Az embernek esélye sem marad eltéveszteni a város nevét, főleg, ha helyi busszal megy. Mihelyt kisebb tömörülés van a járdán, az ajtóban álló kikiált "Pokra, Pokra, Pokra", ami persze Pokhara akar lenni. Az út egy kanyonban vezet. A folyó zöld, homokos a partja. Az út mellett szakadék. Az út csak egy sáv széles, de a forgalom két irányú. Megdöbbentő, hogy csak egy balesetet látunk az úton.

Mikor megérkezünk, még ki se szállunk a buszból, már megy a "hello miszter". Leszállunk, próbáljuk a hátizsákokat felvenni, utunkat állják, hotel itt, ott, ennyi, annyi, két szót sem tudunk váltani. Ekkor jön egy ismeretlen, aki nagyon kedves. A hotel, amit ajánl, drága, de azt mondja, elvisz minket odáig és megegyezünk. Ha pedig nem, akkor mehetünk. Rábeszélem Henninget. Már 100 m után kiderülnek a féligazságok. Egy taxiban ülünk,  amit, újabban, nekünk kell fizetni. Azonnal rászólok a sofőrre, hogy álljon meg, majd kiszállunk, és magunk megyünk tovább. Nem szeretem ezt a hazudozást. Bedőltem a kedvességnek. 

Útközben egy gyönyörű, zöld vízű tó partjára érünk. Csak ámulunk és bámulunk, milyen szép a délutáni napfényben. Alig eszmélünk fel, mikor egy nagyon kedves és vidám hölgy a hoteljébe invitál. Sajnos nem találtunk hosztot itt. Minden couchsurfer hoszt helyi vezető, aki a saját túráját próbálja eladni. Megegyezünk az árban és egy csinos kis szobát kapunk cserébe. Rögtön otthon is érezzük magunkat. A hölgy minden kívánságunkat lesi. Boldognak tűnik. Tele van élettel, vidámsággal, mindig mosolyog. Meséli, hogy az egész családja együtt él, apósa, anyósa, sógora, sógornője, a gyerekeik, ő és a férje. Azt mondja, ezt a családmodellt nagyon szereti Nepálban.

Első nap egy rövid nadrágot szeretnék venni, mert véletlenül két hosszút hoztam. Benézünk mindenféle boltba, de mindegyiket férfiakra gyártották. Mivel az eladók is férfiak, nem értik, hogy milyen a női fazon, amiben inkább hátul van hely, mint elől. Iszonyú jól szórakozunk az értetlenkedésükön. Amiért viszont ezt a történetet elmesélem, az egy különösen lökött eladó. Az egyik üzletben járva, már tudtam, hogy XL-es méret kell a helyi nacikból, szóval azt is kértem. De már akkor láttam, hogy túl hosszú a szára, nekem a naci csak aludni kell, valami igazán kényelmes. Kérdem az eladót, hogy nincs-e rövidebb, mire csak annyit mond, hogy hát ad kisebb méretet, az rövidebb. Szóhoz sem jutottam, már a kezében volt az S-es méret. Hiába magyaráztuk neki, hogy ez nem rövidebb, hanem kisebb, nem értette. Életemben ennyit nem nevettem még bevásárláskor. Végül egy tibeti asszonynál találtuk meg az "igazit", ami, mint kiderült, marihuánából készült és nagyon egészséges. Hát, szépeket is álmodom mostanában ;).

Pokhara álomszép. Minden nap máshogy esik a fény a tóra, ami igencsak megnöveli a fényképeink mennyiségét. Sétálunk a parton, az egyik étteremben pedig megpillantok valakit, aki gitározik és énekel, míg a barátnője egy nepáli bongónál üldögél. "Namaste", vagyis "jó napot", köszönök nepáliul, majd megdícsérem, ahogy játszik és megkérdem, Henning dobolhatna-e hozzá. Persze, hangzik a válasz. Játszanak egy pár számot, miközben én a tavat bámulva hallgatom és teát szürcsölök. Balzsam a lelkemnek a muzsikájuk. Mélységes nyugalom és boldogság száll meg. Később felmászunk Sarangkotba, a legközelebbi legmagasabb hegyre. A szembe jövő külföldiek szerint nem éri meg, mindenki csalódott fenn, mert nem lehet látni nagy hegyeket. Minket nem érdekel. A tóra is hihetetlen a kilátás fentről, a kilátónál ácsorgunk is vagy fél órát, nem győzünk ámulni és persze fotózni. Egyszer csak mögöttünk terem egy kedves ismeretlen. Ő Hom, aki meghív minket magához. A hegyen lévő falu kicsit nehezen megközelíthető, rizsföldek és folyómeder között botorkálunk billegő köveken és nevetünk. Hom couchsurfer hoszt, meghív minket magához, de mi nem tudjuk elképzelni, hogyan juthatnánk el ide a két nagy hátizsákkal. Fürödni a közeli vízesésben szoktak az ide érkezők. Azt mondja, sokan jönnek hozzá, főként hippik, akik "dohányoznak". Ó, ezt ismerjük, úton-útfélen megszólítanak, hogy "kívánna valamit?", "akar dohányozni?" vagy egyszerűen csak "marihuánát tessék". Nem, nem dohányzunk, mondjuk neki, mire csodálkozik, hogy ilyen is van. A felesége itallal kínál minket, mi csak vizet kérünk. Focizunk a fiaival. Mikor el akarunk köszönni, marasztal. Mi azonban nem maradhatunk, megy le a nap, nálunk nincs lámpa, nem jó a hegyen sötétben. Megérti és egy jobb utat javasol. Erről azonban gyorsan kiderül, hogy igazából a  folyómeder.  A billegő kövek helyett már a faluból kifelé inkább a folyóban gyalogolunk. Szembe jön egy nénike, meglátja, hogyan botorkálunk, leugrik mellém az iszapba, nevet, átkarol a nyakamnál és húz a tulsó partra. Nevet. Nevetünk mi is, majd elbúcsúzunk. Három óra gyaloglás következik a csúszós, néhol köves, néhol mocsaras mederben. A nap épp lebukik a látóhatáron, mikor leérünk. Az estét pizzával töltjük.

