézzük meg, kihez szállunk be, a sátrazást pedig felejtsük el. Mesélte, hogy ő is benne volt a Malaysia Airlines lezuhant gépei utáni nyomozásban. Mesélte, hogy Malajzia az IS egyik első számú ellensége, mert náluk mosták a pénzt és bonyolították a fegyverkereskedelmüket, de Malajzia megállította őket, így lettek ők főellenség. Ennek ellenére az ő szájából hallottuk ismét, ha igazán segítőkész emberekkel akarsz találkozni, menj a muszlimokhoz. Ő maga keresztény. Ajánlotta, hogy legközelebb Sipadant látogassuk meg, ha Malajziában búvárkodni akarunk. Kiderült, hogy félprofi zenész, akinek saját zenekara van, akikkel rendszeresen fel is lépnek. Nagyon gyorsan elszaladt az idő és elszaladtak a kilóméterek.

Nem is reméltük, hogy aznap elérünk a határra. Majdnem este fél 9 volt, mikor ugrasztottunk egy srácot az Airbnbről, hogy nagyon késő-e, hogy ma nála aludjunk. Nem volt. Bejött értünk kocsival, vagy egy óráig keresett minket, mire megtalált. Másnap reggel meghívott minket reggelizni. Egy olyan fabódé mellett állt meg, ahova különben soha be nem tettem volna a lábam. A többiek is nagy szemekkel nézték a két külföldit, de a reggeli meglepetésünkre, nagyon finom volt. Hihetetlen két napunk volt az utolsó kettő Malajziában. Annyi kedves, segítőkész emberrel találkoztunk, hogy sajnáltuk elhagyni ezt az országot. 

Ezzel a szeretetteljes emlékkel kívánok mindannyiótoknak nagyon boldog, sikerekben és kalandokban gazdag új évet!

A rablás utáni napokban olyanok voltunk, mint két elő halott. Talán sokaknak ez hisztéria, de engem még soha nem raboltak ki, és aki ismer, az tudja, hogy én nagyon sokáig megtartom és használom a dolgaimat, nem vagyok az a típus, aki minden évben új telefont vesz. A sportórámat, amit tavaly áprilisig használtam, mielőtt feladta, a 11. szülinapomra kaptam. Németországban tavaly az órás egyszerűen megtagadta, hogy megjavítsa. A számítógépem 5 éves volt, mikor ki akartam vinni Németországba, és a kissé nagyképű magyar szerelő srác, akire a karbantartást bíztam, csúfosan megjegyezte, hogy német fizetésből nem tellik-e többre, ezt meg miért nem dobom már ki.

A tabletem januárban lett volna egy éves. Egy 64 GB kártya volt benne, tele búvárkodós és sznorkellezős videókkal. 

Semmiféle banki adatot nem mentettünk el, smmilyen jelszót, természetesen jelszóval volt védve a képernyő, és minden cache-t rendszeresen töröltünk. Ennek is köszönhetően, sem a facebook, sem gmail sem semmilyen fiókunkon nem volt nyoma idegenkezűségnek.

Viszont az új telefon nem tudja olvasni azt, amit a gopro felvesz. Már nem tudjuk csak ide-oda átteni a kártyát és mindent feltölteni a felhőbe ott, ahol ehhez megfelelő a kapcsolat. A Fülöp szigeteken nem volt megfelelő.

Nagyon rosszul élem meg, hogy ellopták a tabletet. Folyton a saját szememre hányom, miért vittem magammal, miért nem fogtam erősebben, miért indultam el, mikor még nem szorítottam a testemhez, miért nem gáncsoltam el a csávót vagy löktem el a bámészkodókat, hogy utat csináljak magamnak. Nem tudok megbocsátani, sem magamnak, sem a tolvajnak. Pedig karácsony van, minden arról a reményről szól, amit Jézus hozott az életünkbe. Hogy a bűneink megbcsáttatnak. Imádkozom minden felszállás előtt a repülőn, de mostanában megakadok ott, hogy "bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".

Legszívesebben azonnal hazamentem volna, befejezve az utat. Először azt gondoltam, nem írom tovább a blogot. Erre én nem akarok emlékezni.

Az első két napon csak sírtam és a rendőrségen ültem. Nagyon segítőkészek voltak. Mikor aztán felfogtuk, hogy másnap megy a repülő Ausztráliába, kénytelenek voltunk venni valami egyszerű, olcsó ázsiai telefont, mert egyetlen tervező fázis sem lenne kivitelezhető internet nélkül. Stoppoláskor is sokszor nézünk a google mapsre, jó irányba megyünk-e stb.

