A Colorado folyó Colorado államból indul, Utahon keresztül éri el Arizónát, kanyonokat vájva, rendszereket formálva, leírhatatlan tájakat hagyva maga után. Ezekből néztünk meg egy párat.

 Az egyik ilyen a Canyonlands. Az esti tusolás bikiniben a látogatói centrum külső tusolójában történt, hideg vízzel, hidegben. De legalább volt tusoló! Mikor már készen voltunk, Henning még visszament, hogy térképet hozzon, én meg gondoltam, megviccelem, és átparkoltam a kocsit. Hangosan nevettem, mikor jött kifelé, és egyszer csak döbbent arccal megállt, körülnézett, de a kocsit nem találta. Aztán meglátott és utána együtt szakadtunk a nevetéstől. 

A Nemzeti Park kilátói a platón helyezkednek el, a legfelső rétegen, és ha az ember ezeket végigjárja, beláthatóak innen a korábban lerakódott, mélyebb rétegek, mintha egy óriási lépcső vezetne a távoli folyóhoz. A sziklák egyenlőtlen felületei miatt úgy néz ki, mintha fodros lenne a széle. Amikor az ember ott áll, úgy érzi, mintha a világ tetején állna. És mennyi ilyen kanyonrendszer van, vagy inkább csak az az egy milyen hihetetlen hosszú és széles! 

Miután bejártuk a felső réteget, be akartunk menni a kanyonba. Mivel egy ilyen holdjáró terepautó iszonyatosan sokba került, annyiba, mint a normál kocsink két-két és fél hétre, ezt nem tudtuk megengedni magunknak. Mégha csupán sokba került volna, az túléltük volna, de így a Corollával indultunk neki a földútnak. Megjegyzem, a szerződésben kikötötték, hogy csak betonúton mehetünk vele, de hát ez már a Death Valleyben sem valósult meg. Henning kicsit sokkot kapott Új-Zélandon, hogy annyiszor felakadt a kocsi alja, így én kellett vezessek. Viszont ő meg a rázósabb helyeken navigált át, kiszállva a kocsiból. Hihetetlen élményben itt nem volt részünk, de irtó kalandos volt itt vezetni. A Colorado-ról kiderült, hogy már itt sem kicsi és képet kaptunk arról, hogyan is néz ki egy ilyen kanyon, ami szinte érintetlenül maradt meg. 

Másnap még bejártuk a kanyon azon szakaszát, ami az Arches mellett halad. Az jobban ki volt építve. Ezek után pedig, útban a Grand Kanyon felé, még a déli platóra is elkocsikáztunk. Ahogy lenéztünk a völgybe, hirtelen hihetetlen kicsinek éreztük magunkat.

Az éjszakát egy nemzeti park sátortáborában töltöttük, ahová olyan későn értünk, hogy már mindenki aludt. Mondtam Henningnek, hogy ez olyan kihalt, nyugodtan bejöhet velem a női wc-be fogat mosni. Lámpa ugyanis nem volt, és ki tudja, milyen állatok járnak erre. Nagy volt az ijedtség, mikor egy idősebb hölgy benyitott ránk! Az éjjel olyan hideg volt, mi pedig nem öltöztünk fel melegen a hálózsákba, hogy hajnal 4-kor vacogó fogainkra ébredtünk. Különösen Henning, mert az ő hálózsákjának az izolációját megnyírbálta már a sok mosás. Nem hiába, volt vagy 15 éves. Volánhoz pattantam és irány le a hegyről. Henning meg a sok fékezéstől úgy becsúszott a csomagtartóba, hogy ha megállított volna egy rendőr, akkor is azt mondhattam volna, hogy nincs ott senki.

Órákkal később Henning még mindig szundított, mikor elértük a Glenn Kanyont, ahol a Colorado vizére egy gátat építettek, felduzzasztották, és egy hatalmas mesterséges tavat hoztak létre. Szép a környéke, a víz kék, a gát maga érdekes, a Colorado medre a másik oldalon a folyó hihetetlen kék vizével pedig varázslatos. Egy másik varázslatos hely itt a Horseshoe Band. Ez egy kúp alakú szikla, amit körbevesz a folyó. Leírhatatlan a kanyon tetején állni és a mélykék vizet bámulni, amint a szikla körül nyakláncot fon!

Utunk ezek után a Grand Kanyonba vezetett, annak is a déli platójára, mert az északi a tél miatt még nem nyitott ki. Éjszakára értünk oda, és, habár a park nyitva volt, senki nem kért tőlünk belépőt. Ismét megjelentek a jól ismert öszvérszarvasok az út mentén és még egy vapitit is sikerült megpillantanunk, akkor is, ha csak hátulról. 

Másnap reggel igencsak meglepődtünk; a híres Grand Kanyonból ugyanis nem látszott semmi! Téli köd ereszkedett mindenre, és erősen havazott, így kivettünk egy hotelszobát és hatalmas pizzával vigasztaltuk magunkat. Estére azonban kiderült az ég és minket hívott a kanyon mélye. Elindultunk a Bright Angel csapáson lefelé és gyönyörű látványban volt részünk. Egyre több és mélyebb réteg tűnt fel a szemünk előtt, úgy néztek ki, mint egymáson fekvő, vastag juharfalevelek. Végül nem értünk le még a feléhez sem, visszafordultunk, hogy az este már ne az úton érjen minket.

Éjjel alig tudtam aludni. A szoba hihetetlenül meleg volt és olyan vaksötét, amitől elszoktam a kocsiban alvás során.

Másnap verőfényes napsütésre ébredtünk. Reggeli után a plató szélén indultunk el a Bright Angel kiinduló pontjától a Hermits Rest emlékházig. Ezekről a kilátópontokról rá lehetett látni a Coloradora, közben hihetetlen formációk kápráztattak el minket a mélybe eső falak pereméről. A Grand Kanyon 18 különböző réteggel büszkélkedhet, amik három nagy csoportra oszthatóak; legfelül a réteges paleozoic, majd a supergroup, legalul pedig a vishnu basement réteg található, ami kicsit kevesebb, mint kétmillió éves. Ezek között megtalálhatóak rétegek, amik sivatag jelenlétére és amik óceán jelenlétére utalnak, ezek váltogatják egymást. Volt olyan réteg, amelyben megkövesedett cápa csontokat találtak. A föld minden életciklusa leolvasható ezekről a rétegekről. Útközben vapitik mentek el mellettünk és mi nem átallottunk szelfizni velük. Hihetetlen hatalmas szarvasokról van szó, ám rém barátságosak! A Grand Kanyonban minden nap ott sétálgatnak az út mellett!

Másnap a plató szélén a másik irányba mentünk, a Bright Angeltől a Mather Pointig, hogy ott is megcsodáljuk a Kanyon változatos színeit és formáit. Estére aztán hihetetlen kép tárult elénk, ahogy a nagy esőfelhők gyülekeztek. Másnap, ahogy a felhők megjósolták, megint havazott és a ködtől nem láttunk semmit. Ismét pizza volt terítéken, miközben arról filozofálgattunk, hogy menjünk vagy maradjunk. Végül az indulás mellett döntöttünk. Mivel nem akartunk lemenni a Colorado-hoz, hiszen akkor nem csak ott kellett volna aludni, de egy esetleges rossz időt is ki kellett volna húzni, hiszen nem megengedett egy napon le- és felmászni. Ezt nem akartuk megkockáztatni, a platón pedig már szinte mindent láttunk, illetve a következő napokra havazást jósoltak. A Colorado maga sem volt már olyan szép kékes-zöldes, mint mikor jöttünk, mert a havazás, esőzés miatt, amik belemosták a sarat, barnára változott.

Így történt, hogy másnap elindultunk kifelé azon az úton, amelyiken jöttünk. Reggel még kigyalogoltunk a Yaki Point kilátópontra, ami addig a legeslegszebb volt. Csak álltam ott, kint, egy kiugró szikla peremén, és nem tudtam eljönni. Nem tudtam abbahagyni a fotózást, vagy levenni a szemem ezekről a hihetetlen és színes juharlevél-lépcsőkről.