Számtalan megunhatatlanul finom banános tejshake vagy lassi gazdái és lelkes fogyasztóivá avanzsálunk. Átszeljük a tavat egy csónakkal, és meg is mártózunk benne. A szemközti  dombok zöld dzsungele tükröződik benne. Meseszép. A dombtetőről a világbéke stupája néz le ránk. Felmegyünk, megnézzük. Visszafelé elered az eső, így megállunk egy kis helyi vendéglőben. A tulajdonos nagyon kedves. Figyelmeztet, hogy vigyázzunk, mert a kövek csúszósak, a legtöbben gatyaféken jönnek le esőben. Együtt nevetünk. Hihetetlen, mennyire meg tud szépíteni egy nehéz utat egy-két kedves ember. Az eső megáll és mi feltöltődve megyünk tovább. A csónakkal még megállunk a tó közepén és nézzük a fátyolfelhős naplementét. Van valami titokzatos ebben a tóban.

Miután megszerezzük a hegymászásra jogosító engedélyt, megnézünk még egy vízesést. Hihetetlen formákat ásott magának a folyó. Egyetlen sarok sincs a köveken, mind hullámosra van formálva. Az út másik oldalán Nepál leghosszabb barlangjába megyünk be. Hazafelé a rövidebb utat választanánk, ha az nem a mezőn keresztül vezetne, nem lenne sötét és nem szórna villámokat az ég. Nem akarunk a legmagasabb pont lenni, így félúton visszafordulunk. A gyerekek mindenhol akkora szeretettel üdvözölnek, hogy alig tudjuk viszonozni. Egyik pillanatban hatalmas villám csap be valahol, amit rémisztő robaj követ. Szinte hasra ugrunk ilyedtünkben, ami hangos nevetést vált ki a körülöttünk álló helyiekből. Mi is nevetünk magunkon. Ők meg se rebbentek.

Esténként a naplementét egy helyi étteremben töltjük mindenféle finomságokkal. Nagyon jól főznek, a kilátás pedig pont a Fewa tóra esik. Balzsam a léleknek itt ülni és evés közben tibeti muzsikát hallgatni. 

Itt van lehetőség siklóernyőzni. Főként Henningnek szeretnék vele örömöt okozni. Körbejártuk az irodákat, hol a legolcsóbb és legszimpatikusabb. Mindenütt az első kérdés, honnan jöttél? Az egyik irodában én felelek először: Magyarországról. Feleltem már erre a kérdésre Németországgal is, csak akkor volt nagy a csodálkozás, mikor még kellett mutatni az útlevelemet. Azóta tudom, itt az állampolgárságod a kérdés. "Magyarországról? Már 10 éve nem találkoztam magyarokkal" - mondja. Elmeséli, milyen jó élménye van a magyarokról és extra kedvezményt kapunk. Hallotta a híradóban, hogy Magyarországnak problémája van a menekültekkel. Gyorsan meg is vitatjuk a politikát, meggonddoljuk az ajánlatát, aztán pár napra rá be is fizetünk mindkettőnknek egy siklóernyőzést. Kicsit félek, de ez kihagyhatatlan!

Az egyetlen lehangoló itt, az a kéregetők száma. Tibeti menekült nők akarnak nekünk ékszereket eladni, gyerekek alszanak a földön, vagy kéregetnek erőszakos hangon, betegek ülnek az utcán, sokszor hiányzó végtagokkal, kéregetnek. Sok a hajléktalan is. Nem tudunk dönteni, adjunk-e, és ha igen, melyiknek. Mindet nem tudjuk etetni. Ahogy közeleg az október és azzal a szezon, valahogy egyre többen lesznek. Döbbenetes, hogy szálltunk már ki éjjel buszból, gyalogoltunk többször is sötétedés után elhagyott utcákon vagy hajléktalanok mellett, de még soha senkinek nem jutott eszébe kirabolni minket. Nem is keltenek félelmet bennünk. 

Hamarosan elhagyjuk Pokharát, hogy 10 napra nekivágjunk az Annapurna láncainak. Reggelente már innen is látni a 8000-es csúcsokat. Lélegzetelállító. 

Még hajnal 2 volt, mikor ezt mondatot hallottam a hotelmanagertől. Micsoda? Na ne hülyéskedjen már! Jöjjenek, megmutatom! - Volt a válasz. Kimentünk a sötét éjszakába, egészen a hátsó kertig, amikor is valóban ott állt egy elefánt. Én még olyan közel életemben nem álltam elefánt mellett. Megdöbbentem, meg is ilyedtem kissé, ahogy fölém tornyosult. A manager csak nevetett. 

Első nap kenuztunk. A vízen éreztük először megint azt a nyugalmat, amit a Maldív-szigeteken. Ahogy a kenu csendben hasította a vizet, madarak röppentek fel a sásból, őzek, szarvasok dugták ki a fejüket a magas fűből, csak a krokodilok nem mozdultak. Fehér, hatalmas krokodilok hevertek a folyóparton szanaszét. Egy óra múlva kiszálltunk és 4 óra séta a dzsungelben volt terítéken. Esett. Magas volt a fű, nem láttunk egy állatot sem. Csak Henningnek akadt fenn a lábán egy-két pióca. Nagyon vérzett neki, én meg voltam ilyedve. A mai napig él még :).