Egyrészt nagyon menni akartam a Fülöp szigetekről, másrészt képtelen voltam ott hagyni a tabletemet. Amit persze valószínűleg már leformáztak és tovább adtak. Nagyon hiányzik.

Sokszor, félálomban még mindig érzem, ahogy a tolvaj kihúzza a kezemből. Sokszor összerezzenek. Ha sátrazunk, sokszor ébredek fel éjjel, hallgatva a kinti zajokat, hogy vajon van-e valami veszély. Megrendült az emberekbe vetett bizalmam.

Tudom, hogy Isten akart mondani ezzel valamit. Arrogáns voltam. Örökség. Ha mindent tízszer ellenőrzöl, akkor tuti oda tetted. Csak épp a félelem és a bizonytalanság, ami arra kényszerít, hogy tízszer ellenőrizz valamit, elveszi előled a levegőt, az örömöt, hogy meglásd a kis dolgokat. Ha mindent magad csinálsz, akkor meg van csinálva, csak épp minden alkalommal ledegradálod a másik embert, hogy nem segít vagy nem tudja, és a csalódás gyűlik a szívedben. Ha minden helyről és helyzetről a legrosszabbat feltételezed, akkor nem ér semmi baj, persze talán egész életedben ki sem dugod az orrod otthonról és félelemben élsz. Én sokszor ilyen voltam, hiszen így nőttem fel. Sosem tudtam a nyugalom szigete lenni, mert mindent a kontrollom alatt kellett tartani. Ha így élsz, egy idő után elhiszed magadról, hogy csak te tudsz mindent tökéletesen megcsinálni, mindenre vigyázni stb. Ez persze a bizonytalanság álcája, arrogancia. Ezen az úton voltam én is. De Isten megmentett. Elvette tőlem az egyik legkedvesebb tárgyamat, de talán megmentette az "életemet". Ezt és még ezer más dolgot értettem meg a rablásból.

Talán most egy rossz döntést hoztam, amivel meg kell tanulnom együtt élni. Meg kell tanulnom elengedni. Meg kell tanulnom együtt élni a bizonytalansággal. És a veszteséggel. És nem letérni az útról, hanem menni tovább. 

Közben pedig először időt adni magamnak. 

Három blogposztot vesztettem el, egyet Malajziáról, egyet Szingapúrról és egyet a Fülöp szigetekről. Kicsit ugrottam az Avani után, hogy tudjátok, mi történt, de vissza fogok térni. 

Ha már addig nem írnék, ezúton kívánok mindannyiótoknak nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket a napsütötte Ausztráliából!

Másnap még kiélveztük a medence kellemes, hűvös vizét, majd összepakoltunk, és nekivágtunk a hosztunk szerint lehetetlen küldetésnek: hogy életünkben először elstoppoljunk valahova. Szerencsére az az autópálya-felhajtó, amia nekünk kedvező irányba vitt, nagyon közel volt, kb 500 méterre. Már a piros lámpánál megállt egy autó és a sofőr azt kérdezte, merre megyünk, elvihet-e minket valahova. Mivel nagy volt a zaj, a mögötte lévők is dudáltak, azt mondta, kiáll a következő saroknál és megvár minket. Mi ezt nem vettük, de ő ott állt töretlenül, míg kb 5 perc után esett le, hogy vár ránk. Sajnos nem abba az irányba ment, de elvitt volna, csak nem akart olyan messze menni.

Pedig az uticél nem volt olyan messze, az Avani Sepang Goldcoast Resort-ba akartunk menni, ami a világ legolcsóbb vízre épült hotelja. Malajzia nagyon modern, és ehhez képest nagyon olcsó. Ezért is gondoltuk, ha már az ember alig talál a maláj félszigeten valamit, amit a természet alkotott és érdemes megnézni, akkor következzenek az ember alkotta dolgok. Emellett a bakancslistám egyik pontja, régi álmom, hogy megtapasztaljam, milyen egy, az óceánra épült bungalóban lakni. A hotel maga kb másfél órára volt Kuala Lumpurtól, ezért, hogy ne kérjünk túl sokat, a legközelebbi várost, Sepang-ot írtuk fel a táblára.