A kifelé vezető úton is megleptek minket szebbnél szebb kilátóhelyek, némelyikről még a Colorado is látszott. Különösen az utolsó hely, mielőtt elhagytuk volna Nemzeti Parkot, mutatott egy egész hosszú szakaszt abból a folyóból, amelyik az évmilliók során ilyen hihetetlen kanyonrendszert épített maga körül.

A nemzeti parkok hetének közepén még 5 park volt, amit szerettünk volna megnézni, a Zion, a Bryce, az Arches, a Canyonlands és a Grand Canyon. Erre volt még öt napunk. Tudtuk, hogy nem akarunk átrohanni sem a parkokon, így éjszakába nyúló autókázások következtek. Ezt persze úgy sikerült túlélni, hogy amíg az egyikőnk aludt, a másik vezetett. Már Death Valleyben kipróbáltuk ezt, és nagy sikere lett mindkettőnknél.

 Én nagyon gyorsan beleszerettem az új Toyota Corollába, ami olyan hihetetlenül keveset fogyasztott, hogy alig hittük el. Emellett elmondhatatlanul kényelmes volt az automata váltóval vezetni. Nem tudom, mit csináltak az elmúlt 8 évben ezen a téren, 8 éve vezettem ugyanis automata váltós kocsit, és utáltam. Most meg teljesen beleszerettem! Imádtam vezetni, alig vártam, hogy sorra kerüljek! Henning is nagyon élvezte, hogy végre ő is elmerülhet a tájban. 

Mihelyt átértünk Nevadába, az árak körülbelül a felére estek. Nem maradtunk azonban sokáig, mert várt ránk Utah és a Zion Nemzeti Park. A térképen kinéztük magunknak, hová szeretnénk eljitni. Még be sem értünk a parkba, a vörös-fehér sziklák máris ámulatba ejtettek. Valamivel  beljebb leparkoltuk a kocsit és megvártuk a buszt, hogy bevigyen minket a kanyon szívébe. Sajnos az a kanyon, ahová már csak gyalog lehetett bejutni, a Narrows, le volt zárva az áradások miatt, de már a buszút is gyönyörű volt. Kiszálltunk a végállomáson és elindultunk a Narrows irányába. A meredek falak az égig értek mellettünk és a sötét vöröstől a piroson át a fehérig, váltogatták egymást a színek. Néhol hatalmas fehér sziklafal bújt elő a sok sötétvörös között, mintha valami vallásos szentély lett volna. Másutt pedig színes kőoszlopokat vájt a víz a kanyon tetejébe.

Mikor újra a kocsihoz értünk, elindultunk a park másik kijárata felé. Hamarosan egy óriási boltív került elénk, ami inkább csak "vakablak" volt. Nemsokára egy alagúton haladtunk át, ami mögött megálltunk, és gyalog indultunk neki a platóra vezető útnak. Sziklákon csúsztunk-másztunk, fahídról néztünk le a lábunk alatti semibbe, sziklafalba vájt barlangon haladtunk keresztül, míg végül elénk tárult a hihetetlen panoráma. Fenn voltunk a kanyon tetején, onnan néztük a bővízű folyót, amely innen csak egy csík volt egy végeláthatatlan sziklafal alján. 

Tovább indultunk. Már esteledett, mikor elértük a Bryce Kanyont. Egyszer csak azt mondja Henning, hogy egy rendőrautó, ami szembe jött, megfordult és valószínűleg utánunk jön. Lefékezett és megállt. Mögöttünk pedig a sheriff. Ajaj, ebből nagy baj lesz - gondoltuk. A visszapillantótükörben láttam, ahogy végigméri a Death Valley porában gazdag, valaha piros autót és magában azt kérdi, honnan csöppentek ezek ide? Ablak le, papírok előkészítve, mikor hozzánk ért, ránk mosolygott, és azt kérdezte, hogy vagyunk. Egy bizonytalan "jól" volt a válasz, ami inkább hangzott kérdésnek. Kérdezte, hogy mi járatban vagyunk itt, mire mondtuk, hogy a Bryceba igyekeztünk még naplemente előtt, minthogy nemzeti parkok hete van. Tudott róla. Megnézte a papírjainkat, majd szólt, hogy ne hajtsunk ilyen gyorsan, mert rengeteg öszvérszarvasuk (mule deer) van odafenn, és ha egyen áthajtunk, akkor annyi a szabadságunk könnyen rémálommá válhat. Megköszöntük és tovább mentünk. Jó, hogy szólt, mert alig mentünk 100 métert, hatalmas öszvérszarvas állt előttünk az úton. Szerencsére nagyon lassan mentünk. A Bryce Nemzeti Parkot épp kicsivel napsütés után kaptuk el. Gyönyörű volt. Mivel azonban úgy alakult, hogy visszatértünk ide, róla egy másik blogposztban írok majd. 

Este el is köszöntünk a Brycetól, és az Arches-t vettük irányba. Örültünk nagyon, hogy a sheriff figyelmeztetett minket, mert az út széle itt is tele volt öszvérszarvasokkal. Előttünk valaki elütött egyet. Az állat hatalmas darabokban még ott feküdt az úton, alig bírtam kikerülni, hiszen sötét volt és nem látszott. 100 méterrel utána egy elhagyott autó állt, aminek ronccsá tört az eleje. Na, mi nem akartunk így járni. 

Másnap reggel, a szokásos szívószálas kávéval a kezünkben - mert az amerikai benzinkutakon mindenhol így adják - beléptünk az Archesba, ingyen. Itt rengeteg boltív található, a dupla, az északi és a déli ablakok, a turette, a landscape és még nagyon sok másik. A napot azzal töltöttük, hogy bejártuk, amennyit csak a lábunk bírta. Hihetetlen formációk, bokorból kiugró vadnyulak, okkersárga boltívek vártak mindenütt. 

Csordultig teltünk a mindenféle formájú boltívekkel, mikor a naplementével mi is elindultunk kifelé. Az egész napos gyaloglástól nagyon el voltunk fáradva, de még várt ránk a szomszédban a Canyonlands. 

Nem sokkal később már egy plató tetején álltunk, ahonnan a völgyben kialakított cikk-cakkos, többréteges kanyonrendszert járhatta be a szemünk. Leírhatatlan volt ott állni a "piciny" folyó fölött és a naplementét bámulni. 

Itt esteledett ránk a nemzeti parkok hetének utolsó estéje. Miután azonban a Canyonlands is annyira rabul ejtette a szívünket, mint addig mindegyik nemzeti park, úgy döntöttünk, itt maradunk, másnap pedig felfedezzük ezt a hihetetlen tájat töviről-hegyire.

Ahogy a Glass beach felé haladtunk, még nem sejtettük hány ezer mérföldet teszünk majd meg csak azon a héten, és hány káprázatos helyre jutunk el, ahová sosem gondoltuk volna, hogy valaha eljutunk. Persze, nem minden alakult a nem létező terveink szerint, de pont ettől volt izgalmas.

A Glass beachtől nem ájultunk el, meg kell, hogy mondjam. Ez a strand arról híres, hogy az emberek annyi üveget dobáltak itt el, hogy a víz ezeket az üvegdarabokat kezdte el koptatni, gömb alakúra formálni, míg az egész part ilyen kő formájú, színes üvegdrabokkal tellt meg. A színes üvegek nagyrésze ma már azonban nem látható. Ottlétünkkor csak öt amerikai család válogatta ki és gyűjtötte össze a színeseket, hogy aztán otthon megállapítsa, hogy így már nem is olyan érdekes, és kikukázza. 

Ismét visszaindultunk San Fransisco felé, majd a parton lefelé a Monterey Öbölig. Az éjszakát egy egyszemélyes parkolóban töltöttük valahol egy szikla peremén, gyönyörködve először alattunk az óceán hullámaiban, majd a csillagokban. Még a San Franra jellemző erős köd is meglepett minket néhol az úton. Meg-megálltunk, volt, hogy épp egy régi világítótoronynál.