Este helyi táncokat néztünk. Nagyon fáradtak voltunk, így először majdnem elaludtam. A nők tánca közben olyan magas, vonyító hangon énekeltek, amilyet embertől még nem hallottam. De aztán jött egy táncoló páva és az egész kezdett nagyon mókás lenni. Végül nagyon vidám hangulatban indultunk vissza a hotelba.

Másnap elefántogolás volt tervben. Sajnos ez nem volt épp a legjobb élmény. Négyen ültünk egy pici, négyszögletű kalitkában, alig fértünk el, minden lépés fizikai fájdalmat jelentett. De sajnos nem csak nekünk, hanem az elefántnak is. Ha ugyanis megállt enni, vagy nem azt csinálta, amit a vezetőnk akart, akkor jobb esetben egy fabottal kapott egy hatalmasat a fejére, rosszabb esetben egy hegyes vasbottal döfködték a füle tövét. Nem is beszélve arról, hogy a vezető lábai is pont az elefánt füle tövét rugdosták serényen. Hogy megtudjam, mennyire "boldogok" itt ezek az állatok, kérdeztem az ittenieket, hogy ezek a "háziasított" elefántok szaporodnak-e. Mondták, hogy igen. A kicsinyek 5 évig lehetnek az anyjukkal, majd mennek a kiképzőbe. A szívem szakadt meg ezekért a gyönyörű állatokért. Ahogy elmentünk a kis kuckóik mellett, mindegyiknek össze volt kötözve a hátsó lába, ahogy mentek, olyanok voltak, mint a rabláncot hordó börtöntöltelékek. Csak még olyan messze se tudtak menni, mert egy másik lánc csupán 1 métert enedett nekik.

A többi állatnak sem volt valami fényes élete. Ha valami rosszat tettek, dühös rúgások vártak rájuk. 

A mi elefántjainknak a kertben valamivel jobb élet jutott. Nem voltak rabláncon, és hegyes vasdorong sem volt sehol. Csupán fával ütötték a fejüket úgy, hogy a kert másik végében is hallható volt.

Meg kell említsem, hogy az elefántok sorsa rajtunk kívül egyetlen másik turistát sem érdekelt. Legalábbis nem látszott.

Másnapra  elefánt csutakolásra indultunk a folyóba. Felültünk rá, felemelt minket, lelocsolt vízzel. Mondtuk a vezetőnek, hogy ne bántsa az állatot, ha az nem akar minket locsolgatni, nekünk az is ok. Mintha csak megérezte volna, mert nem kellett tovább noszogatni. Símogattuk, csutakoltuk. Egyet lépett volna és mind halottak vagyunk. Valaki elhitette vele még kicsi elefántként, hogy van, aki erősebb nála, és ez a "kishitűség" nem múlt el, pedig már hányszor akkora, mint mi? Az embergyerek is ilyen. Elhisz az erősebbtől, a felnőttől, rosszat is, jót is, aztán pedig egy életen át megmarad abban a hitben.

Egészen közel léptem hozzá, nem rémített már meg, és ahogy símogattam, behunyta a szemét. Vajon mikor kapnak ezek az állatok szeretetet?

Igazából ezt Thaiföldön akartuk csinálni, csak azt hallottam, ott rosszul bánnak az állatokkal. Nepálból nem érkeztek ilyen hírek. Most a saját  szememmel láttam.

Másnap reggel eljöttünk, de az elefánt képe máig elkísér. Vittünk neki banánt, de már nem volt lehetőségünk odaadni neki, mert elvitték "szolgálatra". Otthagytuk neki a padon, de csak azokat, amik sérültek voltak. Féltünk, hogy különben az emberek elosztanák maguk között. 

Az út Chitwanból Pokharába gyönyörű volt. Hegyek között egy megdagadt folyó mellett vezetett. Gyönyörű itt a természet. Még akkor is, ha az emberek nem bánnak valami jól vele.

Bastian, a buddhista svájci, kb úgy néz ki, mint az öcsém, Bob Marley fejével. Mindig jó kedvű. Nevet. Körbelengi a nyugalom. Nem az a fajta, mint sokan, hogy nem érdekli őket semmi, hanem inkább az, aki nem minősít. Próbál a dolgok mögé nézni, megérteni, értő figyelemmel vesz körül minket. Szinte olvassa a gondolatainkat. Soha semmi sem baj. Mert ő érti, miért vagy frusztrált, minek örülsz, miért mondod le az önkénteskedést, nem tart önzőnek, akkor sem, ha neked rossz a lelkiismereted.

Vegetáriánus. Azt mondja, mióta nem eszik állatokat, azóta megváltozott a kapcsolata velük. Ő már nem vadász és nem felsőbbrendű. Azt mondja, sokkal kevésbé agresszív, illetve sokkal nyugodtabb. Isszuk a szavait. Elképesztően toleráns ember. Nem haragszik, hogy megöltünk két csótányt, bár ő a kezében vitte volna ki őket. Nekünk ez viccesen hangzik. Van valami ebben a srácban. 26 éves, de semmi sem tudja kibillenteni a belső nyugalmából. És folyton nevet. De nem oda nem illő dolgokon, ez igazi, belülről fakadó vidámság. Mivel nagyon sovány, és mély gondolatai mellett jó humora is van, nagyon emlékeztet Lalira. Sokat gondolok rá, hárman akartuk kezdeni ezt az utat. Néha örülnék, ha itt lenne. Olyan kíváncsi lennék néha, hogy mit gondol bizonyos dolgokról. Ő most Lipcsében nyomja. A másik, közel állandó lakója a gondolataimnak, a sógornőm, aki mindenórás terhes. Vajon a hegyekben leszünk-e internet nélkül, mikor megérkezik a baba, tűnődöm.