Járókelők jöttek oda hozzánk, hogy elmondják, hogyan juthatunk el Sepang-ba ha taxival elmegyünk a buszállomásig, onnan pedig van busz. Nem értették, hogy mi stoppolunk. Miért, mikor a busz olcsó? Kérdezték. Malajziában nem ismerik a stoppolás fogalmát (hichhike),  azt kell mondani, "give sy a lift", vagyis elvinni valakit magunkkal az úton. Kb 2 perce álltunk ott, amikor megint jött valaki, aki le akart beszélni minket. Azt mondta, Sepang 100 km, és az nagyon messze van, senki nem fog elvinni minket. Életemben először stoppoltam, és kicsit elbizonytalanodtam, de 5 percet sem kellett várni, megállt egy taxi és egy kicsi autó, olyasmi, mint egy Suzuki Alto. Henning elküldte a taxist, aki már fente a fogát a jó üzletre, majd intett, hogy jöjjek. Két hatalmas hátizsák, két kicsi, plussz a sátor, meg még egy csomag Tartozott hozzánk, emellett az autó csomagtartója is félig volt. Viszont igaz lehet a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, mert befértünk. Sőt, még a feleségét is elhoztuk a munkából és ő is jött velünk. Kiderült, hogy nem is akartak arra menni, de amikor meglátott minket a férfi, segíteni akart. Elvitték minket egészen a hotelig. Muszlimok. Teljesen meg voltunk hatódva, hiszen sokkal kevesebbet keresnek nálunk, 4 gyerekük van, sosem láttak még négy évszakot, hiszen egy utazás a nagy csláddal nagyon sokba kerül. Érdekes volt, hogy ők is azt mondták, Malajzia veszélyes hely. Egész végig próbáltuk kitalálni, hogy ez így van-e, mert a mi tapasztalatunk az volt, hogy nagyon biztonságos. Akárhány emberrel utaztunk, mindenkinek feltettük ezt a kérdést, és, mivel a válaszok egymástól nagyon eltérőek voltak, úgy tűnt, hogy ez megint saját világlátáson múlik.

Megérkeztünk hát az Avani-ba. Gyönyörű naplementében álltak a kis házikók a sekély vízben. Egy homokra épült hotel volt, ami nekünk különösen szimpatikus volt, hiszen így, a legtöbb ilyen hoteltől eltérően, nem korallokat gyilkoltak meg az emberi felsőbbrendűség jegyében. Mikor elárultuk, hogy nászúton vagyunk, azonnal upgradeltek minket, főként, hogy a legolcsóbb szobákat közben túlfoglalták. Egy hatalmas családi villát kaptunk, két szobával két erkéllyel, két fürdőszobával és nappalival. Annyira örültünk a szerencsénknek, hogy össze-vissza ugráltunk és nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Az estékinket attól fogva a keleti teraszon töltöttük, mert itt volt asztal székekkel. A nyugati terasz ajtaja mindig nyitva állt, előtte két fotel, amiben napközben üldögéltünk a vizet bámulva. Ha nagyon meleg lett, a keleti szoba hűvösebb  volt, oda vonultunk vissza olvasni, blogot vagy emailekez írogatni, illetve beszélgetni. Reggelente a nappal keltünk, és a foteleinkből élveztük a csendet, hallgattuk a hullámverést, a madarak énekét, élveztük a napfelkeltét, az arcunkon a szél simogatását és úgy éreztük, megtaláltuk azt a csendet, amit Koh Yao Yai nem tudott megadni. Először 2 éjszakára fizettünk be, majd még kettőre, majd még egyre. Egyszerűen nem tudtunk tovább indulni. A naplementéket az infinite poolban néztük, amiben olyan érzése volt az embernek, mintha a végtelen óceánban üldögélne. Esténként élő zene volt, amit vagy a kivilágított medencéből, vagy egy koktélt szürcsölgetve a bárból hallgattunk végig. A személyzet olyan hihetetlenül kedves volt, hogy azzal viccelődtünk, hogy aki itt nem mosolyog rád, az tuti vendég. A klubhelyiség felső emeletén masszázs és egyéb kényeztetés várta a vendégeket, mi csak a hatalmas hintaágyat vettük igénybe, főleg, mikor kint vihar volt. 

Hihetetlen viharokat láttunk. A villámok csak úgy cikáztak körülöttünk, és az ég úgy dörgött, mintha egy villám épp mellettünk csapott volna be. Ilyesztő volt, de egyidejűleg lenyűgöző is. Rengeteg lehetőség lett volna, hogy csináljunk valamit, minden nap volt valamilyen kurzs, lehetett badmintonozni, go kartozni, paintballozni, kajakozni vagy éppen vitorlázni, habár az utóbbi kettő az ár-apályhoz volt kötve, pont ezért nem akartunk időre menni, óracsörgésre kelni, nem akartunk csak pihenni. 

Éjjelre nyitva hagytuk a nyugati terasz ajtaját, elhúztuk a függönyöket, hogy kilássunk, úgy aludtunk el, hogy a hullámok érkezését hallgattuk, a sós víz illatát behozta a lassú szél, az utolsó pedig, amit elalvás előtt megpillanthattunk, az a kivilágított víz és a többi bungaló. 

