Kicsit nehéz szívvel indultunk neki a "Nagy Szigetnek", mert már csak a repülőjegyek megvételével úgy túlterheltük a büdzsénket, hogy öröm volt nézni. Emellett pedig tudtuk, ha megérkezünk, akkor ez még csak sokkal rosszabb lesz, hiszen minden, amit látni akartunk, extrém sokba került. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor egy turbulenciákban gazdag út végén végre leszálltunk Big Islanden. Ami azonnal feltűnt itt: sehol egy árnyék. 

 A reptérről kiérve már tudtuk, 9 mérföld Kona városa, de a taxi olyan sokba került, hogy inkább legyalogoltuk volna. Nem volt nálunk csak két kis hátizsák, időnk, mint a tenger, miért ne? Henning persze nem örült annyira, és mikor meglátta, hogy előttünk egy férfi száll ki egy kocsiból, majd két nőtől búcsúzkodik, rögtön megragadta az alkalmat, hogy megkérdezze, nem vinnének-e be minket Konába. Bevittek, és még hogy! Városnézés következett, miközben arról diskuráltunk, mit, hol érdemes csinálni, hogy hívják Big Island nemzeti halát, vagy éppen a telefonszámukat adták meg, ha bármire szükségünk lenne. Akkor még nem tudtuk, hogy a véletlenek úgy keverik majd a kártyát, hogy nem tudjuk felhívni őket. Egy hosztelnél váltunk el, és biztosak voltunk abban, hogy a következő héten Konában maradunk, összebarátkozunk az alaszkaiakkal, akik ilyen kedvesek voltak, búvárkodunk és helikopterezünk. 

Henning persze azonnal összefutott a szomszéd szobából a lányokkal. A szobából hallgattam, amint az egyik "félreérti" a nevét (Henning) és "honey"-nak kezdi szólítani. Henninget nagyon idegesítette, mert nem esett le neki, hogy a lány próbálkozik nála, így újra és újra kijavította a lányt, aki azonban nem "akarta" érteni. Hallottam, milyen feszült lett a hangja, én meg csak nevettem magamban.

Első dolgunk volt bevásárolni, tejet, tojást, felvágottat vettünk, hiszen volt hűtő. Ezek után megbeszéltük, hogy kifizetnénk a második éjszakát is - és ekkor jött a bökkenő, ugyanis előzőleg nem szóltak, hogy nincs szabad szoba. Arra bíztattak, várjuk meg a másnap reggelt, addigra kiderül, visszamondja-e valaki. Mi azonban nem tudtunk megnyugodni és arra a döntésre jutottunk, hogy másnap kocsit bérelünk és ott folytatjuk, ahol Új-Zélandon abbahagytuk. Találtunk egy nagyon olcsó céget, az Alamo-t. A bérlésben még bizonyos mértékű biztosítás is benne volt. Felforraltuk a tejet, megfőztük a tojást és felmondtuk a hotelt.

Másnap a reptérről kellett volna elhozni a kocsit...vagyis vissza kellett stoppolnunk a reptérre. Persze nem vett fel senki, hiszen Amerika nem arról híres, hogy stopposokat vennének fel. Már annyira elegünk volt, hogy beültünk valahova egy kávéra, majd újult erővel stoppoltunk tovább. És igen! Kávé után valahogy mindig olyan a kisugárzásunk, hogy megáll valaki. Egész Ausztrálián át teszteltük. Szóval valaki megállt, és felajánlotta, hogy ugorjunk fel a jeep platójára. Na, ott még úgysem utaztunk, így nem kellett kétszer mondani!

Alamo egy ezüstszürke Hyundait készített elő nekünk, ami simán elment volna családi autónak, de itt a legkisebb, economy kategóriába tartozott. Boldogan ugrottunk bele, majd miután elhoztuk a cuccainkat a hotelből, nekiindultunk a Big Island egyik vulkánjának, Mauna Loa-nak a lábainál, délre. Megálltunk még útközben a régi reptérnél, ahol a vulkanikus kövek elérték az óceánt és aznap különösen nagy hullámok csapódtak szét rajtuk, többméter magasba  repítve ezzel ezernyi cseppjüket, elfedve a napot előlünk, néha pedig menekülésre kényszerítve a sziklán állókat, így minket is.

Éjjel értünk a two-steps strandhoz, ahol reggelente vad delfinek között lehetett úszni, azonban másnap reggel még mindig akkora hullámok voltak, hogy nem mertünk belemenni a vízbe, féltünk, hogy felkenődünk a sziklákra. Hawaiion egyébként sok keresztet látni a partok mellett, amik azt jelzik, hogy valaki bizony ott vesztette életét. A legtöbben szörfösök.

Másnap egy láva-barlangba akartunk belátogatni, de a google egy privát úthoz vezetett, ahol amerikai módra mindenféle fenyegetéseket láthattunk, ha betérnénk. Még lezárt sorompó is volt és csak kóddal lehetett bejutni. Azonban ebben a pillanatban mellénk ért egy autó, s mikor Henning meg akarta tudni a sofőrtől, hogyan is jutunk be, az csak egy kódot vágott hozzá majd elhajtott. Bementünk. Mikor beparkoltunk a barlang mellé, kis morconapofa emberke jött oda, hogy miért jöttünk, és hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy magánlaksértést követünk el. Mikor elmeséltük, hogy mi csak a barlangba jöttünk, és hogyan jutottunk be,  megenyhült és habár ide csak buszos túrák vannak, épp itt egy másik pár, akiket most vinne le a barlangba. És kik voltak ezek? Hát pont ugyanazok, akik megmondták nekünk a kódot! Nagyon érdekes, másfélórás túra következett.

Ezek után a Zöldhomokos Strandra igyekeztünk, miközben megnéztük a sziget déli sarkánál a vízből kiemelkedő, fekete sziklákat, amelyekről lenézve a kristálytiszta vizű, kavargó óceán hatalmas hullámait bámulhattuk. Hihetetlen ereje van a víznek. A síma falba barlangot váj, lassan, kitartóan, majd a barlangból csak egy boltív marad, végül az is beszakad és mindent elnyel az óceán. A Zöldhomokos strand is így jött létre. A láva olivint hozott magával, ami zöld színű, és a tenger ereje, az apály és a dagály váltakozása lassan-lassan porszemeket morzsolt le a sziklákról, valószínűleg először csak kövek formájában, míg végül az egész strand homokja zöld színű lett. Ez azért nem volt olyan látványos, de annál érdekesebb.

Utunk következő állomása a Volcano Nemzeti Park volt. Éjszaka be lehetett jutni ingyen és volt egy jó kempingező a parkban. A parkban nem ritka, hogy esik, ezért több napot is arra szántunk, hogy bejárjuk. Először a park déli részét néztük meg, ahol a lávafolyam elérte az óceánt. Persze ez nem most volt, így a víz közben barlangokat és íveket vájt a lávakőbe. Árnyék? Sehol. 

Fentebb érve lávamezőre jutottunk. Ha az ember kicsit bentebb gyalogolt, hirtelen minden ugyanúgy nézett ki. Sehol egy fa, virág, valami aminek alapján orientálódni lehetett volna. Csak a láva, ami különleges színekkel és formákkal kápráztatott el. 

Öt is lehetett már, mire elállt az eső, és egy kráter megközelíthetővé vált. Nekiindultunk a lávamezőn át, lávától elfedett sokéves betonutakon át, és mielőtt lement a nap, el is értük a sok helyen még gőzölgő krátert. A nap azonban nem kísért vissza minket, így ott álltunk a lávamező közepén, sötétben. Szerencsénkre volt nálunk telefon, ami nemcsak fényforrásként szolgált, de a gps mutatta az utat is! Így értünk le este 10-re a hegyről. 