Bastian azzal búcsúzik, hogy oda bármikor visszamehetünk, akkor is, ha nem megy a busz, meg akkor is, mikor visszaérünk a hegyekből. Jó utat kíván, és a szívünkre helyezi, hogy ne felejtsük el, ez a kultúra nagyon más az európaitól.

Egy másik nagy ajándék nekem, Gaia, aki velünk együtt szörföli Hari kanapéját. Lassan indul a beszélgetés, csak egy megjegyzésemből, milyen lehet nőnek lenni Nepálban. Hari ugyanis húgával él a házban, aki reggel-este főz ránk, majd leszedi az asztalt és elmosogat. Napközben meg takarít. Ha ott vagyunk, olyan, mintha ő nem is létezne.

Aztán frusztráló kalandokat osztunk meg egymással, hogy őt dél-Thaiföldön minden buszúton meglopták, de északon motort béreltek, úgy járták körbe a vidéket. Imádta. Hogy Kambodzsában beteg lett, 4 hónapig nem is gyógyult fel. Bastian lett beteg előző este és hányta végig az éjszakát. Valószínű a banános lattiban volt rossz a tej. Ő és mi ittunk belőle, csak mi korábban hazamentünk és utána küldtünk egy kis abszintot. Ennek ellenére egész éjjel bizonytalan volt a gyomrunk, de az alvásban nem zavart. Mi megúsztuk. Elmesélte, hogyan süllyedt el a hajó alatta Indonéziában, mikor búvárkodott. És még itt van. Nem értem, ha velem ennyi rossz történt volna, már rég nem utaznék. Mit csinál még itt? Minket csak nagyon csúnyán átvertek eddig Indonéziában, ezen kívül semmi.

Gaia szintén nagyon frusztrált volt az erőszakos árusoktól, de a gyerekekhez mindig tudott még energiát meríteni a szívéboől.

Aztán Hari, aki barátként fogadott minket. Sajnos nem mindig tudott minket pontos információval ellátni, de megosztotta velünk a házát, reggelit és vacsorát is kaptunk, segítséget, baráti fogadtatást. Hari kicsit csendes és visszahúzódó. Elmesélte, hogy történelmi jelentőségű időben tartózkodunk Nepálban, pontosan akkor, amikor megszületik az első alkotmány.

Aztán ott van az a nagyon kedves vezető a Pashupathinat templomból. Mivel nem akartunk belépőt fizetni, de a fesztiválra mindenképp szerettük volna bejutni, lefordultunk a hátsó utcán majd egy leghátsó utcán megint. Szemetes helységhez jutottunk, de legalább a folyóparton voltunk. Messziről láttuk a templomot és előtte a megrakott máglyákat. A hinduk a halottaikat bizonyos idő után elégetik, a hamvaikat pedig ebbe a folyóba szórják. Számomra kicsit visszatetsző volt, ahogy a jegy eladásnál izgalommal a hangjában azt mondta az eladó "most láthatják a halott testeket elégni", és mosolygott. Semmi együttérzés a rokonokkal. Még most is émelyegtem, amikor felléptünk egy kis gyaloghídra, és messziről láttuk a máglyákat. Gyerekek jöttek a másik oldal szegény negyedéből. Azt akarták, hogy fotózzuk le őket. Ahogy bizonytalanul lépkedtünk a hídon a dűlöngélő házak felé, egyszer csak ott termett egy egészen normálisan kinéző férfi. Nem sokat segített a hányingeremen, mikor elmondta, hogy a férfiak két és fél,  a nők 3 óráig égnek. Aztán tovább mesélt. Elvezetett ide is, oda is, mesélt a gurukról meg a barlangokról, ahova bezárják magukat, a családokról, a halottakról, közel egy órán át. Mesélt arról, hogy a kisembereknek nem segített a kormány a földrengés után. Természetesen nem hagytuk pénz nélkül elmenni. Sokmindent megtudtunk általa a hindukról. Sajnos csak fesztivál nem volt aznap.

Aztán ott volt az a hölgy, aki a második irodában közölte velünk, hogy helyi vezető nélkül nem kapunk túraengedélyt. Leültetett minket és vízzel kínált. Meghallgatta a kálváriánkat, majd körbetelefonált, hogy tippeket tudjon adni. Nagyon sjanált minket. Még Harival is beszélt, majd csak a fejét csóválta, hogyhogy Hari, akinek saját irodája van, egyszerűen félretájékoztatott minket. Azt kívántam, bárcsak a német hivatalnokok is ilyen emberségesek lennének.

Szóval felültünk a buszra és elhagytuk Kathmandut. A buszon megszólított minket valaki, akinek nagyon jó volt az angolja. Segített biztonságos helyre elzárni a csomagjainkat, és egy barátja révén akart hotelt szerezni Saurahában. Nem volt már bizalmam az emberekhez, így eltettük a hoteltulajdonos telefonszámát és megköszöntük a segítségét, mikor kiszálltunk. Az éjszaka közepén érkeztünk meg egy külvárosi megállóba, onnan, e kedves ismeretlen ajánlása alapján, taxit fizettünk Sauraháig. Hajnal 1-re értünk oda. Minden sötét, zárva. Taxisofőrünk hiába kopogtat, csenget, kiabál több hotelnél is. Végül marad a telefonszám. Így érkezünk meg hajnal 2-re.

Terézanya szavai ezek. Folyton ezek a szavak jártak a fejemben, amíg Kathmanduban voltunk. Vajon hogy lehet olyan környezetben türelmesnek, jóságosnak, nyogodtnak maradni, ami minden második másodpercben frusztrál? 