Egyik reggel aztán eljött a búcsú ideje. Nehéz szívvel, de feltöltődve hagytuk el ezt a csodát, hogy új kalandokra leljünk. Malajziában egyetlen napon két álmom is megvalósult: elkezdeni stoppolni és egy vízre épült hotelben lakni.

Reggel 4 óra 20-kor ért a vonatunk a KL Sentral állomásra. A helyiek azt mondták, hogy a város ilyenkor nem biztonságos, jobb, ha az állomáson várunk. Annyira kedvesek és segítőkészek voltak, kérdeznünk sem kellett, vigyáztak ránk, mosolyogtak ránk, úgy tűnt, mintha nagyon vendégszeretőek lettek volna. Egytől egyig muszlimok. Ami Koh Yao Yai után talán nem meglepő, mégis hihetetlenül pozitívan formálta a muszlimokról alkotott képemet. Eddig rettentően feszengtem mellettük, most egyszerű ám nagyszerű embereknek bizonyultak. Habár a szállásunk kb 500 méterre volt, szépen leültünk a többiekkel és vártunk. Mindenki leült a váróban és várt. Hogy Kuala Lumpur mennyire biztonságos, arról egész végig nagyon eltérő információkat kaptunk. Hosztunk ugyanis később azt mondta, hogy itt kis kihágásokért is azonnal börtönbüntetés jár, ezért itt nincs bűnözés. Aztán még azt is mondta, hogy Malajziában nem ismerik a stoppolást, ezért inkább meg se próbáljuk. Mivel ez kimondottan hamis információnak bizonyult, az elsővel nem akartunk kísérletezni. Főleg, hogy a hosztunk egy francia srác volt, aki 9 hónapja élt ott, helyiek pedig teljesen mást mondtak. 

Hajnal 5-kor aztán meguntuk a várakozást, útbaigazítást kértünk a biztonsági őröktől, illetve megkérdeztük, hogy biztonságos-e kimenni, mire ők azt felelték, a lakásig igen. Nicholas, a francia srác azt mondta, jöhetünk reggel 5-től, mi pedig nagyon hálásak voltunk. Lejött elénk, miután bejelentkeztünk a biztonsági őrnél, és fellifteztünk a 25. emeletre. A lakás modern berendezése katalógus mintának hatott a csupa fehér padlólapokkal, fallal, konyhával, minden fehér volt, csak a kanapé nem. Mint egy hermetikusan zárt, steril környezet. A szobánkban alig fért el az ágy, de a kilátás az mennyei volt. Airbnb. Vagyis helyieknél lakhatsz, habár nem ingyen, olcsóbb, mint a szálloda. Jóval olcsóbb. Lefeküdtünk aludni, de én nem tudtam becsukni a szememet, annyira elvarázsolt a kilátás. 

Első nap így elég későn ébredtünk, megcsodáltuk a 7.-en a medencét, a 38.-on az olvasó termet meg a fitnesz termet, kávéztunk a medence melletti teraszos részen, majd elindultunk, hogy felfedezzük a környéket. Az utcákon hatalmas rend volt, sehol egy szemét, pedig szemetes sem volt sehol. De az ember mindenütt ember, nem szereti magával vinni a szemetét sokáig, így sajnos itt is fellelhető a szemét, a növények tövében, ahol "nem látja senki". Az utcákon alig van valaki, aki pedig mégis, az nagyon nyugodtan, fegyelmezetten viselkedik. Itt nincs dudálás, nincs kiabálás, senki nem szólít meg, az emberek mennek a maguk nyugodt módján a dolgukra. Egészen más a helyzet az állomásokon! Embertömeg izeg-mozog, neked jön, de ő maga észre sem veszi. A buszokon, metrókon ki van írva, mit nem lehet, dohányozni, enni, inni, rágózni, egymást megölelni, és bizony kamerák figyelnek mindenütt. Vagonok, csak nőknek, szintén részei a rendszernek. Mondjuk hatásuk nincs, mert a férfiak simán beülnek oda is. Rengeteg az indiai. 

Az áruházak vagy nagyobb épületek aljában helyezkednek el, vagy hatalmas bevásárlóközpontok vannak, ahol aztán minden van. Élelmiszerboltot, ahol mindenfélét lehetne kapni, mint Európában, nem találtunk, azért valami hasonlót igen. Az eső elől sokszor a moziba "menekültünk" be, mert nagyon olcsó és színvonalas, illetve pont most mennek olyan filmek, mint a spectra vagy a the walk. 