A Volcano Nemzeti Parkban volt egy vulkán, amely kitörni készült, a Kīlauera Caldera. A legszebb, naplemente után volt, de csak messziről lehetett látni, ahogyan szórta az izzó lávát, mert a terület le volt zárva. Minden este ide jöttünk, hogy a gomolygó tüzet bámuljuk.

 Elsétáltunk egyik nap a lezárt területen, ameddig lehetett, de  helikopterekkel a fejünk fölött nem mertünk a lezárt részre lépni. Kicsit tartottunk attól is, hogy a gázoktól talán elájulunk, vagy tartós megbetegedést okozunk a tüdőinknek. 

Másnap reggel volt először, hogy nem esett a park északi részén. Meg is ragadtuk az alkalmat, hogy bemásszunk a Kīlauera Iki kráterébe, az egyetlenbe, amibe be lehetett. Gőzölgő talajon haladtunk át, máshol kettétört a földfelszín, mintha a világok harcában lettünk volna. A forró gőz megégette a lábunkat, ha túl közel merészkedtünk. 

Hihetetlen volt érezni az alattunk félig nyugvó, félig ébredező vulkánt. Sokáig örlődtem ezen a poszton, mert nincsenek szavak arra, hogy milyen volt. Hihetetlen.

Mikor feladtuk a csomagjainkat Fijin, akkor jött az első meglepetés; ahhoz, hogy beengedjenek az USA-ba, meg kell adni egy címet, ahová megyünk, arra az esetre, ha keresne a rendőrség. Mivel mi sok horrorsztorit hallottunk arról, hogy 4 órán keresztül faggatnak, hogy beengedjenek az országba, meg volt, akit furcsa facebook barátai miatt nem engedtek be, mást pedig azért, mert elszólta, hogy néha majd vigyáz a nővére gyerekeire, nem tudtuk, beengednek-e majd az USA-ba, és ha igen, hány óra után. Ezért nem foglaltunk semmit. Éjfél után ért oda a gép, ha 4 óra hosszat faggatnak, plussz csomagfelvétel, kora reggel lesz, mire beérünk a városba. Persze, azért kinéztünk egy hotelt és bediktáltuk azt. Habár soha nem szálltunk meg később abban a hotelben és visszaigazolásunk sem volt, nem volt baj.

Éjfélkor landoltunk Honoluluban, kb 30 percet vártunk, mikorra sorra kerültünk. Együtt. Nem telt bele 15 percbe, már bent is voltunk az USA-ban, méghozzá Obama elnök szülőhelyén, Hawaiion. Fél kettőre pedig már a reptér ajtaja előtt álltunk. Busz Honoluluba már nem volt, de hova mennünk sem volt. Viszont nagyon álmosak voltunk. Mit volt mit tenni, a reptéren maradtunk és felváltva aludtunk. Hogy kényelmesebb legyen a padon aludni, felfújtuk a matracokat és elővettük a kispárnákat is meg a hálózsákokat. Úgy néztünk ki, mint két luxus-hajléktalan. Persze, nem mi voltunk az egyetlenek; mellettünk egy finn srác aludt, amellett egy spanyol lány majd egy indiai család. Elszámolták az óravisszaállítást Fijiről, így egy nappal később indult a gépük tovább.

Reggel aztán egy óra buszozás után leszálltunk a híres Waikiki strandon. Körbekérdeztük a hoteleket és már itt láttuk, hogy ez nagyon drága hely lesz. Sok-sok keresés után besétáltunk egy hotelbe, ami elsőre hippi öregek otthonának nézett ki, viszont olcsóbb volt, mint egy hostel és a szobák, wow! Saját konyhánk volt, fürdőkád, erkély, amely az óceánra nézett, hatalmas ágy és nyugalom. Az első napokban nem csináltunk semmit. Főztünk, ettünk, aludtunk, strandoltunk, nagyokat sétáltunk, ültünk az erkélyen élvezve a napsütést és a kávénkat és beszélgettünk. A felhőkig érő hatalmas hotelek, a strandon lapuló színesebbnél színesebb napernyők látványa, illetve a viccesen szórakoztató Hawaii-i zene hangulata azonnal a nyugalom paradicsomát varázsolta körénk. Az idő itt lelassul, az ember üldögél a kialakított medencékben, nézi a szörfösöket, vagy a színes, trópusi halakat, és olyan gyorsan telnek a napok, hogy észre sem veszi. 

Először gondolkoztunk rajta, hogy meglátogatjuk Pearl Harbour-t, de mivel ott semmi nem maradt a felszínen, a képekből nem tűnt érdekesnek. Azon is gondolkoztunk, hogy búvárkodni megyünk, de Hawaii nem a koralljairól híres, hajórincsot meg láttunk már, emellett Fiji és a hotelszobánk a csőd közelébe katapultáltak minket, lemondtunk róla. Két dolgot nem akartunk kihagyni; a bálnanézőt és a Diamond krátert a Hanauma öböllel.

Befizettünk tehát a bálnanéző túrára és begyalogoltunk a városba autó híján reggel, majd délben vissza. Ez kicsit több, mint 19 km hosszú út. A hajónk egy hatalmas óceánjáró volt. Mivel első nap nagyon fáradtak voltunk, de a kávé irdatlanul drága volt, nem fért bele a büdzsébe. Álmosan pislogtam, mikor meglátogattam a mellékhelyiséget, ahol arcmosás közben felfedeztem, hogy kiesett egy szempillám. Először le akartam mosni, pedig egy ilyen kiesett szempilla nagyon értékes ám! Magamban halkan elsuttogtam, hogy "szempilla, hozz nekünk kávét" aztán zavaromban még hozzátettem "öö, kettőt...és tejet is lécci" majd minden erőmből elfújtam és visszatértem Henninghez a szalonba. Henningnek persze nem mondtam semmit, hisz akkor nem válik valóra. Pár perc múlva Henning felállt, hogy márpedig neki kávé kell. Egy kisebb csoport reggelizett mellettünk, őket kérte meg, hogy ha ingyenes nekik a kávé, hoznának-e neki egyet. Csak ámultam, mikor visszajött a kávéval meg a tejjel! Ekkor meséltem el neki először, mit is kívántam az imént, amin aztán együtt nevettünk!

Az út lassan tellt. Kihajóztunk a kikötőből, végig a part mentén, elhaladtunk Waikiki előtt, majd a Diamond Head kráter előtt, de bálnák sehol nem voltak. Így is tértünk vissza, kicsit csalódottan. Azonban a cég kis kártyákat osztogatott, amivel április közepéig bármikor ingyen megismételhettük a túrát. Hát, másnap nem mentünk. Nem akartunk megint korán kelni. Harmadnap viszont megint nekiinduktunk, gyalog, mert a transzport immár többe került volna, mint a túra. Nagy lelkesedéssel indultunk neki, mert úgy hallottuk, előző nap megmutatták magukat a gyönyörű hosszúszárnyú bálnák (humpback whale).  Ma azonban megint hoppon maradtunk. Nem úgy a delfinekkel, akik a felkelő nap fényében játszadoztak mellettünk, kísérték a hajónkat vissza a kikötőbe. Ismét belépőket kaptunk, de most már eldöntöttük, másnap jövünk. Így a reggel megint az Ala Mona park mellett sétálva talált minket. Mikor a hajó elindult a kikötőből, teljesen más irányt vett, mint addig. Ebből az volt az érzésünk, tudják, hova kell menni, és ma látni fogjuk a bálnákat. Negyed óra sem telt bele, megszólalt a kürt, hogy 11 óra irányába bálnák láthatóak. Mindenki a hajó bal oldalára igyekezett. A bálnák fel-le buktak egymás mellett, csapkodták a vizet a farkukkal, úgy tűnt, mintha játszottak volna. Korántsem volt ez játék, mint a tengerbiológustól megtudtuk, hanem valószínűleg egy nőstényért harcolhattak, elég agresszíven. Sok óóó és ááá között még elnézegettük őket vagy egy óráig, míg lassan elindultunk visszafelé, feltöltődve a bálnák viadalával, az óceán illatával és a napsugarak melegével. 