Montereynél aztán Keletnek fordultunk és meg sem álltunk a Yosemite Nemzeti Parkig. Illetve de, mert egy duzzasztógát parkjában éjszakáztunk. Csendes, csillagos éjjel volt. 

Másnap, hosszú autókázás után beértünk a Yosemite-be (ejtsd:[jozemiti]). Először csak szerettünk volna keresztülmenni rajta, de ezt sem lehetett a 25$ befizetése nélkül. Másfél órát vesztettünk el azzal, hogy egészen a Park határáig jöttünk, ahol most egy helyi azt mondja nekünk, mindenképpen fizetnünk kell. Megfordultunk, és meg sem álltunk az első városig. Ott betértünk a visitor centerbe, mert nekem nagyon hiányzott már egy kétbetűs hely, és mekkora szerencse volt ez! A wc után ugyanis még beugrottunk a látogatói centrumba, ahonnan nem csak térképeket és értékes információt kaptunk a különböző nemzeti parkokról, de az is kiderült, hogy ezen a héten ingyenes a belépés minden nemzeti parkba, mert nemzeti parkok hete van. 

Több sem kellett nekünk, irány vissza a Yosemite. A park hegyei hatalmas sziklákként tornyosultak a fejünk fölé, a szűk völgyben pedig tiszta vizű folyó kísért. A park tele van vízesésekkel, az egyik alatt pedig sikerült teljesen eláznunk. Ezek után nem nagyon volt más ruhám, mint egy szoknya, így indultunk neki a Fél Dómnak, amit a hegyről lehetett a legjobban látni. Igen ám, de a hegyen félméteres hó volt, mi meg ott tébláboltunk szandálban meg szoknyában! A vízesések hihetetlen hangulatot árasztanak. Közelről mennydörgésként hallatszik, távolról azonban csak a csendes, lassú, elegáns vízfolyam látszik, ami nem neked akar tetszeni, nem is nekem, csak ott van, mint egy csoda. Nem bírtuk otthagyni őket. Nem bírtunk betellni a vízesések varázslatos látványával. Míg egyszer csak beesteledett. Mivel hideg volt, és áhítoztunk egy forró zuhanyra, egy közeli kempingezőben kerestünk éjjeli szállást. Hiába volt azonban szobánk, olyan hideg volt, hogy elő kellett venni a hálózsákokat.

Másnap délelőtt ismét a Yosemite volt a cél. Még visszatértünk a vízesésekhez, majd elsétáltunk a hatalmas, 3000 évig is élő, Sequior fákhoz. Ezek a vöröses törzsű fák olyan hatalmasak, hogy korábban az emberek alagutat vájtak az egyikük törzsébe. Hihetetlen ellenállóak, mivel inkább csak magasan kezdődik a lombozat, még egy erdőtüzet is képesek túlélni. 

Yosemite-n elvileg csak át akartunk menni, de annyira megfogott minlet, hogy maradtunk. Az út, ami innen a Death Valleyhez vezet, a 120-as, le volt zárva a nagy hó miatt - megjegyzem ez április közepén, Kaliforniában. Mi minden sivataggal számoltunk, de hóval nem. A Sierra Nevada azonban másképp gondolta, így hatalmas kerülővel, a 89-esen, de a hegyek között indultunk neki. 

Hihetetlenül látványos út volt, hóval bórította csúcsok és völgyek között, befagyott tavak mellett vitt minket. Innen ráláttunk a 120-as út 3000-es csúcsaira is, így pedig már cseppet sem csodálkoztunk az útlezáráson. Átértünk a Sierra Nevada másik oldalára, Yosemite és Death Valley közé. Ez az út is gyönyörű volt, csak sajnos közben ránk esteledett. Beparkoltunk egy kis város benzinkútja mellé, ahonnan rá lehetett látni a havas csúcsokra és itt aludtunk ebben a hihetetlen, gyönyörű környezetben.

Másnap 6-kor keltünk és csendben folytattuk utunkat a hegyek között. Minél közelebb értünk a "halott völgyhöz", annál kopárabb lett minden. Death Valleyben én a vándorló köveket szerettem volna megnézni. Ők azok, akik a jégen csúsznak, nyomot hagyva maguk után, s mikor a jég elolvad, csak az a csík marad mögöttük, ami jelzi, honnan jöttek. A tudósok sokáig nem tudták megfejteni, hogyan is vándorolnak. Sajnos azonban olyan területen voltak, ami számunkra megközelíthetetlen volt. Még terepjáróval is az lett volna.

Death Valleyben hatalmas homokvihar fogadott minket. Ahogy ereszkedtünk le a völgybe a kopár sziklákról, máressziről látszott, ahogyan a völgyben a szél viszi a homokot. De bizony homokdűnéket is találtunk itt. Death Valley 279 méterrel fekszik a tengerszint alatt és sok-sok hegylánc választja el az óceántól. Az eső így ritka madár erre. A terület magyon meleg, nem ritka a 40 fok feletti hőmérséklet, habár az 50 is előfordul. Ezért a kihalt, elhagyott városok sem ritkák. Ezekből is megnéztünk egyet. A házak már inkább csak valaha volt tanyára emlékeztettek, volt vagy kettő. És persze az elmaradhatatlan templom és a kocsma.

Esteledni kezdett, mikor elindultunk kifelé. Death Valley színes sziklákkal búcsúzott tőlünk. 

Ezek után Las Vegas felé vettük az irányt. Most még nem akartunk megállni ott, mert még sok nemzeti park állt előttünk és a hét olyan gyorsan fogyott, mint gyerekek kezében a csokoládé. 

San Fransisco-ról eddig csak jót hallottunk. A tömegközlekedés jó, nagyon szép a város, ezt erősítette, hogy itt találtunk másodjára utunk során couchsurfer hosztot. Még akkor is, ha nem amerikai, hanem indiai hosztot találtunk. Nagy reményekkel érkeztünk hát a Silicon Valley és az informatika fővárosába.

 A lakás, nem is lehetett volna jobb helyen, a downtown-ban, vagyis a városközpontban volt, a 24. emeleten. A tetőről a Bay Bridge-re és a Treasure Island-re nyílt a kilátás. Esténként és reggelenként itt a tetőn ettünk. 

Egyetlen gond volt, hogy a legolcsóbb parkolás egy parkolóházban ígérkezett 10$-ért, szombaton. Vasárnap nem kellett fizetni, hétfőtől péntekig a napi díj 15$. A legdrágább, amit láttunk 50$ volt egy napra. Szerencsére, mikor szombat este kihoztuk a kocsit, pont szerelték a sorompót, így mindenféle fizetség nélkül úsztuk meg a parkolást.