A városközpont nagyon forgalmas, tele magas épületekkel, és még több épülőben. A Petronas ikertornyok alatt állni egyszerűen hihetetlen. Minden emelet kivilágítva, így mutat az ég felé. Kuala Lumpurban vannak bizonyos buszok, amik ingyen igénybevehetők, a mi lakásunktól is indult egy ilyen. Kuala Lumpurban van egy magas kilátó is, benne forgó étterem. Ez nem valami olcsó, így sajnos nem próbáltuk ki, pedig a büfé volt, megpakolva minden széppel és jóval, az élő zene pedig hihetetlen hangulatot csinált. Sajnos az eső miatt túl későn értünk oda, csak egy óránk lett volna, kétszer pedig nem akartunk jegyet fizetni. Az ikertornyok felhőbe burkolóztak, amin persze átütött a világítás, így a kilátóból kicsit olyan érzése volt az embernek, mintha Gandalf szállna alá az égből.

Viszont a közlekedés egy káosz. Amilyen nyugodtak és fegyelmezettek az emberek az autójukon kívül, olyan izgatottan vezetnek. Piros lámpa? Az meg mit jelent? Simán átmennek rajta, még akkor is, ha gyalogos van előttük, nem fékeznek, ugorjon el. Rosszabb, mint Thaiföldön. 

A "felhőkarcolónkban" nincs olyan emelet, amiben a négyes szám megjelenik. 38 emelet magas, és a 3 után mindig 3A jön, arra pedig 5. A 13 után pedig 13A és 15, és így tovább. Mivel a hosztunk nagyon sokat dolgzott, kb 12 órákat naponta, majd 2 nap után Kínába repült, egyedül hagyva minket maláj barátnőjével, aki igen furcsa volt, sajnos nem sikerült a végére járnunk, mi okozza, hogy ennyire kerülik a négyes számot.

Mivel a "condo" - ahogy itt ezeket a lakásokat hívják - nagyon tetszett, emellett sokat úsztunk és olvastunk fent a 38.-on, és minden nap kora délután esősre fordul az idő, sokat voltunk "otthon". Hosztunk barátnője, habár szavakkal mindig azt mondta, hogy őt semmi sem zavarja, csináljuk, amihez kedvünk van, egy idő után úgy tűnt, mintha félne tőlünk. Ha haza értünk, azonnal becsapta maga mögött az ajtót, ha beszélgetést kezdeményeztünk, gyorsan rövidre zárta és elment. Szombatra az anyjával tervezett programot, és, mivel mi mindig relatív későn keltünk, olyan 8, fél 9 felé, emellett olyan csend volt a lakásban, hogy a legkisebb pisszenést is hallani lehetett, biztosak voltunk abban, hogy egyedül vagyunk otthon. Akkor döbbentünk meg, mikor délután 2-kor kirobbant a szobájából, majd elviharzott. Percekig álltunk döbbenten. A szobánkban - habár minden nap felsöpörtem, mert sajnos a steril tisztaság ott nem volt fellelhető - minden este, mikor hazaértünk, ott volt a haja a padlón. Először azt hittem, az enyém, de azért van különbség egy fekete haj és egy sötétszőke között. Mintha mindent katonás rendben akart volna tartani. Ha elmosogattunk, amit csak kézzel lehetett, mert szerinte a mosogatógép nem mosogatott jól, azonnal bepakolta a tányérokat a szekrénybe, pedig csurom vizesek voltak. Ugyanilyen kontroll alatt volt a nappali is. Ha a kanapén elmozdítottuk a párnákat, vagy az asztalt, esetleg elhúztuk a függönyt, mire legközelebb haza értünk, minden ugyanolyan szögben állt, mint előttünk. Azt gondoltuk, ez pontosan olyan, mint kint az utcán; minden le van szabályozva, rend, viselkedés és csak úgy történhet. Persze a szemét a növények alatt elárulta, hogy itt is emberek élnek, mint ahogy a lakásban is a padló koszos volt, a tányér vizes, vagy éppenséggel ő volt az, aki rosszabbul mosogatott, mint a gép.

Ez aztán az egész lakásra rányomta a bélyegét. Szép volt, de látszat-steril és unalmas. Nem kellett sokáig várni arra, hogy hosztunk Kínából jelentkezzen és megkérjen minket, hogy ne foglaljuk le állandóan a nappalit. Ezen meglepődtünk, mert csak akkor voltunk ott, ha kint esett, mivel a szobánk nagyon kicsi volt. Onnantól kezdve aztán tényleg alig mentünk haza, de a nap bármely időpontjában tettük is ezt, a nappali üres volt, ha otthon voltak, akkor is. Végül utolsó este át sem jöttek hozzánk elbúcsúzni, hanem a portálon keresztül üzentek. És most azt kell, hogy mondjam, bezzeg, ha muszlimok lettek volna...