Másik nap úgy gondoltuk, felmászunk a Diamond Head kráterére utána pedig a Hanauma öbölben sznorkellezünk. Buszra szálltunk, és nagy volt a meglepetés, mikor elhagytuk Diamond Headet, de a  Hanauma öböl mégessze volt. Akkor milyen krátert láttunk mi ott a Hanaumánál? Mikor kiszálltunk, akkor láttuk: a Koko krátert. Ez egy szent hegy, még Obama nagymamájának hamvai is itt vannak szétszórva. Egy elhagyott, lepusztult vasúti sín szolgált útként felfelé, csak a hőség volt elviselhetetlen. Nekiindultunk. A hegy megfigyelőállomásként szolgált a második világháborúban. A hídon a legtöbben megijedtek és kitérőt tettek, mert a sín alatt nem volt semmi. Itt vettem észre újta, mennyire elmúlt a tériszonyom. Sok szünet következett, míg végre elértük a csúcsot. A Hanauma öböl zölden fénylett a félhold alakú kráterben, a Waikiki felé elnyúló partszakaszon kis kanálisok futottak át, a kanálison hidak és pálmafák. Mindenhol élet volt. A másik oldalon pedig a végtelen óceán. Alig voltam képes befogadni, hihetetlen volt. Lent a mélyben, mint miniatűr halacskák, ugráltak a bálnák. Nem volt más, csak a véget nem érő óceán, a maga hihetetlen kékségével, amíg a szem ellátott. Csak az áramlatok vájtak kis utcácskákat az egyenletes vízfelszínen, amely a parton zöld majd egyre kékebb színeket öltött magára vízmélységtől függően. 

Délután 4 volt, mire a Hanauma vizében pancsoltunk. Alattunk hatalmas, fekete lávakövek, amik között kisebb-nagyobb, ám annál színesebb halak bújtak meg. 

Habár tudtuk, hogy akciónk az anyagi csőd szélére sodor majd minket, vettünk két jegyet a Big Island-re. Ott volt ugyanis az, amiért egyáltalán Hawaii-ra jöttünk a Volcano Nemzeti Park.

Mikor onnan visszatértünk, nem volt már kedvünk az édes semmittevéshez, kipihentük magunkat. Újra felfedezőmódba kapcsoltunk és inspirálódva a Big Islanden történtekből, felmondtuk a hotelt és kocsit béreltünk. Nem akartunk úgy elmenni innen, hogy meg sem ismerjük Oahut. A Big Island után - amit keresztül-kasul bejártunk - visszatérni Oahura olyan volt, mintha idegen helyre jöttünk volna, pedig előtte másfél hetet töltöttünk ott. Így történt, hogy hamar egy nagy fekete Volkswagenben találtuk magunkat, útban a Diamond Head felé. Ez egy kráter volt, ami pont úgy nézett ki, mint egy diadém. A csúcsot nem volt nehéz megmászni, viszont még mindig lehetett látni a háború nyomait: bunkerek mindenütt. A hegyről gyönyörű kilátás nyílt Honolulura és a Waikiki strandra. Ezek után pedig északra indultunk a part mentén. A sziget másik oldalán feledhetetlen sznorkellezést ígérő partszakaszról hallottunk. 

Már a táj hihetetlenül szép volt a hegyek lábánál. Az éjszakát pedig egy parkban akartuk tölteni, ez azonban sajnos bezárt este 10-kor. Az idős férfi először ki akart tenni minket, de aztán megesett rajtunk a szíve és megengedte, hogy ott aludjunk, elbújva a fák alatt a sötétben. 

Másnap azonban a sors úgy hozta, hogy már nem tudtunk sznorkellezni. Végigvezettünk a parton, ahol mindenféle gyümölcsöket és shakeket próbáltunk ki. A part mentén a sziklák tövében egyik kereszt ült a másik után, szörfösök halálára emlékezve. 

A part és az óceán viszont feledhetetlen élményt nyújtottak. Lassan visszafordultunk. Másnap aztán leadtuk a kocsit, és elindultunk egy újabb nagy kaland felé, amiről még fogalmunk sem volt, mit tartogat majd: az amerikai kontinens felé.

Fiji szigetek. Alig tudtunk valamit róluk. De azt képzeltük, csodásak. Azt képzeltük, hogy a víz alatt gyönyörűek lehetnek. Azt képzeltük, hogy az emberek kedvesek és nyugodtak. És azt hallottuk, hogy három héttel azelőtt egy hurrikán váratlanul megfordult, magával rántva embert és állatot, házakat és korallokat, hihetetlen pusztítást hagyva maga után. 5-ös erősségű, vagyis ez volt eddig a második legerősebb a világon. A melanézek azonban talpraesetten tűrték az élettől kapott pofont. Mi őket annál kevésbé. A melanézek munka fogalma ugyanis legalább olyan tartalmas, mint egy McDonalds hamburger vitaminokban, így ide inkább csak az jöjjön, aki a legvadabb kihívásoktól sem riad vissza.

Leszálláskor kis kagylókból összerakott nyakláncot akasztottak a nyakunkba, egyszerűen már itt imádtuk őket. Ezután  egy információs irodába irányítottak minket, ahol felhívogatták nekünk a hoteleket, hogy melyik működik egyáltalán, a hurrikán miatt. Hihetetlen kedves fogadtatás volt, mindez teljesen ingyen. Végül még tanácstalanabbul jöttünk ki kb 3 óra múltán, mint ahogy bementünk. Szerencsénkre még Ausztráliában az egyik autós, aki felvett minket, ellátott minket mindenféle jó tanáccsal Fijiről, így tudtuk, hova megyünk.

Nadiban maradtunk. Nem érte volna meg másik szigetre menni az egy hétre. Namost, aki járt már Fijin, az tudja, hogy eszméletlenül drága, ehhez pedig a meglepetés erejére építenek minden szolgáltatásnál, ami annyit tesz, hogy fizetsz valamiért, amit egy szórólapon olvastál vagy irodában foglaltál de az abszolút meglepetés, hogy mit kapsz ténylegesen a pénzedért. Micsoda marketing fogás! A hotelben már sejthették, hogy Henning német, mert Merkel-mosollyal fogadtak. Mi sajnos nem tudjuk utánozni Merkel fordított mosolyát, így hiába vágtunk bele újra és újra ebbe a kihívásba, valahogy mindig mosoly lett belőle. És a mosoly szerencsére ragadós. 

Azért a fárasztó munkánkat megjutalmazták: szép tágas szobát kaptunk és befészkeltük magunkat. Este, a sok-sok óra repülőút után, éhesek voltunk, így a helyi étteremben kerestünk megoldást. Igen ám, csak az én porcióm fele akkora volt, mint Henningé, habár ugyanannyiba került. Lehet, csak a fogyásban akartak segíteni, mert magukból indultak ki. Azonban én, valószínűleg egyetlen nő a házban, aki nem akart fogyni, ezt megemlítettem, mire csak sajnálkoztak. Kb 2 perc alatt végeztem a vacsorával és persze éhes maradtam - pedig aki ismer, tudja, hogy nem eszem sokat.  Ekkor Henning ment panaszkodni, mire adtak neki valami más ételt, amit én egyébként nem rendeltem és pechjükre nem is szerettem - ami szintén igen ritka! Ekkor már a - közben mosolygósra változott - recepciós hölgyhöz mentem panaszkodni. Hamarosan megjelent a managerin és elkezdett a többiekkel melanézül diskurálni. Az ingyenes melanéz nyelvlecke sajnos nem hozta meg a  nálam a várt eredményt, így megkértem őket, beszéljenek angolul. A vége az lett, hogy kaptam egy második adag kaját is.