Valahol egyszer azt olvastam, hogy a zsúfolt városok embereinek sokkal kisebb a privát szférája, mint egy kisvárosi, vagy falusi embernek. Ha valaki engedély nélkül belép ebbe a szférába, frusztráltak leszünk. Nos, Kathmandu pont ezt tette velünk: kb másodpercenként érintett, dudált le vagy szólított meg valaki. Márha nem öten egyszerre. Miszter, banán? A hegyekbe mennének? Éttermet keresnek? Taxi? Vigyázzanak már az útból! Dudálás mindenfelől, ami arra figyelmeztet, nem fékeznek, ugorjunk el. Kb 1 méter széles utcákon kétirányú forgalom két oldalán mennek a gyalogosok, járda sehol. Egy taxis bevág elénk, nem enged tovább menni. A köszönjük, nem, semmit nem használ, csak felbátorodnak, dehisz olcsó, megegyezünk. Az sem zavarja őket, ha beszélgetünk, vagy ha a térképet nézzük. Olyanok, mint a hiénák. Gyerekek jönnek, integetnek. 8 óra zűrzavar, hangoskodás és "elnézést miszter" után már nem mindig tudunk lelkesen visszaintegetni.

Az első adandó alkalommal átvernek, 160 rúpia lenne sim kártya, nincs nálunk, csak 200, a csávó nem ad vissza belőle. Ja, hogy elfelejtette mondani, hogy mivel méretre kellett vágni a kártyát, az 40, ja és még kérne 10 rúpiát a fénymásolásért. Elküldjük melegebb éghajlatra, vitatkozni felesleges, ennyi volt a pénzünknek. Kathmanduban szinte minden étkezésnél kell hívni a pincért, hogy hát sajnos többet számolt. Fárasztó. Frusztráltak vagyunk, már nem tudunk mindig kedvesek lenni. A Durber téren már messziről ujjal mutogatnak ránk, mintha csalók lennénk, hogy itt jegyet kell venni. Még nem is vagyunk a lekordonozott övezetben. Mikor ezt megemlítem, akkor jön, hogy nem érti, miért vagyok ilyen dühös rá, hiszen a nepáliak mind olyan kedvesek. Aha. Csak nem Kathmanduban. Sokan inkább iszonyúan kihasználják a külföldiek segítőkészségét. Önkénteskedni is csak úgy lehet sok helyen, hogy dolgozol és emellett kötelező adományt fizetsz.

Henningnek már a reptéren próbálom elmagyarázni, hogy ez itt most nagy váltás lesz, ne akarjon mindent rögtön kézben tartani, adjon időt magának egy új szituációban, hogy ki tudjon gondolni egy megfelelő reakciót. Ekkor még én sem tudom, mennyire agyon fog nyomni Kathmandu. Bólogat, de már az első este tapintható a feszültsége. Igazából nem a hosztunké a lakás, hanem Harié. Hari, akinek a neve igazából Harikrishna, már hetedik reinkarnációjában él. A nyolcadik Buddha lesz. Hogy ezt honnan tudja, nem sikerül megfejtenünk. A lakás a legegyszerűbb, ami csak előfordulhat, a fürdőszoba padlóján van egy lyuk, az a WC. Lehúzni nem lehet, csak leönteni. Orvosi alapossággal mossuk a kezünket utána, de azért örülünk, hogy betekintést nyerhetünk a helyiek életébe. Saját szobánk van, egy ággyal. Több nem is kell. Hosztunk, Bastian, Harinál önkéntes. Harinak saját utazási irodája van, tippeket ad nekünk. A Langtang völgyből való. Felesége és 3 gyereke még mindig ott élnek, hogy a szülei, barátai túlélték-e a földrengést, nem kérdezzük.

Önkénteskedni hív minket a Langtangba. Először vonakodunk, majd belemegyünk. Később kiderül, hogy ha 7 napot tanítunk, nem jutunk el a hegyekbe. Fájó szívvel mondjuk le mégis, de valahol tudjuk, anyáink jobban alszanak majd így a gyerekeknek pedig 1 hét úgyis kevés lett volna.

Annyira hihetetlenül eltúlzottak a túristaárak, hogy kiskaput keresünk, hogyan juthatnánk be a Durber térre és a Pashupathinat templomba ingyen. Az egyikbe kb 7 Euró bejutni a másikba 9. Kis hátsóutcákon barangolunk, míg bejutunk. Amik igazán döbbenetesek, azok ezek az utcák. Leomlott falak, az ablakon kifolyt téglarengeteg, megtámasztott házfalak, bambuszból épített állványok, levegőben lógó emeletek, minden utcában szembe jönnek. Próbáljuk a még meglévő kis pénzünket ezeknek az embereknek adni, nem a hivatalos szerveknek.