Csak egy sarokra voltunk az óceántól, ahol első nap elsétáltunk végig a parton a csokoládégyárig, ettünk az In-and Out burgernél, megnéztük a stégeket, és az egyik utcán nézegettük a kis boltok kirakatait. Mivel Henning fényképezőgépének az elemei már eléggé vacakoltak, betértünk egy elektronikai boltba elemekért. Az elemek, amiket szerettünk volna, csak elemtöltővel voltak kitéve, de az eladó biztosított minket, hogy töltő nélkül is megvehetjük. Rábólintottunk majd fizettünk. Az ár persze nem annyi volt, mint amit mondott, mert rátette az adót. Ez érdekes, már a Maldív Szigeteken is igen bosszantó volt, hogy az ár nem mindig az, ami a termékre van írva, arra még jön az adó. Vagy nem. Oahun igen, a Big Islanden nem. Főleg a turisztikai helyeken igen, de az élelmiszerboltokban is, viszont a benzin kúton nem mindig. Szóval teljes meglepetés, hogy mennyit is fizetsz. Ha nem tetszik, hogy "átvertek" és ezt szóvá is teszed, akkor rád förmednek, hogy mi vagy te, hogy nem akarsz adót fizetni. De a meglepetés csak ezután jött. A férfi ugyanis fogta az elemtöltős csomagolást, felvágta, ide adta a négy elemet, és csókolom. Mondtam neki, hogy mi azt hittük, dobozostól jön, így inkább nem szeretnénk. Nevetett és egy táblára mutatott, amin az állt, nem visszaváltható. Azért egy számlát szerettem volna. Ezen kiakadt. Mondtam neki, hogy 20$-t fizettünk, ha nem jók az elemek, csak kicserélik, nem? Hamarosan egy kis cetli került a kezembe, mire mi sokkoltan kifelé indultunk. Már egy bolttal arrébb voltunk, mikor ránéztem a cetlire, amin csak egy pár számjegy állt, aminek semmi köze nem volt az elemekhez. Visszafordultunk. Mikor a fickó meglátott minket, szörnyű haragra gerjedt. Ránk üvöltött, hogy mit akarunk már megint és csapkodni kezdte az asztalt. Megijedtünk. A főnök aztán elküldte az alkalmazottat, majd megkérdezte, mit akarunk. A választ azonban nem várta meg, ő is üvöltözni kezdett. Végül kiharcoltunk egy normális számlát, mielőtt kidobtak minket. Emlékszem, a férfi még azt kiabálta, ez Amerika, Isten hozott a szép, új világban. Nekem pedig még sosem hiányzott ennyire az öreg kontinens és benne Németország. 

Nem akartuk ezt annyiban hagyni, főleg ez az állandó kiabálósdi a részükről, a hirtelen, fékezetlen harag, pedig csak a jogaidat akarod érvényesíteni, vagy semmi olyat nem tettél, amit ők nem, ez nagyon nyugtalanított minket. Annyira elbizonytalanított minket ez a helyzet, és nem ismertük a jogainkat, nem akartuk, hogy bárki elmesélhesse nekünk, hogy semmi jogunk sincs, ezért rendőrt hívtunk. Egy órát vártunk, mire odaért. És ebben a szép, új világban kiderült, hogy senki nem köteles neked számlát adni. Mindenki olyan szabályokat állít fel a saját boltjában, amilyeneket akar. Ha nem akarja a terméket visszavenni, nem teszi. Ha felvágta a csomagolást, joga van hozzá. Ha rossz az áru, nem köteles visszacserélni. A rendőr megpróbált beszélni vele, de ő persze mindent ránk kent. Mi kiabáltunk ővele és nem akartunk adót fizetni. A rendőr nagyon rendes volt, szerintem nem miattunk volt itt először. Azt mondta, szeretne nekünk többet segíteni, de nem tud. 

Couchsurfing. Ninad egy 30 körüli, sikeres, szingli indiai srác, aki a GAP-nél dolgozott és Floridából költözött ide. Majdnem 15 éve élt az USÁ-ban és nagyon érdekes volt az ő véleményét hallani, hiszen ő kívülálló volt. Elmesélte, hogy az átlag amerikainak egyáltalán nincs félretett pénze, mindent elköltenek, amit ők csak úgy hívnak, hogy élvezik az életet. Ninad maga is BMW-t akart venni, amihez tervben volt, hogy elutazik Németországba, kipróbálja a kocsit, amit aztán becsomagolva átküldenek neki San Fransiscóba. Teljesen megdöbbent azon, hogy lehet annyit összespórolni, hogy az ember egy évig utazhasson, azon meg méginkább, mikor elmondtuk, hogy nem kell olyan sok pénz, stoppolni kell, sátrazni, couchsurfingezni, önkénteskedni és hasonlók. Innen már jobban értettem, miért kérdi egy ismerősöm, aki 15 évig élt az USÁ-ban, hogyan lehet egy ilyen utat finanszírozni. Pedig az USÁ-ban sok helyen egy 3000$-os fizetés nem számít soknak. Mi az első útjainkat sokkal-sokkal kevesebből spóroltuk össze. 

Érdekes volt, hogy először csak én vártam rá az épület földszintjén, Henninget a csomagokkal a kocsiban hagytam. Mikor meglátott, meglepődve kérdezte, hogy nem azt mondtam, hogy van egy barátom is? Miután elmagyaráztam a helyzetet, persze megnyugodott, csak nem tudtam, hogy ilyen félelemkeltő vagyok.

Ninad azt is elmondta, hogy az amerikaiak 20$-ig nem panaszkodnak, ez az a határ, amit hajlandóak beáldozni veszteségként. Aha, akkor már értem, miért működik döbbenetesen megbízhatatlanul az AirBnB, és miért mondta a rendőr az elemekre, hogy ha nem jó, akkor eldobjuk. 

Ninad azt is elmondta - habár több Indiát megjárt ismerőstől hallottam az ellenkezőjét -, hogy az előre elrendezett házasság ma már nem nagyon létezik Indiában. Az, hogy a házastársak az esküvőn lássák egymást először, szinte kizárt. 

Este Ninad körbekocsikázott velünk San Fransiscón. Első állomásunk a Golden Gate híd volt. Meglepetésemre, a várost az öböl másik oldalával összekötő hidakon híddíjat kell fizetni. Na de San Franból kifelé nem, csak vissza! Sokszor úgy van kitáblázva, hogy ha mégis meggondolnád magad, már ne tudj lemenni a hídról, visszafordulni pedig szintén nincs lehetőség. 

A Golden Gate az aranyásókról, illetve erről az időszakról kapta a nevét. Azért ilyen híres, mert az építése sok emberi áldozatot követelt az öbölben sokszor megbújó köd miatt.

Azután a Twin Peaks egyik csúcsát látogattuk meg, mert ez nagyon szép kilátást nyújtott San Fransiscóra, főleg naplemente után.

Este indiai kaját ettünk. Pontosabban dél-indiait, ami állítólag másabb, mint az északi. Persze a tetőteraszon. Egy üveg bort kortyolgatva.

Másnap elindultunk, hogy megnézzük a Golden Gate Parkot. Sajnos a Japán Kertbe belépőt kellett fizetni, pedig alig volt valami. Ez a park inkább olyan füvesített köztér volt, nem olyasmi, mint a parkok Sydneyben vagy Melbourne-ben. Megnéztük a híres kötelekkel vontatott villamost, amit azért építettek, mert a város utcái nagyon meredekek tudnak lenni. Az egyik legmeredekebb, és pont erről híres utca, a Lombard Street cikk-cakkokban megy le a hegytetőről. 

Két nap után elbúcsúztunk Ninadtól. Sokminden volt még előttünk, és, habár nagyon jól éreztük magunkat nála, úgy éreztük, San Fransiscóból eleget láttunk. Persze tudom, meg kellett volna még nézzük, milyen a Google Campus vagy a Facebook, esetleg a Stanford. De láttuk a Twitter házat és egyébként sem vagyunk fanatikus szoftverfejlesztők. Inkább fanatikus természetimádók.

Megint északra indultunk a part mentén. Már itt rengeteg Red Wood fát láttunk, és az Óceán mellett mindig hihetetlen élmény utazni. A célunk a híres Glass beach volt.

 Los Angeles nem csak az a város, ahol a csillogás az úr, ahol a sztárok laknak milliárdokat érő házaikban úszómedencével és a parton a csinos bikinis lányok futkároznak, vagy ahol olyan rossz a tömegközlekedés, hogy inkább mindenki kocsit vesz. Sok más várossal ellentétben, Los Angeles rengeteg érdekességet tartogat, ha az ember kicsit körülnéz, és ezek nagy része, teljesen hihetetlen módon, ingyenes. Nem is beszélve arról, hogy sokkal kellemesebb idő volt, mint bárhol máshol. Nem csoda hát, hogy Los Angeles volt az a város, ahol a legszívesebben töltöttük az időnket.