Amikor a hotelben maradtunk, akkor az időnket általában a tengerparton, az úszómedencében vagy az étteremben töltöttük. A búvárcentrum nagyon drága volt, a szomszédos hotel búvárcentrumát pedig négyszeri próbálkozásból egyszer nyitva is találtuk, de sajnos a búvárhelyet, amit meglátogattunk volna, a hurrikán óta nem találták. Az árban sem egyeztek az alkalmazottak, annak az elősegítése, hogy megint nyitva találjuk őket, pedig ciklikusan történt; mivel nyitvatartási idejük nem volt, ha jöttél és zárva volt az ajtó, egy cetli a hotel éttermébe küldött, az étterem a recepcióhóz, azok a spa-ba, azok a közeli shopba, majd kezdődött elölről. Nem unatkoztunk.

Mit volt mit tenni, mentünk a drágábbal. A manager egy talpraesett hawaii lány volt, aki még tippeket is adott Hawaiira nézve. Fiji abszolút egyedülálló a tenger mélyén, ilyen sok szép homokot még sohasem láttam! A kihívás az, hogy találd meg a sok homok közt a kis korallszigetet azzal az egy-két halacskával, akik ott élnek. Ha találsz valami nagyobbat, újabb kihívás várhat rád, ugyanis egyik-másik korall barlangokat formál, amin át lehet úszni, és talán ez az egyetlen, ami szép. Még azon a részen is, amit elkerült a hurrikán. Ami nekünk azonban a legjobban tetszett, az egy hajóroncs volt. Őt nem találták a hurrikán óta. De a mi kapitányunknak nem volt gond, annál inkább a búvármesternek, Bradnek. Hát nem pont a másik irányba úszott, de a hülye hajóroncs csak nem akart odaúszni? Már bejelentette, hogy felmerülünk, mikor mi mutattuk neki, hogy ott van mögötte.

Mikor a hajóroncs előtűnt a nagy, homályos kékségben, 30 méter mélyen, akkor teljesen mindegy volt, hogy őt direkt süllyesztették el, hogy mi megtekinthessük a víz alatt. Átúsztunk a dísztermen, majd belebegtünk a motorházba, végül 16 méter mélyen úszkáltunk az árboc csúcsánál, és az oda befészkelt némo halakat csodáltuk. Tulajdonképpen én örültem is, hogy ez egy mesterségesen elsüllyesztett hajó, így nem lett sírjául sokszáz embernek, nem volt szenvedés és sírás és én most épp nem egy ilyen szomorú helyen vidámkodom a halakkal. 

Persze, ez a búvárkodást is kihívás volt összehozni. Fijin az oktatás minősége kiváló lehet, ami kb a kifogás- és dialógusfüzet megírására korlátozódhat. Szakmánként. A nők nagy többsége  "big mama" stílusban imitálja, hogy már rég gyökeret eresztett a székéhez, és hogy minden felesleges energiaveszteséget elkerüljön, bizonnyára dialógusgyűjteményük van, hogyan küldjenek minden szituációban a következő kollégához. Íme egy példa.

Az utolsó reggel, mikor meg akartuk nézni a hajóroncsot, kipakoltuk a táskáinkat a recepcióhoz, mert szobát kellett váltanunk. Mivel azonban nem láttunk senkit a búvárcentrumból, megkérdeztük a recepción, hogy Szofi, aki a búvártúrákért felelős, és akinél előző este a túrát foglaltuk, megérkezett-e már. Az első merülés előtt is nála intéztük a papírokat és nála is fizettünk. A válasz nemleges volt. 10 perc múlva jöttem én ki, hogy megnézzem, mi van. Sabine, a búvártanár ült a padon, kérdőn nézve rám, hogy nem akartunk volna-e ma búvárkodni. Mondtam neki, hogy de igen, csak ők nem voltak ott. Kiderült, hogy ők a felszereléssel foglalkoztak, így elkerültük egymást, mostanra pedig Sabine mindenkit haza küldött. Bejártam a fél világot, de ilyen kihívással még csak Fijin találkoztam. Persze, neki sem jutott eszébe a recepción utánunk kérdezni, amit máig sem értek, de a recepciós válasza örvendeztetett meg a legjobban, mikor kérdőre vontuk: hát ő tudta, hogy a búvárcsapat ott volt, de mi Szofit kérdeztük, akit pedig ő aznap még NEM LÁTOTT! Nem arról volt tehát szó, hogy ne lett volna ott, sem arról, hogy számunkra egyértelmű volt, ha a búvárcentrum eladóját keressük, aki nincs ott, akkor más is megteszi a csapatból. Figyelem tehát, aki Fijire megy, vigyázzon, hogy a megfelelő kérdést tegye fel!

Egyik nap megleptem Henninget egy vitorlázóstúrával, ami egy szigetre ment. Persze, már az indulásnál problémák akadtak, mert ugyan lefoglalták a túrát és kiállították a számlát, hogy mikor és honnan indul azt másnap akarták megmondani, mikor fizetünk. Igen ám, de másnap nem volt senki az irodában! Nagy szerencse, hogy Fijire sodort az élet, különben el nem tudtam volna képzelni, hogy létezik olyan, hogy fizetni akarok, de nincs ott senki, hogy átvegye. A recepción azt mondták, az egyik nő szabadnapos a másik meg beteget jelentett, így az iroda zárva tart! Ez aztán az élet! Én is ide jövök dolgozni! Mikor mi, bunkó túristák, ragaszkodtunk ahhoz, hogy mindenképpen fizethessünk, azt hihette, süketek vagyunk, olyan hangosan kezdett rá, hogy ő tesz nekünk szívességet, hogy felhívja a saját személyzetét, mert fizetni akar a vendég!

Végül csak sikerült eljutnunk a hajóra. Vitorlabontás helyett azonban motorra kacsoltak, mert sajnos a személyzet azt sem tudta, hogy kell vitorlázni. Amikor ezt megemlítettük, a kapitány elővette igen kreatív kifogásfüzetét, hogy nincs elég szél meg rossz irányból. Persze, Henningnek nagy vitorlázós múltja van, így a kifogásfüzet végére érve, megígérték, visszafelé vitorlázunk. Gondolom, addig megnéztek egy youtube videót, hogy is kell azt.

A sziget gyönyörű volt. Türkizkék víz, a távolban hegyek, napsütés, pálmák, csend és nyugalom. Ültünk a napozóágyon és a vizet bámultuk a szalmatetős házikó alól. Mire elkezdtük volna élvezni a nyugalmat, már ebéd is volt, nehogy valamiben hiányt szenvedjünk. Azután, hogy le ne késsük a hajót, és hogy talán a halak is kapjanak valamit az ebédünkből, ha nem bírnánk a kihívást, teli hassal indult a sznorkel túra. Korallok és halak persze alig voltak a legjobbnak kikiáltott helyen, a "vezető" pedig simán felállt a megmaradtakra is, erre buzdítva a többieket is, hogy a jövőben ne takarják el Fiji szép homokos tengeralját. Engem hihetetlenül zavart, hogy valaki állatok tudatos gyilkolására buzdítja társait, főleg, hogy ezek az állatok hozzák neki a pénzt, így mondtam neki, hogy igazából nem szabad egyiket sem megérinteni, mert kipusztul. A válasz az volt, hogy annak már úgyis mindegy. Biztos már egy újabb korall-park tervei voltak a fejében, amihez a mi segítségünkkel akarta kigyomlálni az előző generációt. Fizetés nélkül! Nagyon cseles!

Visszafelé természetesen nem vitorláztunk, gondolom nem volt elég gyors az inernet és akadozott a youtube-os gyorstalpaló letöltése, vagy a nap eshetett rossz szögben a képernyőre, és hiába nézték, nem láttak semmit. Mikor panaszt tettünk, igyekeztek melanéz zsenialitással megválaszolni minden felmerülő kérdésünket, vagyis kedvesen felhívták a figyelmünket arra, hogy habár mi fizettünk a transzportért, mert benne van az árban, csak azt a taxit fizetik visszafelé, ami most azonnal megy, ha nem megyünk, akkor mehetünk haza a saját pénzünkön. Szerintem ezt tanítani kéne a "hogyan kezeljük vásárlóink panaszait" mottó alatt! 