Egyetlen célunk, Kathmandut mielőbb a hátunk mögött tudni. Az egyetlen ok ugyanis, amiért tudunk spórolni az az, hogy couchsurfing hosztnál vagyunk. Hogy mindent pontosan körbejárjunk, bemegyünk több irodába is. Nyugatra a Rara tóhoz akarunk eljutni. Az egyetlen hely, amit nem érintett a földrengés. Hari azt mondja, nem kell helyi vezető, megcsinálhatjuk egyedül. Egy másik irodában azt mondják, az a hely le van zárva a földrengés miatt. Mikor megkérdezzük, tudja-e hol van a Rara tó, meredten néz maga elé. Végül elindulunk, hogy megvegyük a túraengedélyt. A hivatal, ahova Hari irányít minket, egy másikhoz irányít. A másik messze van, de nem gond, ha ma végre elindulhatunk. Minden reményünk eloszlik, mikor a hivatal kijelenti, hogy Hari tévedett, és oda nem lehet vezető nélkül menni a vezető pedig minimum 30 dolcsi naponta. Egy világ dől össze bennünk. Hiszen ezért mondtuk le az önkénteskedést is! De nincs mit tenni. Betérünk valahova enni, halas curry-t rendelek. Ne legyen csípős, kötöm ki. A pincér át sem adja, a szám úgy ég, hogy egyik italt rendeljük a másik után. Reklamálni akarunk, de pont egy itallal kevesebbet számolnak, mer négyszer nyolcvan az kétszáznegyven. Ismét veszekedni semmi kedvünk, így nem szólunk, fizetünk és távozunk. Atya ég! Mivé lettünk itt! 

Mindenképpen el akarjuk hagyni Kathmandut, így pakolunk és kimegyünk az esti buszhoz, ami a Chitwan Nemzeti Parkba visz. Jegyet akarunk, sorba állunk. Jön két ember, aki azt mondja, a helyi busz 500 rúpia, amikor megkérdezzük, hány óra az út, gondolkozik, majd azt mondja, 7. De a helyi buszon már nincs hely. Nem bízom benne. Ajánlgatja 1000 rúpiáért a túristabuszt, az csak 5 óra. De gyorsan vegyük meg, mert már csak 5 hely van. Aha. Henning megvenné, neki már mindegy, csak menjünk, de én nem akarom, hiszen ez csak egy ember a tömegből, honnan adna nekünk jegyet? Félek, hogy ha megvesszük, eltűnik a pénzzel. Még meggonddoljuk, mondjuk neki, mire értetlenül néz. Visszamegyünk a csarnokba. Tele emberekkel, nincs egy fehér sem, mi pedig csak két fejjel vagyunk magasabbak a legmagasabbnál. Henning még szőke is. Elég csak 5 percre egyedül hagynom, azonnal csajok gyűrűjébe kerül. Leülök a két hátizsákkal és kétségbeeséshez közeli állapothoz közel nézek végig a falakon, ahol egyetlen szó sincs, ami ne nepáli betűkkel lenne kírva, ami európai szemmel nézve nem jobban érthető, mint az arab. Aztán egyszer csak meglátom. Egy sárga táblán ott áll: Chitwan. Küldöm Henninget, aki 5 perc múlva visszatér a jegyekkel. 300 rúpia, helyi busz. Éjjel érkezik majd egy külvárosi megállóba. Az út maximum 5 óra. Mindegy, csak menjük innen! A főváros mindenütt ilyesmi. Hogy hol töltjük az éjszakát, mindegy, mi lesz, az is. Megyünk. Még egy óra. Kekszet veszünk az útra. Nem vesztegetünk több időt és energiát Kathmandura.

A sok idegesítő esemény mellett lassan megismertük Bastiant, aki az utóbbi évek egyik leginspirálóbb embere volt számomra. Gaiával, a francia couchsurferrel pedig nagyon mély beszélgetésbe kezdünk. Sokat tanulunk tőlük, hogy kezeljük Kathmandut. Talán nem is lett volna nyitva a szemünk ennyire rájuk, ha nem küszködtünk volna kathmanduval. Ők voltak Kathmandu ajándékai.

Reggel 5-kor csörgött az óra, 6-ra vártuk a reggelit. Hiába. A recepciós srácot mély álomból rángathattam ki, mert kb tízszer kellett neki elmondanom, mi a baj. Ismét Bangladeshi alkalmazott, csiga lassúsággal csinálta a reggelinket, míg mi tűkön ültünk. Szegény, nem értett egy szót sem angolul. Mondtuk neki, hogy igyekezzen, mert lekéssük a repülőt, de ő csak annyit kérdezett széles mosollyal: kávét vagy teát? Henning felelt: kávét kérünk. Mire ő: tejet? Henning: nem, kávét! Ő: teát? Henning csodálkozva: nem, kávét!

Mikor már a lépcsőn rohantunk lefelé, nem átallott azért engem figyelmeztetni, tökéletes angolsággal, hogy a borravalóját ne felejtsem el. Hogy mire fel? Talán arra, hogy a hibája miatt lehet, hogy lekéssük a gépünket? A grimasz az arcomon egyértelműen elárulhatta, mit gondolok, majd hirtelen beültem a kocsiba és csak magamban bosszankodtam.

A reptérre érve aztán átszkennelték a csomagjainkat. Mindet. Féltem, mert tudtam, nem csak befelé, hanem most is van nálunk tiltott dolog. Egy-két kagyló. Tilos kivinni. Gondoltuk, majd feladjuk postán Nepálból. Befelé alkohol volt nálunk, amit szintén Nepál miatt hoztunk magunkkal, hogy megoldja az esetleges gyomorproblémáinkat. Hát nem kiszúrtak minket a vámnál, és el is vették. Nem győztünk elnézést kérni. Hála Istennek, nem lett belőle semmi, azt mondták, kifelemenet visszakapjuk. Most meg kifelemenet lenne, csak épp kagylók vannak nálunk és még késésben is vagyunk. Nem veszik észre. Remeg a kezem. Elhozom az üveg alkoholt a vámostól. Próbálom neki elmagyarázni, hogy ez gyógyszer. Szégyellem magam, mint nagy alkoholista a tiszták világában. Pedig szinte sosem iszom. Minden klappol. Feladjuk a csomagokat. Security scanning. Pénzt váltunk. Azaz váltanánk, ha adnának. A Maldív szigetek nem vált vissza helyi pénzt dollárba. Vagyis dollárt nem adnak ki a kezükből. De Eurót igen. Furán nézünk, majd beváltjuk. Nekünk mindegy.