 Vendéglátóink, Katarina és Vito elvittek minket egyik este a Queen Mary-re, ami ott "parkol" Los Angeles Long Beach-i kikötőjében és laikus szemnek pont úgy néz ki, mint a Titanik. Nem akartam hinni a szememnek! Én ezen a hajón, amely megélte a Titanik katasztrófáját! A belső múzeumban ki van állítva ő maga is és testvére, a Titanik is, kettévágva, hogy az ember képet kapjon a belső kialakításról is. Ahogy végigmentünk a hajón, az eredetiben meghagyott kórházrészlegen, a fedélzeten a mentőcsónakokkal, a Titanik legendája elevenedett meg a szemeim előtt.

Képzeljétek el, nemcsak Hawaiion, de itt is van egy teljesen ingyenes csillagvizsgáló, a Gryffith Observatory - benne egy hatalmas, a német Zeiss által gyártott teleszkóppal. A Gryffith parkból lehet továbbá a legjobban rálátni a Hollywood feliratra és az éjszaka kivilágított LA belvárosra is. Nem csoda, hogy mi is megfordultunk itt! A teleszkóphoz sorba kellett állni, de abszolút megérte. A Holdat figyelhettük meg, de olyan részletességgel, ami látni engedte a krátereket, bukkanókat, épp csak az amerikai zászlót nem :). Sajnos sokan akarták megnézni, így nem volt sok időnk részletekbe menően nézelődni, de ez ismét felébresztette bennem a rég szunnyadó lelkesedést a csillagászat iránt. Egyszer el kell mennünk Teneriffára, ahola világ legnagyobb teleszkópja működik.

Egy másik teljesen ingyenes kultúrprogram a Getty Center, ahol festmények, rajzok, fotók és szobrok gyűjteménye található, a 17. századtól a 20. század közepéig. A kedvenc darabjaink mind a litográfia kategóriájába estek, olyan részletesen kidolgozott művek voltak ezek, hogy nagyítóval kellett nézegetni, ha minden részletet meg akartunk találni. 

Ami azonban számomra  a legizgalmasabb volt, az Endevour space shuttle. TELJESEN INGYEN! Mivel a California Science Center épp "űrnapokat" tartott, volt egy speciális kiállítás is az űrhajózás történetéről, az első űrhajókról, vagy a majomról, akit fellőttek az űrbe, illetve egy hozzá tartozó film is a mellette lévő IMAX-ben. Ha már IMAX, akkor megnéztünk egy filmet az USA nemzeti parkjairól is, aminek minden második mondata az volt, milyen szép ország is az USA, az egyik legszebb a Földön, amire az ott élők büszkék lehetnek. Azt hiszem, ez az egyetlen, ami megmaradt a két dokumentumfilmből, merthogy abszolút felejthetőek voltak. Szóval mindezek után rohantunk, hogy megnézzük az űrhajót. 

Nem is tudom, hogy írjam le. Ott állni és látni ezt a nemrég nyugdíjba vonult csodát, amely kibírta a rakéták sebességét, a légkör súrlódásának hihetetlen forróságát, amely hányszor megkerülte a Földet, közelről látta a Holdat, embereket szállított az űrbe és hozta vissza őket épségben. Mi meg ott álltunk alatta. 

Erről egyébként egy dokumentumfilm jutott eszembe az American Genius, amit az űrkutatás kezdetéről forgattak. Amerika ugyanis nagyon büszke arra, hogy ők voltak az elsők a Holdon. Csakhogy az egész űrkutatás ötlete nem tőlük jön és nem is az oroszoktól. Az első kutatásokat egy német, von Braun kezdte, még Hitler alatt egy Mittelbau-Dora nevű táborban. Habár őt nem érdekelte a háború, hanem csak az űrbe jutás lehetősége, rakétákkal kísérletezett, amelyet Hitler az USA ellen akart bevetni. Amikor az amerikaiak elfoglalták a tábort, von Braun előadta nekik a tervét az űr meghódításáról, mire az amerikaiak magukkal vitték őt is meg a feljegyzéseit is, kivéve egy ilyen könyvet, amit ott felejtettek. Ezt a könyvet, von Braun kutatásaival, találták meg az oroszok. 4 év múlva az oroszok sikeresen fellőtték az első rakétájukat, von Braun számításait tovább fejlesztve. Az amerikaiak nem akartak együttműködni egy nácival, de hiába volt náluk von Braun, illetve a kutatásainak 90%-a, egy-két ével az oroszok után nagy csinnadrattával, tv közvetítés kíséretében ők is fellőtték az első rakétájukat, ami kb 10 másodpercig maradt egy helyben, miután a tartóoszlopok elengedték, majd visszazuhant a földre. Csak azután, hogy von Braunt bevonták, jutottak egyről a kettőre...de ezt persze nem reklámozzák.

A lényeg, az Endevour ott állt a hangárban, azt hiszem 24-szer járt az űrben, én meg egyszer sem. Még ;). Lenyűgöző volt látni, amit eddig csak a tv-ben, most élőben is, igen, az ember kilépett az űrbe, igen, járt a Holdon is. Hogy mikor pontosan először, azt egyre többen kérdőjelezik meg, de ez nem számít most. Az Endevour ott volt. Én pedig ugyanolyan meghatódva  csodáltam, mint Hawaii-on a kitört vulkánt.

Egyszer azonban eljött a búcsú ideje. Miután találtunk egy couchsurfing hosztot San Fransisco-ban, nekivágtunk a partmenti úton. Már most azt kell, hogy mondjam, a partmenti út nem egy nap, hanem legalább kettő, de ha kényelmesen, mindent meg akar nézni az ember, akkor inkább három.

Elhaladtunk hát Malibu mellett, meglátogattuk a hegyeket, amik között az első éjszaka aludtunk, majd megálltunk az El Matador Beachen. Ez egy kicsit az új-zélandi három nővérre emlékeztetett. Hatalmas sziklák, amikbe barlangokat vagy boltíveket vájt a tenger rettentő ereje. Csak a homok fehér és egyetlen felhő sincs az égen. A víz pedig olyan kék, hogy belefájdul a szemed. Sokáig elsétálgattunk itt a sziklákra fel- majd lemászva, hagytuk, hogy a hullámok elérjék a lábainkat és gyönyörködtünk a víz festette délibábban.

Nagy sokára magas sziklákra értünk, lenn a mélyben az óceánnal. Meg-megálltunk és lenéztünk az öbölbe, ahol a szédítő mélységben hullámzott az óceán. Leírhatatlan látvány ez. Az ember nem tud betellni vele. 

Ránkesteledett egy nemzeti parkszerűség kellős közepén, Gordában. Mivel épp itt volt egy nagy parkoló, itt aludtunk és másnap korán reggel indultunk tovább. Az egyik helyen hatalmas sziklákra lettem figyelmes. Mikor azonban közelebb mentünk, kiderült, hogy azok nem sziklák, hanem fókák! Szegények, nem volt épp a legjobb szaguk, ahogy a napon lustálkodtak századmagukkal. Egyik-másik sopánkodott, vagy ugrált a többieken, játszottak, vagy épp lehűtötték magukat a vízben. 

Tovább mentünk. A Monterey Bay híres arról, hogy áprilisban bálnák jönnek ide. Mi azonban már láttuk őket, így nem álltunk meg. Santa Cruztól északra megint hihetetlen, öblökbenegbúvó strandok mellett és a föléjük emelkedő sziklákon haladtunk el. Minden perc megérte. Most nem volt időnk nagyon nézelődni, mert már így is késésben voltunk San Fransisco-ba, de megfogadtuk, ide még visszajövünk. Gyönyörű hely volt, sokkal hihetetlenebb tájakkal, mint egyik-másik nemzeti park.

Én azt hittem, hogy Hawaii közel van az USA-hoz, nem gondoltam, hogy 6-8 órát leszünk megint a levegőben. Reggel 9-kor indultunk és én 12-től foglaltam a kocsit... de kb délután 4-re értünk oda. Az Alamohoz szokás szerint busz vitt minket, ahol sok próbálgatás után egy tűzpiros, vadi új, Toyota Corollára esett a választásunk. És milyen jól választottunk! A kocsi nagyobb, mint a Golfunk otthon, de jóval kevesebbet fogyaszt, pedig automata. Az amerikai kocsikról nagyon rosszakat hallottunk fogyasztás terén, a német kocsik automata változata meg állítólag nem él túl sokáig. De a Corolla elvarázsolt minket.