Taxiba ültünk. A sofőr láthatta, hogy túláradó jókedvünkben azt sem tudjuk, mit mondjunk, hát udvariasan utánakérdezett. Elmeséltük. Feltett még pár kérdést és akkor jött a fordulat; elkezdte megint az első kérdéstől. Ekkor már biztos voltam benne, itt mindenkinek van ilyen dialógusgyűjteménye, szakmára szabva, csak sajnos az övé kicsit rövidre sikerült. Nem baj, hogy ne unatkozzunk, a 20 perces túra alatt 4-szer ismétlődött meg a kérdéssora. Ámultunk és bámultunk, hogy milyen drognak van ilyen hatása, mert az nekünk is kell az esti partihoz, de a szeméből ítélve valószínűleg tele volt marihuánával.

Épségben és fantasztikus hangulatban érkeztünk meg a hotelhez. Rögtön mentünk az utazási irodába panaszt tenni. A recepciós jó hangulatban volt, annyira örült a viszontlátásnak, de legalábbis annak, hogy nem neki kell velünk foglalkoznia. Panaszunkba szerencsére az ügyvédet is megemlítettük, így kaptuk vissza a túra kb harmadát.

Már szinte repültünk, mikor a taxi elindult a reptérre és, habár még nem tudtuk, mi vár majd Hawaii-on, de örültünk, hogy a melanéz vendégszeretet hetét, ha nem is teljesen ép lélekkel, de legalább ép testben túléltük. Mikor a  check-in-hez sorban álltunk, vagy 20-30 másik ember állt még sorba velünk és mindegyik arról mesélt, milyen hihetetlen melanéz meglepetések érték az ott tartózkodás alatt. Miután mindenki, így mi is, kipanaszkodta magát, egy utolsó lendülettel felszállt a gépünk, hogy visszaröpítsen minket az időben egy nappal, egyúttal reményt is adjon egy polinéz újrakezdéshez.

Immár egyetlen vágyunk volt csak, ami nem teljesült még Új-Zélandon, elmenni hobbitfalvára, a Gyűrűk Ura című film egyik leghíresebb forgatási helyszínére.

Útközben persze eltévedtünk, hiszen hűen a hobbitházak nagyságához (kicsiségéhez), az út is egyre kisebb és szűkebb lett, majd teljesen elmaradt a navigációs rendszerünkről. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy bekövetkezett Henning rémálma, vagyis bezártam az autókulcsot a csomagtartóba. Az igazság az, hogy a matracokra tettem, de ahogy a táskámban  keresgéltem, becsúszott a matracok közé, én pedig, elfeledkezve mindenről, szépen lezártam. Mikor Henning kérte a kulcsot, kínomban nevetve irányítottam őt a csomagtartóhoz, amit ő persze először nem is vett komolyan. Miután azonban leesett neki, megpróbálta előrecsukni a hátsó üléseket, sikertelenül. Nem maradt más hátra, elindult segítséget kérni a környező házakba. Én meg ott álltam a napon és azon gondolkoztam, hogy én még biza olyan kocsit nem láttam, amiben ne lehetett volna kinyitni a csomagtartót elölről egy kallantyúval. Neki is indultam ennek mrgkeresésére, és no lám! Két perc sem telt bele, a csomagtartó nyitva volt, kezemben a kulccsal! 

Mire Henning már a fél falut riasztotta, jött vissza, én meg ott álltam nevetve a kulccsal, hogy mikor megyünk már tovább. Ezt nevezik úgy, hogy sok hűhó semmiért? 

Szóval megérkeztünk Hobbitonba és egy horribilisen magas összeg befizetése után már be is mehettünk. A park gyönyörű volt! Összesen 44 ilyen kis kunyhót építettek fel a domboldalakba, sokszor a dombot is áthelyezték, vagy épp elhordták, ha nem felelt meg az elképzeléseiknek. Színesre festett ajtócskák, kis kertek, kiteregetett "babaruhák", igazi paradicsom- és paprikaülzetvény fogadtak minket. Még egy teljesen mű európai szilvafát is felépítettek a dombtetőre, felragasztgatva minden egyes levelet, csakhogy 5 percre felvehessék. Megtudtuk, hogy a Bilbót játszó színész a kora miatt sosem járt itt, neki Londonban építették fel ugyanezt egy stúdióban. Az utunk a tavacska mellett a kocsmába vezetett, ahol még egy frissítő hobbitsörrel is megkínáltak minket.

Hobbiton után még mindig volt pár napunk a kocsival, így északra indultunk. Aucklanden az esti órákban hajtottunk át, de a másnap reggel már egy észak-keleti parti kisváros strandján talált minket. Északon volt még egy ingyenes barlang, amiben világító kukacok várták a látogatókat, oda igyekeztünk. Illetve komótosan mendegéltünk a part mentén. Néha beültünk egy kávéra éa süteményre valahová, ha az utunk arra vitt. Így értük el egyik naplementekor a Waipu-i barlangrendszert. Habár először nem volt csalogató a hatalmas sziklák alá bemenni, már a bejáratnál megjutalmazott minket a barlang ura bátorságunkért hihetetlen mennyiségű és fényű világító kukaccal. Minél bentebb mentünk, ez annál szebb lett. Átkeltünk a bent csörgedező patakon, hogy még többet és még jobban lássuk a kis hernyókat, és igykeztünk valahogyan lefotózni őket a fénytelen térben. 

Másnap reggel ismét bementünk, de a fény miatt az "előazoba" plafonon egyáltalán nem, bentebb pedig csak haloványan világítottak a kis hernyók.

Elindultunk vissza, Auckland felé. Kényelmesen az óceánparton gurultunk délnek, sok-sok kitérővel, hogy minél többet magunkkal vihessünk ebből a hihetetlen országból.

Aucklandben egy kempinget néztünk ki magunknak, ahol gyors sátorépítés után be is költöztünk. Sajnos, az autótól még aznap el kellett búcsúznunk, de legalább bevitt minket a városba. Végigsétáltunk az egyébként nem túl szép kikötőben, majd az este beálltával visszahúzódtunk a sátrunkba. Az éjszaka esőre ébredtünk. Közeledett az ősz. Március eleje volt.

Másnap Mount Eden-t másztuk meg, ami egy Auckland közepén elterülő, kihűlt vulkán. A kilátás azonban annál szebb! Ezek után Auckland parkjai felé vettük az irányt, ahol a Lover's Trail igazi trópusi esőerdő élményét nyújtotta a város közepén. Utunk utolsó előtti állomása az aucklandi modern művészetek múzeuma volt, ahol nem éreztük magunkat túl jól, mert egy túlbuzgó biztonsági őr minden lépésünknél kifogásolt valamit. Például nem lehet egy üveg víz a kulacsban a kezünkben, csak a táskában, de a táskát nem vehettük a hátunkra. Mivel így nem tudtunk elmerülni a képekben, rövidre zártuk a múzeumozást és a vacsorára váltottunk. Nem volt egyszerű olyan helyet találni, ahol megfelelt az ár, volt hely a parton, én végre salátát ehettem és még Henning is talált magának valamit az étlapon. 

Nagy szél kerekedett, de mi mindenképp a parton akartunk enni. És ekkor megtörtént a csoda: itt ettem életem egyik legeslegjobb salátáját. Az esti séta egy kis bárhoz vezetett, ami tele volt aggatva színesebbnél-színesebb lampionokkal. A teraszról még a kivilágított kilátótoronyra is rá lehetett látni. Sajnos azonban már zártak, így csak olyan 10 percig élvezhettük a pompás hangulatot.