A gép felemelkedik és a felhőtlen, napos időben elénk tárul az a panoráma, ami jövetben is, csak most nem vagyunk annyira fáradtak, mint akkor. Hihetetlen panoráma. Dohában egy óránk sincs átszállni. Utálok tolakodni, ezért jó előre felállunk. Az ajtó még nincs nyitva, mindenki vár. Ekkor befurakszik mellém egy kövér, ötvenes német nő. Majdnem fellök. Csodálkozom, mire elkezd hozzám beszélni, hogy mit állok én ott. Igyekszem kedvességgel megnyugtatni a helyzetet, mosolygok, és mondom neki, hogy sajnos nagyon kevés idő van a csatlakozásig, ezért állunk ugrásra készen. A válaszreakció még durvább: itt mindenki csatlakozásra vár, inkább vennénk le a hátizsákot - megjegyzem, iszonyú kicsi a hátizsákunk. Hogy nyomatékosítsa a jogait, int a férjének, hogy az is álljon fel. Persze sajnos az sem intelligensebb, így lökdösődések közepette befurakszik közénk. Miután kitaposták a belem és a lábam sem kímélték, megkérdeztem, hogy akkor mégis ki tolakodik itt? Na több se kellett nekik, nekik ugyanis joguk volt, mert ők idős németek és az már valami! Mondom Henningnek, nem is tudtam, hogy ha valakinek túl nagy a hátizsákja, arra tolakodással kell reagálni. "Pimaszságom" felbőszíti őket, kiabálni kezdenek velem. Ebben a pillanatban megindul a sor előttem és a hisztériájuk elvész a messzeségben. Sajnos túl sok ilyen emberrel találkoztam Németországban, és kevés jóval, kedvessel. Mindegyik önjelölt rendőr, aki persze csak a másik szemében látja a sokszor nem is létező gerendát. Hirtelen elöntött az érzés, mennyire nem hiányzik nekem Németország és milyen jó, hogy nem Frankfurt, hanem Kathmandu a célállomás!

Hogy az örömöm még nagyobb legyen, a Qatar Airways megajándékoz minket egy hellyel az első osztályon. Miért? Hát, kisebb gép indul.... :)

Az ülés ággyá alakítható, a lábnak nagy hely van. A gép stabilabban repül elől, kifordítható tv és asztalka vár. Szelfizünk minden irányból, a stewardesseknek így nem nehéz kitalálni, ki az, aki csak nyerte a jegyét ide. ;)

Qatar poros levegőjét Dubai műszigetei váltják fel, majd egyszer csak egy homoksivatag jelenik meg alattunk. Sehol egy tó, egy folyó, egy fa, egy város... Sehol nincs élet itt, csak homok. 15 percenként váltakoznak a homokhegyes és a dűnés felszínek. Csak víz nincs. Sehol. Hogyan élnek ezek az emberek víz nélkül? Néha ugyanis felbukkan egy-egy város. Igen, a Föld felmelegszik. És milliók problémája, hogy nincs ivóvíz, miközben mi azzel húzzuk le a wct is. Szinte soha nem távoznak a világjobbító gondolataim.

Amikor magamhoz térek, az jut eszembe, milyen jó lenne Henninggel meg egy másik csapattal két jeepet itt kibérelni, és a sivatagon keresztülmenni! Esténként a csillagok alatt kempingezni, bámulni az eget, amíg az ember bele nem szédül, napközben pedig rácsodálkozni, milyen formációkat alakított ki a szél a homokból. Kézzel enni, együtt főzni a bográcsban. Megosztom az ötletet Henninggel, aki hitetlenkedő képet vág. Mi van, ha lerobban a kocsi? Mit ennénk? És a WC? (gondolom, itt inkább rám gondolt...) Én meg csodálkozom, hiszen én vagyok a félős, nem ő! Ahogy tovább mesélek az ötletről, átragad rá a lelkesedésem, és tudom, hogy valamikor majd meg fogjuk valósítani.

Lemegy a nap. Felülről nézve csak a hosszabbodó árnyékok tűnnek fel, a felhők felett még mindig százágra süt. Már este van, mikor landolunk Kathmanduban. Tudjuk, hogy a reptéren várnak ránk, és ez jó érzés. A couchsurfing hosztunk a reptér bejáratánál már intézi a taxit. Most nem nekünk kell kiigazodni a káoszban, és ez jó érzés az egésznapos repülőút után. Úgy fogad, mint régi barátokat. Mintha csak hazaértünk volna. Megérkeztünk.

Ahogy elértük ezt a szigetet, rögtön tudtuk, hogy ez itt valami más lesz. Habár csak egy napra jöttünk, hogy elérjük a gépet másnap reggel Nepálba. Az úton fenyőféle fák sorakoztak. A sziget közepén zsákok. Először azt hittük, szemét. Ahogy bentebb értünk, mindenfelé építkezések zajlottak. A környék kihalt, sehol egy autó. Nem úgy, mint Maléban. Viszont széles utak. Nem úgy, mint Maléban. Utcanévtáblák. Hmm. A Marson lennénk?

Amikor aztán közelítettünk a kiszemelt hotelhez, rendezett, európaias tömbházak jöttek szembe. Házszámokkal. Modern, drága autók parkoltak a kialakított parkolókban. Úgy nézett ki az egész, mint valami európai lakópark. A házak előtt kis kertek sorakoztak, ha nem csadorba burkolt nők jöttek volna szembe és nem olyan szemetesek az utcák, azt hittem volna, hogy visszatértünk Németországba!