 Első állomásunk a sarki Pollo Loco volt, ahol nagyon finom mexikói kaját lehetett venni. Mi pedig igen kedveljük a mexikói kaját. Első éjszakánkat a kocsiban töltöttük egy kis faluban, mert Vito és Katarina, akik a helikoptertúra előtt hívtak meg magukhoz, aznap nem voltak otthon. Így találtunk olcsó boltot is másnap, ahol be tudtunk vásárolni. 

Másnap este érkeztünk meg Katarináékhoz. Vitóról kiderült, hogy tanácsadóként a filmiparban dolgozik, több díjat is kapott azért, mert egy filmdigitalizáló gépet épített. A Disneynek dolgozott, ahova be is vitt minket egy nap. Sajnos, forgatás épp nem volt, de megmutatott nekünk egy-két forgatási helyszínt, stúdiót, kellékeket. Még hupipőke igazi gyémánt cipőjét is megnézhettük. Hogy a színésznő tényleg futkosott-e benne, azt nem tudom, de -ha még Hobbitonban nem lett volna nyilvánvaló - itt rádöbben az ember, hogy semmi pénz nem számít egy film készítésénél.

Meglepetésemre Katarina is dolgozott, Amerikában ez ritka, méghozzá egy egészségügyi kutatóintézetnek. Emellett vitte a háztartást, amiben igyekeztünk segíteni neki, és a gyerekkel kapcsolatos teendőket is. Hamar összebarátkoztunk, habár a világaink különbözőek, Katarina és Vito hihetetlenül kedves, közvetlen és melegszívű emberek. Hamar úgy éreztük, mintha legjobb barátok lennénk. 

Egyik nap végigautóztunk Beverly Hillsben, elmentünk a Rhodeo Drivera és a Hollywood Boulevardon kerestük Julia Robertset, persze hiába, mert egy pár évvel ezelőtt Richard Gere már elvitte őt onnan. Ezek után Santa Monicában kötöttünk ki a strandon. Ez pont úgy nézett ki, mintha itt forgatták volna a Baywatch-ot, csak David Hasselhof hiányzott. Na nem nekünk. A Santa Monica beach mögött egy pálmákkal és zöldövezettel megtöltött árkád húzódott, amin jó volt végigsétálni. 

Innen Long Beachre 40 perc volt átautózni, ha nem volt forgalom. És, habár a 405-ös autópálya a legtöbb helyen hatsávos, mindig dugó van. Volt, hogy két óra kellett, hogy hazaérjünk. Pedig mi még nem is laktunk a város szélén, csak a 405-ös és a 710-es találkozásánál. Mivel még a kutyának is van kocsija egy családban, minden kocsiban egyetlen ember ül. Van kifejezetten többemberes autók számára egy külön sáv, a carpool sáv, ahol persze általában gyorsabban lehet haladni. Az itteniek valamiért nem vezetnek túl jól. Az indexet nem ismerik, agresszívek, maguk elé be nem engednek senkit, sávváltás előtt nem néznek hátra, az y-megfordulásról még nem is hallottak, de keményen beszólnak, ha valami olyat csinálsz, ami nekik ismeretlen, hiszen, ami nekik ismeretlen, az nincs. Nagyon örültem, hogy Henningnek volt önbizalma köztük vezetni és annak mégjobban, hányszor került el balesetet amiatt, hogy az amcsik agresszíven vagy szabálytalanul behajtottak elé. Egy idő után aztán már nekem sem volt probléma a vezezés, habár csak nagyvároson kívül, de egyre többet vezettem.

Egyik nap lementünk Long Beach óceánpartjára, majd a parton autóztunk fel Santa Monicáig. Nagyon szép a kilátás innen, illetve ezen az úton található a Sunken City, vagyis az elsüllyedt város is. Ez egy, az óceánba szakadt, városrész, aminek süllyedését még idejében észrevették, így senki sem sérült meg, sőt, még a legtöbb házat is elszállították. Merthogy a házak általában ilyen szállítható faszerkezetű házak. Persze, azért látszik, ahogy a földcsuszamlás magával vitte a kertet és a füvet, vagy a vízvezetéket, illetve rengeteg kereszt van felállítva, ami abból adódik, hogy sokan túl közel mentek a szikla pereméhez és ott lelték halálukat. Legutóbb egy négyéves kislány. Ezért aztán a terület le is van zárva.

Santa Monica városrészben található Venice beach, amit mindenki nagyon ajánlott. Igazából itt nem is a strand az, ami annyira más lenne, mint a közvetlen mellette lévő Santa Monica beach, hanem a strand mögött lévő sétány, broadwalk teszi annyira híressé, ahol mindenféle utcai művészek ejtenek ámulatba. Ez egy kis hippi negyed. Mivel alig volt 20 fok, nem nagyon volt kedvünk bemenni a vízbe, inkább vettünk egy mango shaket és sétáltunk. Innen ugyanis nincs messze az a pici városrész, amiben a házak között kanálisok bújnak meg. Békés, csendes hely ez itt, ami ragadós is lenne, ha az ember épp nem minden nap a parkolás miatt aggódna, vagy hogy ott van-e még egyáltalán a kocsi, ahol hagytuk.

Történt ugyanis egy nap, hogy Hollywoodba mentünk, hogy megnézzük a híres Walk of fame-t, ahol a sztárok nevei az utcakőbe vannak vésve. Sokáig kerestünk, mire találtunk egy parkoló helyet, ami mellett azonban a járdára fel volt festve, hogy tilos ott parkolni. Mit volt mit tenni, kerestünk tovább, míg egyszer csak megtaláltuk a tökéleteset. Elindultunk a Walk of fame-n, megtaláltuk Katherine Hepbourne-t, Johnny Cash-t, vagy épp Steven Spielbetget is, megcsodáltuk a Hollywood Boulevardon mindenhonnan villogó reklámokat, a kosztümökbe öltözött embereket és messziről a Hollywood feliratot is a hegyen. Mikor a kocsihoz visszatértünk, meglepődve vettük tudomásul, hogy megbüntettek minket. Mikor azonban az összeghez értünk, hirtelen alig kaptunk levegőt! 93$ állt rajta. Németországban, ha 25 €-t kell fizetni, az soknak számít. Ez pedig szerintem a pofátlanság teteje. És nem is tudtuk, mit csináltunk rosszul! Sehol egy tábla, egy felirat, hogy ott ne lehetne parkolni, a büntetésen pedig az állt: "red zone". Aki járt már az USA-ban, az már tudja, amit mi ott meg kellett kérdezzünk, hogy mi a fene az a piros zóna. Hát, ahol a járdaszegély pirosra van festve. Ilyen szuper szabályok csak amcsiországban vannak, mint ekkora büntetések is. Na innentől kezdve minden nap nyugtalanok voltunk, ha kiszálltunk a kocsiból. De hála az égnek, soha többé nem követtünk el semmilyen szabálytalanságot.

Ami érdekes, és talán az első perctől ott volt bennünk, hogy LA is csak egy ugyanolyan város, mint bármelyik másik. Az indexen minden nap olvashatod, melyik sztár adja épp el Los Angeles-i, Santa Monica-i, vagy épp malibui házát, de a valóság az, hogy Amerika nagyon túl van hypeolva. Fel van fújva, hogy milyen szép meg jó, meg a legszebb ország, legváltozatosabb, de az igazság az, hogy mindez csak egy túlfújt lufi. Mindenki oda akar menni, mert az egy életérzés. Pedig nem. Ez valószínűleg a Photoshop hibája is. Az USA tipikusan az az ország, amiről látsz egy képet, oda akarsz menni, mert olyan szép, de a valóság csak halovány utázata a felturbózott képnek.