Másnap általános dolgok következtek, mosás, pakolás, tervezés. Mindemellett húzott a szívünk még egyszer utoljára a kikötőbe, a finom salátához, ezúttal valamivel korábban. Nem hagytuk ki. 

Éjjel aztán megint eső áztatta a sátrunkat, amit így reggel vizesen kellett összepakolni. A taxink késett egy negyed órát, de utána menthetetlenül száguldott velünk a reptérre és vitt minket magával. Hihetetlen volt, hogy már annyi idő eltelt, és már Új-Zéland is a múltunkba íródott. Auckland még ránk villantotta a magasból napsugaras arcát, hogy aztán  teljesen eltűnjön a szemünk elől a láthatáron.

Mivel autókölcsönzésre adtuk a fejünket, sokkal gyorsabban haladtunk a látványosságok között, mintha más utazási formát választottunk volna. Azonban az autónak van egy csapdája: ha már fizetsz érte, akkor használni akarod, menni és nem állni. Nehéz megállni egy napra, és semmit nem csinálni. Viszont az is érdekes, mikor rádöbbensz, hogy három napja van autód, 12-re bérelted, de már most is csak két dolog van, amit meg akartál nézni, de még nem láttál.

Mit volt mit tenni, a Campermate-től kértünk tanácsot. Ez egy olyan app, amin megjelenik a térkép, és megjelennek a látványosságra utaló kis zászlók, pont ott a térképen, ahol a látványosság megtalálható. Mivel szerettünk volna elmenni mind a nyugati, mind a keleti partra ellátogatni, elsősorban ezeket a nevezetességeket nézegettük. És nem hiába! Az Északi Sziget közepén a nyugati parton gyönyörű, feketehomokos strandok ígérete csábított minket, majd még délebbre hatalmas sziklák az óceánban, olyasmi, mint a Golden Bay-nél. Ez volt a Three sisters and the elefant (A három nővér és az elefánt). Ekkor még nem is sejtettük, mennyire bele fogunk szeretni ebbe a különös nevű, lassan-lassan elhaló, gyönyörű sziklatömbbe.

Mikor kiértünk a nyugati partra, már akkor látszott, hogy életünk egyik legszebb kirándulásába vágtunk - teljesen véletlenül. A feketehomokos strand elvarázsolt minet, a partot barlangok díszítették, a barlangokban madarak fészkeltek. A víz beterítette a sekély partot, így a nap és a felhők tükröződtek a parton. Ahogy a hullámok visszahúzódtak, kövek bukkantak elő, megtörve a délibábot. Ebédelni a strand fölötti sziklán, egy padon ebédeltünk

Ezek után még délebbre vettük az irányt. Otthagytuk a délibábot és nekivágtunk a szikláknak. Egy mezőn vágtunk át, immáron gyalog, hogy először fentről nézzük meg, hova is jöttünk. Az ár épp belepte a strandot, de már itt látni lehetett; titkos kincsre bukkantunk. Megvártuk hát, míg az ár levonult és nekivágtunk a csupaszon maradt fekete strandnak. 

Ezeket a homokkőből lévő sziklatömböket az eróziós erők folyton koptatják. Az 1900-ban készült fotón még négy nővér szerepelt. Rémisztő volt a folyómederben a csúszós köveken gyalogolni, de ami még hátborzongatóbb volt, az a félig-meddig leomlott sziklák látványa a lábunk előtt a fölénk magasodó, rogyadozó barlangfalakból, amik alig tudták tartani a rajtuk ülő sziklatömböket. Félelmetes volt belegondolni, mi maradna belőlünk, ha csak egy ilyen sziklatömb is megindulna. 

Lassan kiértünk a partra. A folyó és az óceán találkozásánál kavargott a víz, amely az apállyal soktíz meétert hagyott szárazon maga után. Sziklatömbbe vájt barlangba mentünk be. Itt nem féltünk, mert az egész egyetlen tömb volt. Néha egy-egy hullám elérte még a lábunkat, megteremtve ezzel egy soknégyzetméteres tükröződést, amiben nem lehetett látni, melyik az ég és melyik a föld. A három nővérből hirtelen hat lett, belőlünk kettő, felhőből pedig számtalan. Mielőtt lement a nap még kikukucskált a felhők mögül, még nagyobb ámulatba ejtve minket. Próbáltunk eljutni a nővérek mögött az elefántig, de egy olyan barlangon vezett át az út, ami a hullámok hatalmában volt. Nem tudtuk, milyen mély a víz, a hullámok pedig nagyon erősnek tűntek. Nem tudtuk abbahagyni a fotózást. Mikor a nap lement, elindultunk vissza, hogy ne a sötétben kelljen a folyómederben botorkálnunk. Holnap reggel, mikor megint eljön az apály, visszajövünk.

Így történt, hogy másnap a hűvös reggelben mi már megint ott tébláboltunk az elefántnál, gyönyörködve a három nővérben. Átmentünk a barlangon, de a túloldalon a kavargó hullámok, amiknek köszönhetően már térdig vizesek voltunk, elrettentettek minket. Olyan erejük volt, a másik oldalon pedig csak a meredek sziklafal és a kövek, egyetlen rossz lépés végzetes következményekkel járhatott volna. Így inkább csak gyönyörködtünk. 

Ezek után New Plymuthba indultunk, hogy a sátorban töltött éjszakák hidegét egy forró jakuzziban vetkőzhessük le. Este egy étterem atmoszféráját szerettük volna élvezni, de Új-Zélandon csak este 9-ig van meleg konyha. Mi meg mertünk 9 óra 10 perckor rendelni egy fél óra parkolókeresés és fél óra séta után. Pech.

Éjszakára beparkoltunk a Taranaki hegyéhez, de a reggel olyan zord idővel köszöntött, ami elvette a kedvünk a hegymászástól.

Észalnak indultunk, elköszönve a három, csendben elmúló nővértől, az elefánttól és a feketehomokos strandoktól, hogy a tájat egy szép, dombokkal díszített vidékte váltsuk fel. Élmény volt itt autókázni is!

Az este már egy kis faluban egy hangulatos kis fogadóban talált minket, ahol élő zene szólt. Mivel dobfelszerelés is volt, Henning meg is kérdezte, nem játszhatna-e rajta. Fel is vették másnap estére egy pár szám erejéig a zenekarba. 

Reggel aztán ásót ragadtunk és apálykor, meglátogattuk az óceánpartot. Az a hír járta, hogy apálykor a földből termálvíz folyik az óceánba és ha egy lyukat ásol a földbe, a saját termálvizes medencédben élvezheted a panorámát. Hát, ezt mindenképpen ki kellett próbálni! És nem csalódtunk. Csaknem négy órán keresztül feküdtünk a kb 36 fokos vízben, bámulva az óceán hullámzását és az apálytól hátrahagyott tükröződéseket a parton, miközben a reggeli kávénkat szürcsölgettük. 

Délután aztán ismét a tegnapi hangulatos étterem kosztját próbálgattuk, míg Henning aztán elfoglalta a helyét a dobok mögött. Először kicsit izgult, hiszen nem játszott már fél éve és a számokat sem ismerte, sosem próbált a zenekarral, most meg rögtön nagyközönség előtt lép fel, de minfenkit lenyűgözött. Az este hamar elszaladt, másnap pedig várt ránk a következő kaland.

Új-Zéland meglepett minket hihetetlen természeti csodáival. Az északi szigeten a geotermikus aktivitás során kialakult tavakat akartuk megnézni, a Tongariro hegyét megmászni, világító kukacokat* látni, Hobbitonba ellátogatni, ahol a Gyűrűk Urát forgatták, és egy geotermikusan aktív strandon a saját medencénkben fürdeni, miközben az óceán mossa a lábunkat. Nos, ez mind megvalósult. És még mennyi minden más!