De amilyen kényszeresen pedáns és nyugodtnak tűnő volt a hosztunk barátnője, pont olyan volt a főváros is. A belváros szinte túl nyugodt volt, a bevásárlóközpontokban is alig volt élet, virtus, valami, ami magával ragadott volna. Csend, rend, fegyelem. És még el sem értük Szingapúrt!

Kuala Lumpurhoz közel van egy barlangrendszer a Batu Caves. Helyi vonat is kivisz hozzá. Szerencsénkre épp deepavani ünnepén voltunk ott, ami egy indiai ünnep, olyasmi, mint nálunk a karácsony. A deepavani a fények ünnepe. A jó győzelme a rossz fölött. A helyiek azt mondták, hogy egy megemlékezés egy harcról. Olyasmi, mint nálunk március 15. Egy hétig minden este ment a tüzijáték, utcai zene, tánc, bazár és minden, ami szem-szájnak ingere. Amikor nem vegyültünk el a tömegben, akkor az úszómedencéből, vagy az olvasó szobából hallgattuk. Én újra felfedeztem, mennyire szeretek úszni, így minden nap le is úsztam egy kilométert. Mivel a könyvek már nagyon hiányoztak, hosszas nézelődés után vettünk is párat inspirációként. Emellett pedig a legjobb kajákat ettük a saját konyhánkból. Mivel a condo saját konyhával rendelkezett, nekünk pedig néha nagyon hiányoztak az otthoni ízek, igyekeztünk lehetőségünkhöz mérten magunknak főzni. Reggelire pedig camembert-et is beszereztünk, paradicsomot, hagymát, ami eddig valahogy nagyon ritkán került az asztalra. Így aztán vissza is híztuk azt, amit Nepálban lefogytunk.

És, hogy milyen a 25. emeleten lakni? Hihetetlen. A fal, ami a városra nézett, üvegből volt. Ennek következtében le tudtunk nézni a saját lábunk alá. Szédítő érzés volt. Az autók akkorák voltak, mint a játékautók a boltok polcain. Az üveg nem volt vékony, de vastagnak sem mondtam volna. Az volt az érzésem, ha nekidőlök, kitörik. Persze, Henning nekidőlt és még itt van. Az egész olyan volt, mintha repülőről, leszállás közben láttuk volna a várost. Egyetlen hátránya a többi felhőkarcoló közelsége, vagyis a függönyt mindig el kell húzni, ha az ember nem akar mindenkit beengedni a magánéletébe. Azért egyik este leültünk a földre és bámultunk kifelé az ablakon. Az én agyam állandó készenlétben volt, kicsit izzadt a kezem is, pedig csak ültünk. Hiába, nem vagyok én az ilyesmihez hozzászokva.

Kuala Lumpurban igazából nem sok látnivaló van, amit Nicholas is említett nekünk, de igazából az egész ország sem bővelkedik látnivalókban, viszont mi mindenképpen szerettük volna jobban megismerni ezeket az elbűvölő, vendégszerető embereket, ezért úgy döntöttünk, stoppolni fogunk. Ez volt életünk egyik legjobb döntése.

Koh Yao Yai. Tippként kaptuk, mint a legnyugodtabb trópusi paradicsom, amit Thaiföldön csak találni lehet. Az idő, amit arra fordítottunk, hogy elérjük a szigetet sajnos nem állt fordított arányban a pénzzel, amit ki kellett adnunk érte. Feltuktukoztunk Phuket északi részére, ahol már a leomlott kikötőbe is belépőt kellett fizetni. Aztán addig idegesítettük a beléptetőt, hiszen tudtuk, hogy jogtalanul vette el a pénzünket, hogy végül visszaadta.