Az egész országról az volt az érzésem, hogy csak egy kép, egy felvett szerep, színészi játék. The show must go on. És nincs mögötte semmi. Üres. De az nem fontos. Az a fontos, amit látsz, a csillogás, a nevetés, mintha jól éreznénk magunkat, pedig csak drogok hatására parádézunk. Minden sarkon szembe jön az elhízott benzinkutaslány, aki iszonyúan büszke, hogy a világ legszebb országába születhetett, és ezt hangoztatja is, vagy a felfuvalkodott biciklis, aki vezetni ugyan nem tud, de beszól neked, hogy mi az az y megfordulás.

Egyik este Vito és Katarina elvittek minket egy utcai autóversenyszerűségre. Olyan autókkal hajtottak végig az utcán, mint a Forma 1-ben. Aztán motorosok ugrattak át mindenféle emelkedőkön. Az este lényege a hangerő és a veszélyesség voltak. Az egész úgy nézett ki, mint a filmekben, csak épp az egész csillogás arra szolgált, hogy elterelje az emberek figyelmét arról, hogy itt még az organikus tejet is extra D vitaminnal dúsítják, emellett víz íze van, és 5$-ba kerül. Arról, hogy az emberek nagy részének NINCS spórolt pénze, mert ők élvezik az életet. Vagyis, ha valaki hirtelen elveszíti a munkáját, akkor ott marad pénz nélkül. És ez hihetetlen fegyver a munkaadók kezében. 

Ezért, ha az USA-ban nem képzed magad minden évben tovább, símán elvesztheted az állásod. Az emberek pedig félnek. Stresszesek. Az amerikai egy félelemalapú társadalom.

De azt is jelenti, hogy megvesznek mindent, ami nem is kell. Mindenkinek iPhone-ja van, de nem látod, hogy az emberek boldogok és kiegyensúlyozottak lennének. A férfimagazinok arról regélnek, hogy nem is vagy férfi, ha nem nézel ki úgy, mint Arnold Schwarzenegger. A női magazinok pedig szintén csak a kinézet, a külső a látszat világát erősítik. Persze mindenhol megvan ez, de itt már annyira elszabadult, hogy láthatod, amint az emberek egyenesen boldogtalanok attól, ha nem tudják tartani a látszatot. A látszat itt sokkal fontosabb, mint ami mögötte van, és ez nálunk nincs így. Aztán vannak erre mindenféle "segíts magadon" könyvek, meg karma, meg ilyesmik. 

Helyiek szerint az amerikaiak kis százaléka vállalkozna egy olyan túrára, mint a miénk. Miért? Mert spórolni kell hozzá, le kell adni az életszínvonaladból, nem is beszélve arról, hogy állandó bizonytalanságnak vagy kitéve. De mennyi mindent ad egy ilyen út! Amellett, hogy az ember sokmindent lát, barátságokat köt, megismeri magát, szervez, minden környezetbe igyekszik beilleszkedni, minden nap új, megtanul nemet mondani és beosztani a pénzét, megtanulja, mi az, ami tényleg szükséges, mi az, ami kellemes, és mi az, ami igazából teljesen felesleges volt, mégis megvette. Távol kerül a társadalmi elvárásoktól és jobban megérti, mit szeretne ő. Jobban megérti, hogy a nagyobb ház, nagyobb kocsi nem tesz boldoggá, és hogy nem akar olyan közegben élni, ahol ez számít. Meglátja, hogy mit szeretne elérni, hogyan tehetne azért, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok sokszor nem azok és hogyan dolgozzon össze a társával, ahelyett, hogy egymás ellen dolgoznának vészhelyzetekben is. Talán ezért is tűnt nekem az amerikaiak világa különösen a valóságtól elrugaszkodottnak, ahol mindenkit ugyanaz kellene boldoggá tegyen, és a figyelemelterelés, csillogás hatására észre sem veszed, hogy a rendszer, amiben vagy, az értékek, amiket értékként adnak el neked, nem valósak és nem is szükségesek. De amíg nem lassítassz le, nincs kiszállás.

Egy amerikai nő levele a kubaiakhoz döbbentett még jobban rá erre. Ő úgy érezte, az egy hét alatt, amit Kubában töltött, újra élt, ami már vagy 50 éve nem történt meg vele. De csak egy hetet maradt, mert az amcsiknak alig van fizetett szabadsága. De mi van a fizetetlennel? Kaliforniában minden olyan drága.. Máshol nem lehet élni? Szóval spórolni kéne meg le kéne adni az életstílusunkból, ami már nem éri meg neki, hogy tovább maradhasson valahol, ahol boldog. Mellesleg spanyolul sem tanult meg, Kaliforniában, ahol szinte mindent el tudsz intézni spanyolul is. Ő eljött Kubába, de kilépni egy társadalomból, ami őt sosem fogadta be, nem tudott. Neki valószínűleg nem olyan drága Kalifornia, mint a kubaiaknak Kuba, de ő csak Kuba olcsóságát látja, nem azt, hogy bizony jóval kevesebből is lehet élni. Hogy nem kell iPhone, nem kell nagy ház és nagy kocsi. Nem kell, hogy egész nap menjen a tv és égjen a villany. Akkor majd lesz pénz fizetetlen szabadságra is. Eljött Kubába, de a saját rendszeréből nem tudott kilépni.

Hawaii, Big Island. A leghíresebb, ami itt található az a Volcano Nemzeti Park. Mi is emiatt jöttünk. Azonban miután bejártuk, még mindig volt egy álmunk, folyó, izzó lávát látni. Mivel volt egy kitörőben lévő vulkán, de nem lehetett oda menni hozzá, reméltük, hogy talán egy helikopternek lehet erre engedélye.

 Egyszeri és megismételhetetlen élmény a Volcano Nemzeti Park felülről. Mivel még sosem ültünk helikopterben, és nem is volt olyan drága, mint Ausztráliában vagy Új-Zélandon, helikopterezni akartunk. A baj csak az, hogy Hawaiion ez nem veszélytelen, szinte minden helikoptertársaság elkönyvelhet halálos zuhanást, a Blue Hawaiian, ami pedig annyira hirdeti magát, minden évben kb 5-10 halálos kimenetelű balesetet mondhat magáénak. Egyetlen kivétel a Safari Helicopters, aminek a gépeit öreg és csúnya(??) veterán pilóták vezetik és maguk a gépek sem néznek ki olyan futurisztikusan, mint a Blue Hawaiian, de még egyetlen balesetük sem.

A felszállás előtt 30 perccel ott kell lenni. Ekkor ismered meg utitársaidat és a repülőkről is ismert biztonsági intézkedéseket, veszély esetén. Utitársaink egy házaspár voltak a hétéves kislányukkal. Csehországból érkeztek, 13 éve éltek itt. Ahogy beszédbe elegyedtünk, rögtön kiderült, hogy világ körüli úton vagyunk, és a couchsurfing hallatán azonnal meghívtak magukhoz. Los Angelesben laktak, ahová érkeztünk és ahonnan az amerikai utunk végével tovább indultunk, ezért nem csak az új barátoknak örültünk nagyon, hanem annak is, hogy volt hová mennünk, mert a couchsurfing megint nem hozott eredményt.