A wellingtoni hajóállomáson 5 autókölcsönzőből egynek sem volt már szabad autója. Az az autókölcsönző azonban, amelyiknél bérelni akartunk, nem volt ott a kompállomáson. Nagy szerencsénkre, egy másik autókölcsönző alkalmazottja felajánlotta, hogy az ebédszünetében bevisz minket a városba, és pont az Apex előtt tett ki. A kocsi, amit ajánlottak nekünk, egy régi autó volt, de olcsó. Sajnos nem volt már olyan kocsijuk kiadó, amiben a hátsó ülés előre dönthető lett volna, de nem bántuk. Fél hatkor felvettük az autót, és irány a szabadság, irány Észak! 

A legjobb dolog volt, hogy, mivel a kocsi mindent elvitt, bevásárolhattunk. Vettünk igazi csemegéket, kolbászt, cornflakest, tartós tejet, kenyeret, margarint, szószokat, de még savanyú uborkát és savanyúkáposztát is! Mivel a kocsit este tudtuk elhozni, tudtuk, hogy nem fogunk a Tongarirohoz érni aznap, két nap múlva pedig rossz időt mondtak. A Campermate egy gyönyörű, csendes helyre navigált minket aludni, még sátrazni is lehetett. Mikor azonban Henning kijött a wc bódéból, hallotta, amint egy állat rohan felé, majd megáll. Farkasszemet nézett a sötétben egy akármivel, gondolom az akármi is valami hasonlót gondolhatott. Henning mindenesetre sürgősre vette a figurát és gyorsan beugrott az időközben felállított sátorba. Csendes, csillagos éjszakánk volt. 

Másnap elértük a Tongarirot körülölelő nemzeti park látogatói centrumát, ahol azt mondták, másnap nem megy be egy busz sem a hegyhez, mert rossz idő lesz. Ez nem volt új nekünk, így gyors egyeztetés után Rotorua felé vettük az irányt. Elhaladtunk a gyönyörű és hatalmas Taupo tó mellett, és meg sem álltunk Waiotapuig, ahol a geotermikus aktivitásnak köszönhetően az egyik tó nagyon emlékeztetett a Yellow Stone-ra. 

A Nemzeti Parkhoz érve először a sármedencéket néztük meg, amik már messziről gőzölögtek és dobálták a sarat. Itt aludtunk. Mivel sátrazni nem lehetett, viszont az első üléseket szinte vízszintesig le lehetett dönteni a kocsiban, hát nem nagyon volt más választásunk. És , ami meglepő, nagyon jól aludtunk! 

A másnap reggel már a Nemzeti Parkban talált minket, ahol a sárgás színű tótól a méregzöld színűig minden előfordult. Volt, ahol gőzölgő kráter omlott be, másutt pedig fekete víz tört fel a földből. Szürreális volt, ahogyan az egész terület gőzölgött. 10 órakor aztán elértünk a gejzírhez. Hihetetlen volt, ahogy előtört belőle a víz. Először csak lassan bugyogott, majd egyre jobban emelkedett a vízsugár, végül egy órán keresztül élvezhettük a show-t. A föld alatt két hidegvizes kamra húzódott meg, ami egy kémiai reakció hatására lövellt ki a földből, mikor a forró gőzzel találkozott. 

Ezek után a Champagne Pool, vagyis Pezsgőmedence következett. Belül kék víz fedte, míg a medence széle piros volt a rozsdától. Mindezt egy brutálisan forró gőzfelhő takarta, ami a medencéből feljövő gázokból állt össze. Számomra ez volt a nap fénypontja. Ilyen színes tavakat még életemben nem láttam! Hihetetlen volt belegondolni, hogy ami most alattunk nyugvó talaj, az évezredekkel ezelőtt egy vulkán volt. Mi van ha meggondolja magát?

Órákig ámultunk és bámultunk még a parkban majd elindultunk vissza a Taupo melletti Tongarirohoz. A naplemente a tó mellett ért minket, olyan színekben pompázva, amilyeneket még sosem láttam. Jó, hogy nem jött senki utánunk, mert gyorsan lehúzódtunk, hogy meg tudjuk örökíteni a jelenséget. Percekkel később már vége is volt. De egyet tudtuk: másnap jó idő lesz.

Az éjszakát a hegy melletti parkolóban töltöttük, ami nem volt épp a legmelegebb, de legalább szúnyogok nem voltak. Másnap reggel nekivágtunk a Tongarironak a többi kb 100 emberrel. Gyönyörű napfelkeltében kerültük meg a fölénk tornyosuló krátert, ami a Gyűrűk Urában is szerepel, őbenne ég el a gyűrű a végén. Nagy meglepetésünkre az egyik oldala vörös volt. Meg lehetett volna mászni, de mi most a Tongariroért jöttünk, meg utálunk hamuban hegyet mászni, mert egyet lépsz előre egy felet csúszol vissza. 

Nemsokára elértünk a felhők fölé egy kilátópontra. Lefelé meredek szakadék mutatta, hogy egy kihűlt vulkán kráterének peremén sétálunk. Lassan hamu volt a lábunk alatt, így extra küzdelem volt elérni a Vörös Krátert. Mikor felértünk, hihetetlen panoráma tárult elénk! A kráter szemben lévő pereme már a felhők fölött volt, lent a mélyben minden porszem vörös. A hátunk mögött a Kék Tó, mellettünk a mélyben az Emerald Tavak pompáztak különböző színekben a napsütésben.

Szinte csúszkáltunk lefelé a hamuban a tavakig, amik zöld, sárgászöld és királykék színben kápráztattak el minket, majd átkeltünk a kiszáradt fennsíkon a Kék Tóig. Számunkra ez volt a hegymászás vége, mert a másik oldalon nem várt minket senki. Visszafordultunk. Érdekes módon, ahogy a nap sugarai máshogy estek a tavakra és a kráterre, az az érzésünk támadt, mintha teljesen más helyen lettünk volna.

Hosszú volt az út visszafelé. Aznap is olyan 20-22 km-t hagyhattunk magunk mögött, így a naplementét egy közeli hotel jakuzzijában töltöttük. Egy óra meleg víz, izomlazító masszázzsal egybekötve egy üvegfalú épületben, amelyből a kertre nyílt kilátás. Nagyon élveztük. Ezek után már csak egy pizza hiányzott, de a hotel kicsi, ámde hangulatos éttermében ez a vágyunk is teljesült.

Másnap vissza akartunk menni, hogy megmásszuk az Ítélet hegyét, de ismét rossz időt mondtak. Mivel egy közeli helyen világító kukacokat* mutatott a Campermate, amiket azonban csak sötétben lehetett látni, úgy döntöttünk, hogy még aznap este elmegyünk oda.

Elhagyott utakon kacskaringóztunk, míg egyszer csak elfogyott alólunk a beton. Tanyák követték egymást, de már mindenhol sötét volt, pedig nem volt olyan késő. Az embernek az az érzése támadt, mintha senki sem lakta volna a falut. Mikor egy-két kanyar után két meredek fal között haladtunk el, meglepődve vettük tudomásul, hogy emberek állnak az úton. Henning szkeptikusan megjegyezte, hogy ő egyetlen ilyen világító kukacot* sem lát, mire én felvilágosítottam, hogy amíg az autó lámpája ég, nem is fog. 

A folyóparton parkoltunk, ahol már állt egy-két autó, majd kérdésünkre a helyiek megerősítették: a hernyók ott vannak a falakon, csak fel kell gyalogolnunk. Leoltottuk a lámpákat s így vaksötét lett. Egy erdőben voltunk. Ahogy gyalogoltunk felfelé, hirtelen kékesen világító kis pöttyökre lettünk figyelmesek a falakon. Ezer meg ezer, mindenféle formációkban! Olyan volt, mint mikor karácsonykor leoltjuk a lámpát és a karácsonyfán világít egy kékes égősor! Csak ez nem zenélt, nem villogott és nem fogyasztott áramot. Egyszerűen csak ott volt csendben a sziklafalban. A csillagokat elrejtette előlünk az erdő aznap éjjel, de kaptunk helyette egy kék csillagokkal díszített "eget", ami mellettünk egész a földig ért, előttünk pedig olyan messze, ameddig a szem ellát.