A part itt is gyönyörű, sőt, azt hallottam, hogy a legjobb hajóroncs merülés helyszíne itt található. Még búvárcentrum is volt. Szóval, aki nem akar elmerülni a Maldív kultúrában, mégis megfizethető áron szeretné élvezni a szigeteket, annak nagyon ajánlom!

Délután még sétálgattunk, élveztük a hullámokat, a kényelmes matracon kiegyenesítettük 20kg-ot egész nap cipelő hátunkat és próbáltunk valami jó éttermet keresni. Ez a felfedezés azonban már másokra marad. Viszlát Maldív szigetek! 

Mathiveri maga a paradicsom. Az az igazi mezítlábas sziget. Elképesztően szép, tiszta, mentes mindenféle szeméttől, gyönyörű strandjai vannak, pálmafákkal, türkizkék vízzel és egy icipici lakatlan szigettel kb 200 méterre a parttól. Alig vannak túristák, mert amilyen szép, olyan messze is van Malétól. Annyira messze, hogy itt még az is előfordulhat, hogy egy hétig nincs kenyér. Kicsit több, mint 6 óra zögykölődés és egy átszállás után meg is érkeztünk. Ismáel, a hotel vezetője várt ránk. A Mathiveri Innben szálltunk meg. Hatalmas eső előzőtt meg minket, így az utak egybefüggő tócsává változtak. 

A szobánknak  gyönyörű, színes falai voltak. Ismáel körbevezetett a szigeten. Egyetlen búvárközpont volt, az is iszonyú drága, így, ha nehéz szívvel is, de erről le kellett mondjunk. Az első este az egyetlen létező étteremben akartunk enni. Drága volt. A hotelünk is relatív drága volt, így nem rendendeltünk reggelit, hogy spóroljunk. Gondoltuk, van szupermarket, majd megvesszük, ami kell. Az étterem, amilyen drága volt, olyan rossz is. Ezért aztán mindkét étkezéshez a harapnivalót magunk állítottuk elő.

Éjjelenként az eső és a  vihar megnyugtató zenéjére aludtunk el. Reggel jó volt, hogy addig alhattunk, ameddig akartunk. Még amikor búvárkodni mentünk a másik szigeten, akkor is korán kellett kelni. Most csak sznorkellezni mentünk, de az is olyan gyönyörű volt, hogy nem hiányzott a 18 méter mélység. Rengeteg élet volt a víz alatt! Színes korallok, kicsi és nagyobb halak egészen a partig is kijöttek. Minden nap sznorkelleztünk, de még így sem tudtuk bejárni az egészet.

Ha nem a hátunkat égettük a napon az óceánfeneket bámulva, akkor a parton ülve gyönyörködtünk a tájban vagy épp a naplementében. Amikor éjjelente nem esett, kimentünk a csillagokat bámulni. Az egész Tejút-Rendszert ki lehetett venni. Csak ültünk ott és számoltuk a hulló csillagokat, hogy kívánhassunk valamit.

Egyik nap szerettünk volna átmenni a kis, lakatlan szomszéd-szigetre. Azt mondták, csak jó úszóknak ajánlják, mert a két sziget között erős a sodrás. Nem volt igazán nagy. Egyik pillanatban még le sem ért a lábunk, a következőben a víz már csak bokáig ért. Körbejártuk a szigetet, majd a déli csücskében találtunk egy kis medencét, ami a homokos part két részén kövekkel volt leválasztva a nagy óceánból. Leültünk ide és élveztük a kicsike hullámokat. Ahogy ott ültünk, és nem tudtunk betellni a táj szépségével, a napsütés borongósra váltott, majd esni kezdett. Hirtelen olyan csend lett, csak az esőcseppek koppanását lehetett hallani. A nagy melegben jól esett a felfrissülés, vizesebbek pedig nem lettünk. Nem is beszélve arról, hogy eredetileg is egy bokor árnyékába ültünk le, így az sokat felfogott. Jó volt ott ülni, kéz a kézben és hallgatni az esőt, majd az őt ismét felváltó napsugarakat élvezni. Jó ideig ültünk ott ketten, csenben. 

Még az indulást megelőzően megnéztük Mathiveri szigetét a Google Earth-ön, hogy valóban jól választottunk-e. Akkor láttuk, hogy Mathiveri össze van kötve egy homokos padkán keresztül egy kisebb szigettel. Ismáel elmondta, hogy ez valóban így volt, de mióta megépítették a kikötőt, a homokos padka sosem tudott már akkorára nőni, hogy kilátszon a vízből. Na, mi meg akartuk keresni ezt a padkát. Amikor a sziget déli partjánál sznorkellezni akartunk, arra lettünk figyelmesek, hogy egy helyen a hullámok nagyon furcsán, egymást keresztezve törnek meg. Odamentünk és a térdig érő vízből hirtelen egy padkára kellett fellépni, ami persze még mindig víz alatt volt. Persze, itt a víz is fehérebb volt. Felléptünk, és azon nyomban kirajzolódott előttünk, hogy hol vezet a sekély, homokos padka, mert ott a víz világoskék volt, mellette pedig, sötétkéken rajzolódott ki a mélyvíz medre. Másfél óra ide-oda gyaloglás után az óceánban, végül visszaérkeztünk az anyaszigetre. Nagyon vicces út volt és persze jól leégtünk :).

Utolsó este megint a parton kötöttünk ki, hogy a csillagokat bámuljuk. Habár sosem megyünk vissza egy olyan országba, ahol már jártunk, megfogadtuk, hogy a Maldív szigetek kivétel lesz. Egy olyan csodának lettünk részesei, aminek még 1%-át sem tudtuk felfedezni. A Maldív szigetek víz alatti világa ez a csoda.