Emelkedett hangulatban szálltunk fel, habár én féltem egy kicsit az elején. Azt hiszem, a Paradicsom Meghódítását játszották. Elrepültünk erdők és házak fölött, néha pont egy vihar kellős közepén át. Alattunk a hegyoldalban kidőlt fák, kihűlőben lévő lávafolyam ölelte őket körül. Néhol még izzot. Repültünk a füstölgő kráterhez, ami egyébként még nem is a Nemzeti Park területén volt, hanem magánterületen. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy egy helyen alattunk kitört a vulkán, izzó, narancssárga anyagot hozva fel a föld mélyéből. Sokáig kerülgettük a hihetetlen látványt, maga a pilóta is azt mondta, hogy 20 perccel ezelőtt volt itt és akkor még nem volt semmi. A kráter mellett egy másik árok is volt, a mélyén néhol izzó, fekete lávával. Úgy bugyogott, mint a bográcsban a leves. A Nemzeti Parkra már nem is maradt idő, olyan sokáig bámultuk a hihetetlen jelenséget, és habár kezdetben egyedül voltunk, a végére két másik helikopter is körözött velünk együtt. Én teljesen meg voltam hatódva, nem is mertem remélni, hogy ilyesmit látunk majd. A természet hatalmas. Utoljára az Iguazu vízesés fölött állva éreztem ezt. Gyorsan meg is vettük a videót leszállás után, és alig tudtuk elhinni, hogy ez velünk történik.

A Pu'u'Ō'ō, nem mindennapi nevet viselő vulkán tört ki.

Mivel még alig volt dél, a Sziget északi részére indultunk, hogy megnézzük a Valley of the Kings-et, vagyis a Királyok Völgyét. Az út Hilo városától nagyon szép volt, végig az óceán partján vitt minket. Pálmák és mélykék hullámok az egyik oldalon, a Mauna Kea vulkán a másikon. Mikor odaértünk, sajnálattal vettük tudomásul, hogy nem lehet bemenni a völgybe, mert az ottani polinéz törzsek tulajdonában van. A kilátás azonban így is hihetetlen volt az óriás zöld sziklafalakra. Ebben a hihetetlen környezetben nézhettük végig a naplementét. 

Ezek után ismét a sziget közepe felé vettük az irányt, hogy felmenjünk éjjel a kb 3000 méter magasan lévő csillagvizsgálóba, ami a Mauna Kea oldalába volt felépítve. Az út hosszú volt és az idő sem épp barátságos, de mikor odaértünk, tisztán lehetett látni a csillagokat. 3000 méter magasságban persze minden téli cuccot magunkra kellett vegyünk, hogy ne fázzunk, de megérte. Kb 10 hatalmas teleszkóp volt fellállítva, mindegyikbe belenézhettél, teljesen ingyen. Nekem a Szaturnusz és az egyik holdja tetszett a legjobban, habár csak pontok meg körök rajzolódtak ki a messzi sötétségben. Forró italt is készítettek a fázóknak, az épületben pedig filmeket vetítettek a csillagászatról. Mi is beültünk egyre, ami a nagyra nőtt fekete lyukakról, azok kialakulásáról, energiamezejéről és átjárhatatlanságáról szólt. 

Mikor aztán már mi is rendesen átfagytunk, elindultunk visszafelé a kocsihoz. Az út Konába vezetett vissza, ahol másnap életünk két legdrágább, ám sajnos minőségben messze elmaradó, merülését teljesítsük. 

Elsőként, a Big Island az egyik hely azon kevesek közül a világon, amely olyan gazdag planktonokban, hogy este, mikor a lámpafény hatására ezek összegyűlnek, köréd jönnek az ördögráják és órákig táncolnak neked a lámafényben. Ezt néztük meg, és habár csak egy ördögrálya jött elő, míg a Maldív Szigeteken egy nap kilencet is láttunk, ráadásul kb 200 búvár ült a tábor"lámpa" körül, felettünk pedig ugyanennyi sznorkellző úszkált, az ördögrályák mindig feledhetetlen élményt nyújtanak. Nyugalmasan, szinte repülnek a vízben, kicsit Aladdin repülő szőnyegére emlékeztetnek. 

Az éjszakai víz azonban más furcsa lényeket is rejt. A planktonok és mindenféle vízi élőlények, amelyeket vonz a lámpád fénye, sokszor fluoreszkálnak a sötét vízben, vagy van, hogy a lámpád fényének segítségével beléjük látsz, és meglepetésedre a szivárvány minden színében pompáznak. Hihetetlen élmény! Ekkor értettem meg, milyen jelentősége is lehet az éjszakai merülésnek.

A hajnalba nyúló víz alatti party után már csak egy kívánságunk nem teljesült: a vad delfinekkel úszás. Már megpróbáltuk egyszer a two-steps strandnál, de a hullámok túl nagyok voltak. Aznap délben, miután felébredtünk az esti búvárkodás után, így megint leautóztunk erre a strandra, majd rögtön be is úsztunk az öbölbe. Ugyan a helyiek azt jósolták, hogy délután már nem lehet delfineket látni, de mi meg akartuk próbálni, mert másnap délben vissza kellett adnunk a kocsit és kettőkor indult a gépünk vissza Oahura. A víz olyan hideg volt, hogy már 10 perc után elzsibbadtak a végtagjaink. Viszont tiszta volt és az öbölben rengeteg színes trópusi hal vett körül minket. Mivel a békalábak túl sok helyet foglaltak volna el a hátizsákban, csak a búvármaszkot és a sznorkellt hoztuk, hogy bérlés nélkül is bármikor meg tudjuk lesni, hogy mit csinálnak a helyi halacskák. Azonban, ahogy a helyiek megjósolták, delfineket nem láttunk.

Másnap korán keltünk. A levegő még hideg volt, így mi el sem tudtuk képzelni, hogyan mehetnénk be a hideg vízbe. A helyiek javasolták, hogy vegyünk fel egy pólót. A hullámok azonban még mindig riasztóak voltak a köves, sziklás parton. Sokan már kajakokkal vagy sznorkellezve beúsztak, tőlünk kb 100-200 méterre, amikor hirtelen megláttuk a delfineket. Fel-le merültek, majd az egyik kiugrott a vízből és megpördült a tengelye körül. Újra és újra. Ekkor már nem érdekelt minket, hogy hideg-e a víz, vagy nagyok-e a hullámok. A partról a nagy hullámokat számolva megjósolható volt, mikor jön kisebb, és egy ilyennel szinte beugrottunk, majd hagytuk, hogy befelé szívjon minket az öböl. Meglepetésünkre, a víz sokkal melegebb volt, mint előző nap. Úsztunk befelé, mikor hatalmas szürkés sziklát fedeztem fel a tenger mélyén. Először azt hittem, korallzátony, azonban, ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy a vízfenéktől majdnem a felszínig érő szardíniahadba botlottunk, amik lentről kavarogtak felfelé. Megfeledkezve a delfinekről, alámerültünk, élveztük, ahogy a szürke "sziklafal" átformálja magát. Persze, megfordult a fejemben, hogy ha ezek itt vannak, akkor a cápák sem lehetnek messze, de gondoltam, legalább van nekik rajtunk kívül is mit enni. Boldogan úsztunk tovább, míg egyszer a mélyben feltűnt egy hosszú árnyék. Majd mellette pár méterre még három; két kisebb és egy nagyobb. A vízfelszín felé tartottak. Mivel a többieknek békalábaik voltak, én pedig csak a jó úszótechnikámra és az izmaimra tudtam hagyatkozni, simán leköröztek és elüldözték előlem a delfineket. Újra és újra. Mégis bámulatosak voltak ezek a végtelen intelligens lények. Megérezhették, hogy mit gondolok, mert egyszer aztán pontosan előttem merültek fel és úgy úsztak körbe, hogy csak az én közelemben legyenek, egészen sokáig. Persze, nem engedtek túl közel magukhoz, talán ezért is választottak engem; látták, ha megszakadok, akkor is tarthatják a laza tempójukat, mert én ugyan utól nem érem őket. Percekig úsztunk így, mikor én elfáradtam, ők meg lemerültek. Elindultunk hát vissza, mert még fel kellett érnünk Kona városába. A szardínia-fal mellett még meglepett minket egy hatalmas Barrakuda. Kisebb horzsolásokkal partot értünk, irány a kocsi és Kona.

A napon a kocsiban közben megszáradtak a fürdőruháink és seperc alatt a repülőgépen találtuk magunkat, amely visszarepített minket Oahu szigetére. Így történt, hogy minden, amiről csak álmodtunk, valóra vált Hawaiion.