* ezeket a világító hernyókat vagy kukacokat magyarul nagy szentjánosbogaraknak nevezik. Számomra azonban a szentjánosbogár nem kukac, ezért inkább meghagytam a képszerűbb nevet.

Mindig hallottuk, hogy Új-Zéland csodálatos természeti látványosságokban gazdag, de nem gondoltuk volna, hogy kicsiben szinte mindent megtalálsz ott, amit a világból látni érdemes. Amikor az ember kiválaszt egy úticélt, megnézi a képeket, tudja, hogy mindegyik fotoshopolt és a hely valószínűleg nem néz ki olyan jól, mint a képeken. Nos, Új-Zélandra ez cseppet sem igaz.

Mikor elértük a Golden Bayt, korán reggel volt és egyedül voltunk. Dimbes-dombos környék volt a parkoló körül, nem tudtuk, hol is kezdjük, a Wharariki strandon vagy a Farewell Spliten. Előbbi hihetetlen sziklaformációkkal a tengerparton csábítgatott, utóbbi pedig az utolsó, hosszan elnyúló földnyelv volt az északi és a déli sziget között. A legnagyobb gondunk azonban az volt, hogy minden zárva volt és sehol nem lehetett kávét inni! El kell ismernetek, hogy szokatlan szállásunk után, reggel 6-kor kelve ez igen nagy probléma tud lenni! 

Végül a reggeli, álmos, felhőkkel borított csendben a Wharariki strandra indultunk. Átvágtunk a földeken, felkapaszkodtunk dombtetőkre, míg végül egy trópusi dzsungelig jutottunk. Megkönnyebbüléssel fedeztük fel a kijelölt utat, különben nem lehetett volna átkelni a káoszba fordult erdőn. Pár méter után egy sziklafalon találtuk magunkat, ami egy strandra vezetett. Olyan volt, mintha óriások kősátrai között barangoltunk volna. A hullámok kisebb folyókat alkottak a sziklák körül, a puha homokon elmosták a lábnyomainkat. Egyedül voltunk. A barlangokban madarak fészkeltek és hangos csiviteléssel adták tudtunkra, hogy nemkívánatosak vagyunk. Csak álltunk ott és hallgattuk a hullámok robaját, amint hihetetlen erővel a szikláknak csapódtak. Olyan volt, mintha az ég dörgött volna. A sziklák meg csak szótlanul álltak, és tűrték a hullámok követelőzését, miközben néha egy-egy darabot nekik adtak magukból. Közben a nap is elűzte a felhőket a fejünk fölül. 

Átmásztunk egy nagyobb sziklafalon és a reggeli homályban egy fóka ült a sziklán, élvezve a ki-kibukkanó napsugarak melegét. Ő is láthatott minket, de egy ideig nem is foglalkozott velünk. Mikor azonban túl közel érzett minket magához, haragos üvöltéssel jelezte. Tovább mentünk hát a strandon. Apály volt, de a dagály igencsak közelgett. A híres strandra már nem tudtunk átjutni anélkül, hogy megkockáztattuk volna a nagy hullámak közelségét, úgy, hogy sem a víz mélységét, sem a hullámok erejét nem tudtuk felmérni. A sziklák annyira be voltak nőve növényekkel, hogy a másik irány, a felfelé is komplett el volt zárva. 

A hatalmas sziklák az óceánban, amiken barlangokat vájt már a kitartó hullámzás, ámulatba ejtettek minket. Még ültünk ott egy darabig és gyönyörködtünk bennük, de mielőtt a dagály teljesen birtokba vette volna a strandot, viaszatértünk.

Megkönnyebbülve tapasztaltuk, hogy kinyitott a kávés. Egy hangulatos francia cappuccino után nekiindultunk, hogy megnézzük a strand azon részét, amitől az előbb elvágott minkett a dagály. A kötelező dombok után homoksivatagba értünk, a homoksivatag végén pedig ismét felrémlett a hatalmas óceán. És az elmaradhatatlan sziklák. 

Két hatalmas szikla között kis kanyont vájt magának a víz, ott ültek a fókák és igazi semmittevésből mutattak példát. Kis folyó is alakult a homokban a sziklák tövénél, ami keresztül szelte a homoksivatagot. Habár láttunk már hasonlót Brazíliában, hihetetlen volt egymás mellett látni a homokdűnéket és az óceánt, mindenféle átmenet nélkül. Követtük a folyót, mikor egy hatalmas domb került elénk. A másik oldalon egy pár üldögélt és nagyon néztek valamit. Közelebb mentünk és akkor láttuk, hogy egy fekete fóka úszik a folyón lefelé. Mozdulni sem tudtunk. A fóka azonban valamiért éppen mellettem jött ki a vízből, rám nézett, majd esetlenül tovább szökdécselt mielőtt ismét úszni kezdett a folyóban.

Élményekkel teli indultunk neki Farewell Split földnyelvének. A térképen nem látszott nagynak, a valóságban azonban több kilóméter széles és végeláthatatlanul hosszú. Mi, mint sokan mások, el akartunk sétálni a végére, de a felénél (?) feladtuk. Többször bementünk a közepére, de a hihetetlen szél erős homokvihart kavart, a szálló homokot egészen a túlpartig lehetett látni. Megint a kezdetekre kellett gondolnom, mikor Pakisztánba vágyakoztam egy terepjáróval. Valahogy most semmi nem vonzott volna jobban egy kád fürdővíznél. :)

 A szaharai séta után kocsiba ültünk és meg sem álltunk az Abel Tasman Nemzeti Parkig. Mivel másnap vissza kellett adnunk a kocsit, nem volt idő lazázni. Hihetetlen kék vízű öblök mellett haladtunk el, volt, ahol az apály miatt a homoktengerben álltak a megfeneklett hajók. Úttalan utakon végül felértünk a hegyi parkolóba, és egy gyors döntés következtében, itt terveztük az éjszakázást. Levezettünk a közeli folyóhoz, amely hűvös vizével szorgalmasan mosta le rólunk a sivatagi homokot. Immár jobban aludtunk a kocsiban, mert felfedeztünk egy-két trükköt kényelmünk érdekében.

Másnap reggeli közben végignézhettük, hogyan áramlik be a dagállyal a víz az alattunk elterülő folyódeltába és tölti fel azt. Nagy meglepetésünkre, itt a parkolóban volt egy méhtenyészet is, így nyitott ajtóknál elkerülhetetlen volt, hogy berepüljön egy. Gyorsan becsuktam az ajtót, remélve, hogy ezzel még épp ki tudom zárni a betolakodót, de a zümmögés csak hangosabb lett. Nagy sikítás következett, majd seperc alatt ugrottunk ki mindketten Henning ajtaján. Miután felmértük, hogy senkinek nem esett baja és a méhkirálynő is kényelmesen tovazümmögött, nevetésben törtünk ki. Vicces látvány lehettünk ott, Henning ajtaja alatt, egymáson fekve, lábbal félig a kocsiban, röhögve.

Hogy a Nemzeti Park egyik déli pontját is meg tudjuk nézni, indulnunk kellett. A hihetetlen kilátás és a fjordok ismét végigkísértek minket a hazaúton. 15 percet késtünk a kocsival, de nem volt baj. 

Aznap éjjel egy partmenti hotelben aludtunk és a Campermate segítségével azt találgattuk, hova érdemes elmenni. Eddig is tervben volt, hogy két-három dolgot megnézünk, de már tudtuk, stoppolás helyett a bérelt kocsit választjuk, amivel sokkal több mindent és gyorsabban tudunk megnézni. Türelmetlenül vártuk.