A hosszúfarkú hajón, mert a tradicionális hajókat itt így hívják, fent ültünk a csomagokkal. Nagyon élveztük, ott ültünk a helyiekkel, arcunkba fújt a szél, miközben bámultuk a hihetetlenül színes naplementét. Le se tudtuk tenni a fényképezőgépet. Furcsa, meredek, de sík sziklák álltak ki a vízből, szigeteket alkotva. Aztán egyszer csak Henning közölte aggodalmas arccal, hogy nagyon fáj a háta és nem tud felállni. Az emberek körülöttünk segítettek lefektetni őt a hajófedélzeten. Lassan megérkeztünk, de Henning még mindig nem tudott felállni. Becsípődhetett egy idegszál a gerincénél. Nagyon igyekeztem, hogy elhiggye, hogy egyedül is megbirkózom itt mindennel. Ahogy megálltunk, kérdezték, hogy kiszállunk-e, mert a hajó menne tovább. Felsegítettem Henninget, ő nagy fájdalmak közepette nekiindult, de még a lábát sem tudta megemelni. Az emberek elkezdtek hangosan nevetni. Gondolom, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, mert mikor azt mondtam, hogy "szerintem, ez cseppet sem vicces" azonnal abbahagyták. Segítő kezek nyúltak felénk, amik levitték őt a fedélzetről a hajótörzsbe, majd kisegítették a partra. Mindezt olyan kedvességgel és figyelemmel, hogy alig akartam elhinni, hogy ezek az emberek egy perce még rajtunk nevettek. Mire Henninget biztonságban lehoztuk a hajóról, ők a csomagjainkat is leadogatták. Szomorúan gondoltam arra, milyen feszengve szálltam fel a hajóra közéjük, csupán azért, mert hajukat kendővel elfedő, konzervatív muszlimok voltak, rajtam pedig a hőség miatt ujjatlan póló volt. Nemhogy nem szóltak semmit, nem is néztek, pedig Koh Yao Yai egyáltalán nem turisztikai célpont, olyan segítséget kaptunk, hogy szinte könnyekig hatódtam.

A taxis és egy másik ismeretlen már vitték is minden csomagunkat a kocsira, megegyeztünk az árban és indultunk. Henninget lefektettem a jeep hátuljában az ülésre, úgy kellett fognom, hogy le ne essen. Mire a hotelhez értünk, beesteledett. Mire Henninget a lábára állítottam, a taxis már ki is pakolta a nagy csomagokat, majd lesegítette Henninget is. Ami érdekes itt Thaiföldön, hogy bárhova megyünk, a hotelszoba ára helyben mindig drágább, mint az interneten. Ez a Maldív-szigeteken pont fordítva volt, pedig ott mindenhol előre foglaltunk. Itt mindenütt azt mondták, odaadják a WiFi kódot, foglaljuk le akkor helyben interneten. Számunkra ez furcsa volt, de ha ez a spórolás módja, akkor ez.

Első este nagyon finom curryt vacsoráztunk, az enyémet zöld curry-nek hívták, Henningét piros krumplis curry-nek. Másnap szerettük volna kialudni magunkat, de valaki elkezdett füvet nyírni mellettünk. Jó korán. Igazából azért jöttünk ide, hogy csendet találjunk a hagos, gyorsan változó mindennapojainkból. Nem olyan egyszerű feldolgozni azt a hihetetlen sok élményt, ami minden nap ér minket. Mire megszoknánk egy kultúrát, máris váltunk, másik ország, új szokások, meg kell először figyelni őket, megérteni, majd alkalmazni. Sokat olvastam arról, ha valaki hosszabb ideig utazik, akkor az jelenti majd a hétköznapokat és ha minden nap megy és minden nap felfedez és valami újat akar látni, nem tudja feldolgozni és kiég. Mivel mi "csak" egy évre jöttünk, de relatív sok országot terveztünk meglátogatni, időről időre adnunk kell magunknak egy kis szünetet, elvonulni a csendbe, nem csinálni semmit. Hát ezt törte meg a fűnyíró hangja. Megfigyeltük, hogy míg korábban 7-8 óra alvás elég volt, most annyi mindent kell feldolgoznia az agynak, hogy ébresztő nélkül 10 órát is képesek lennénk aludni. Felkeltünk és reggeli után nekivágtunk, hogy felfedezzük a környező strandokat és a falut. Egy útmenti boldban sárga mangót vettünk és azonnal be is faltuk. A mangólé folyt az arcunkon, kezünkön, így hát megmosakodtunk...az óceánban! 

Sajnos a part végig volt szórva üvegszilánkokkal, így nem nagyon csábított minket a fürdés lehetősége cipő és neoprén búvárruha nélkül. A hotel mellett egy nagy stég nyúlt be a vízbe, amin motorosok illetve jetskik búgó hangja váltotta egymást. Azt olvastuk, korábban korallok is voltak itt, de a jetski business tönkretette őket. 

Dinnyét vettünk meg ananászt, mindkettő elfogyott fél órán belül. Hihetetlen zamatosak itt a gyümölcsök, így minden nap igyekeztünk élvezni őket. Az úton hazafelé menet Henning megállt és döbbenten nézett maga elé. Csak mikor mellé értem, akkor láttam, hogy az úton egy hatalmas fekete skorpió fekszik kilapítva. Mi voltunk már egy pár trópusi országban, mint Mexikó, Brazília vagy Costa Rica, de akár Tanzániát is említhetném, a dzsungeleikben és a sivatagjaikban is, de még soha az életben nem láttunk skorpiót. Amikor az ámulatból felébredtünk, két méterrel arrébb egy közepes méretű kígyó feküdt az úton. Ilyet még csak Costa Ricán láttunk, órákig tartó keresés után. Persze, ezek az állatok éjszaka aktívak, és az ilyen "civilizációból" ide csöppent emberekben, mint mi, nem is tudatosul, mennyi állatot rejtenek el szemeink elől a pálmák. Már meg sem lepödtünk, amikor ismét két méterre egy hatalmas gyík feküdt az úton. Olyasmi, mint egy kaméleon. Ekkor már nagyon örültünk, hogy a borsos árak ellenére nem a sátrazás mellett döntöttünk. 

Gondolkoztunk, hogy talán a sziget rossz oldalán vagyunk, ezért nem találtunk csendet. Olvastuk, hogy a másik oldalon nagy hotelek vannak, medencékkel, mert az óceánban nem lehet úszni az erős ár-apály váltakozás miatt. Mikor második reggel is hangoskodásra és pakolászásra ébredtünk, pedig kértük őket, hogy reggelente ne épp a szobánk tövében munkálkodjanak, eldöntöttük, horgonyt fel, megyünk innen. Előző esti kalandjaink után, mint a hihetetlenül csípős vacsora, amit nem csípősre rendeltünk, illetve a skorpiópók, ami a szobában várt minket, úgy döntöttünk, ez a hely nekünk nem jött be. Habár az emberek nagyon segítőkészek és kedvesek, a sziget drága, a vízbe nem mehetsz az kiálló törött üvegek miatt, a nyugalmat pedig gyorsan aláássa egy munkamániás alkalmazott vagy a jetski business. 

Henning háta napról napra javult, már másnap tudott ülni, egyedül felállni és menni is, harmadnapra pedig már a hátizsákok sem jelentették problémát. Persze sok mozdulatnál fájt neki, de gondoltuk, veszünk egy jó thai masszázst Phuketen. 

Így is lett. Áthajóztunk Phuketre, majd elsétáltunk a buszállomásig. De közben megálltunk egy masszázsra. Szegény Henning, úgy jajgatott, hogy nekem semmi esélyem sem volt ellazulni. Viszont mikor kijöttünk, Henningnek nem fájt többé a háta, és még élt!

Este érkeztünk meg a buszállomásra, megvettük a jegyeket Kuala Lumpurba és már alig vártuk, hogy kb két nap múlva ott legyünk. Mielőtt a busz elindult volna, elmentem a mosdóba, ahol egészen megdöbbentő kép fogadott: fiatal lányok álltak a tükör előtt és sminkeltek. Konkrétan fehérítették az arcukat. Míg nekünk azt adja el a szépségipar, hogy ha nem vagy barna, nem is vagy szép, náluk pont a fehér bőrszín a menő. Mindenhol az, amilyen épp nem vagy.

Másnap hajnalra értük el Hat Yai városát, ahol csupán át kellett mennünk a buszállomásról a vonatállomásra. Ehhez volt 10 óránk. Hogy ne a hajnali órákban kelljen gyalogolni, mivel két fehér ember nagy hátizsákokkal a kihalt utcán biztos feltűnést kelt, beültünk az egyetlen helyre, ami ilyenkor nyitva volt: a McDonald’s-ba. Reggelire sajtburgert ettünk sültkrumplival, de a kávé sem segített, elaludtunk az asztalon. Az eső szakadt odakint, így mit volt mit tenni, vártunk. Ébredés után, a felszolgálók nevetése közben fogat mostunk és útnak indultunk. Az állomáson megvettük a jegyeket, vettünk némi harapnivalót az útra, majd egy hűtött bevásárlóközpontban üldögéltünk fánkot eszegtve az elmaradhatatlan kávé mellett. Mígnem 4 óra lett, és elindult a vonat, olyan vagonokkal, amikhez képest a MÁV kocsijai egy álom. Lehet persze, hogy az ára is. Két órával később már a határon voltunk, ahol megkaptuk a pecsétünket az útlevélbe, hogy 90 napig bejárhatjuk Malajziát, keresztül, kasul.

Meg kell jegyezzem, hogy ellentétben azzal, amit korábban hallottam, Thaiföldön se buszon se vonaton nem tűnt el soha semmink, pedig csak egyszer utaztunk első osztályon.