Kicsit nehéz szívvel indultunk neki a "Nagy Szigetnek", mert már csak a repülőjegyek megvételével úgy túlterheltük a büdzsénket, hogy öröm volt nézni. Emellett pedig tudtuk, ha megérkezünk, akkor ez még csak sokkal rosszabb lesz, hiszen minden, amit látni akartunk, extrém sokba került. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor egy turbulenciákban gazdag út végén végre leszálltunk Big Islanden. Ami azonnal feltűnt itt: sehol egy árnyék.
A reptérről kiérve már tudtuk, 9 mérföld Kona városa, de a taxi olyan sokba került, hogy inkább legyalogoltuk volna. Nem volt nálunk csak két kis hátizsák, időnk, mint a tenger, miért ne? Henning persze nem örült annyira, és mikor meglátta, hogy előttünk egy férfi száll ki egy kocsiból, majd két nőtől búcsúzkodik, rögtön megragadta az alkalmat, hogy megkérdezze, nem vinnének-e be minket Konába. Bevittek, és még hogy! Városnézés következett, miközben arról diskuráltunk, mit, hol érdemes csinálni, hogy hívják Big Island nemzeti halát, vagy éppen a telefonszámukat adták meg, ha bármire szükségünk lenne. Akkor még nem tudtuk, hogy a véletlenek úgy keverik majd a kártyát, hogy nem tudjuk felhívni őket. Egy hosztelnél váltunk el, és biztosak voltunk abban, hogy a következő héten Konában maradunk, összebarátkozunk az alaszkaiakkal, akik ilyen kedvesek voltak, búvárkodunk és helikopterezünk.
Henning persze azonnal összefutott a szomszéd szobából a lányokkal. A szobából hallgattam, amint az egyik "félreérti" a nevét (Henning) és "honey"-nak kezdi szólítani. Henninget nagyon idegesítette, mert nem esett le neki, hogy a lány próbálkozik nála, így újra és újra kijavította a lányt, aki azonban nem "akarta" érteni. Hallottam, milyen feszült lett a hangja, én meg csak nevettem magamban.
Első dolgunk volt bevásárolni, tejet, tojást, felvágottat vettünk, hiszen volt hűtő. Ezek után megbeszéltük, hogy kifizetnénk a második éjszakát is - és ekkor jött a bökkenő, ugyanis előzőleg nem szóltak, hogy nincs szabad szoba. Arra bíztattak, várjuk meg a másnap reggelt, addigra kiderül, visszamondja-e valaki. Mi azonban nem tudtunk megnyugodni és arra a döntésre jutottunk, hogy másnap kocsit bérelünk és ott folytatjuk, ahol Új-Zélandon abbahagytuk. Találtunk egy nagyon olcsó céget, az Alamo-t. A bérlésben még bizonyos mértékű biztosítás is benne volt. Felforraltuk a tejet, megfőztük a tojást és felmondtuk a hotelt.
Másnap a reptérről kellett volna elhozni a kocsit...vagyis vissza kellett stoppolnunk a reptérre. Persze nem vett fel senki, hiszen Amerika nem arról híres, hogy stopposokat vennének fel. Már annyira elegünk volt, hogy beültünk valahova egy kávéra, majd újult erővel stoppoltunk tovább. És igen! Kávé után valahogy mindig olyan a kisugárzásunk, hogy megáll valaki. Egész Ausztrálián át teszteltük. Szóval valaki megállt, és felajánlotta, hogy ugorjunk fel a jeep platójára. Na, ott még úgysem utaztunk, így nem kellett kétszer mondani!
Alamo egy ezüstszürke Hyundait készített elő nekünk, ami simán elment volna családi autónak, de itt a legkisebb, economy kategóriába tartozott. Boldogan ugrottunk bele, majd miután elhoztuk a cuccainkat a hotelből, nekiindultunk a Big Island egyik vulkánjának, Mauna Loa-nak a lábainál, délre. Megálltunk még útközben a régi reptérnél, ahol a vulkanikus kövek elérték az óceánt és aznap különösen nagy hullámok csapódtak szét rajtuk, többméter magasba repítve ezzel ezernyi cseppjüket, elfedve a napot előlünk, néha pedig menekülésre kényszerítve a sziklán állókat, így minket is.
Éjjel értünk a two-steps strandhoz, ahol reggelente vad delfinek között lehetett úszni, azonban másnap reggel még mindig akkora hullámok voltak, hogy nem mertünk belemenni a vízbe, féltünk, hogy felkenődünk a sziklákra. Hawaiion egyébként sok keresztet látni a partok mellett, amik azt jelzik, hogy valaki bizony ott vesztette életét. A legtöbben szörfösök.
Másnap egy láva-barlangba akartunk belátogatni, de a google egy privát úthoz vezetett, ahol amerikai módra mindenféle fenyegetéseket láthattunk, ha betérnénk. Még lezárt sorompó is volt és csak kóddal lehetett bejutni. Azonban ebben a pillanatban mellénk ért egy autó, s mikor Henning meg akarta tudni a sofőrtől, hogyan is jutunk be, az csak egy kódot vágott hozzá majd elhajtott. Bementünk. Mikor beparkoltunk a barlang mellé, kis morconapofa emberke jött oda, hogy miért jöttünk, és hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy magánlaksértést követünk el. Mikor elmeséltük, hogy mi csak a barlangba jöttünk, és hogyan jutottunk be, megenyhült és habár ide csak buszos túrák vannak, épp itt egy másik pár, akiket most vinne le a barlangba. És kik voltak ezek? Hát pont ugyanazok, akik megmondták nekünk a kódot! Nagyon érdekes, másfélórás túra következett.
Ezek után a Zöldhomokos Strandra igyekeztünk, miközben megnéztük a sziget déli sarkánál a vízből kiemelkedő, fekete sziklákat, amelyekről lenézve a kristálytiszta vizű, kavargó óceán hatalmas hullámait bámulhattuk. Hihetetlen ereje van a víznek. A síma falba barlangot váj, lassan, kitartóan, majd a barlangból csak egy boltív marad, végül az is beszakad és mindent elnyel az óceán. A Zöldhomokos strand is így jött létre. A láva olivint hozott magával, ami zöld színű, és a tenger ereje, az apály és a dagály váltakozása lassan-lassan porszemeket morzsolt le a sziklákról, valószínűleg először csak kövek formájában, míg végül az egész strand homokja zöld színű lett. Ez azért nem volt olyan látványos, de annál érdekesebb.
Utunk következő állomása a Volcano Nemzeti Park volt. Éjszaka be lehetett jutni ingyen és volt egy jó kempingező a parkban. A parkban nem ritka, hogy esik, ezért több napot is arra szántunk, hogy bejárjuk. Először a park déli részét néztük meg, ahol a lávafolyam elérte az óceánt. Persze ez nem most volt, így a víz közben barlangokat és íveket vájt a lávakőbe. Árnyék? Sehol.
Fentebb érve lávamezőre jutottunk. Ha az ember kicsit bentebb gyalogolt, hirtelen minden ugyanúgy nézett ki. Sehol egy fa, virág, valami aminek alapján orientálódni lehetett volna. Csak a láva, ami különleges színekkel és formákkal kápráztatott el.
Öt is lehetett már, mire elállt az eső, és egy kráter megközelíthetővé vált. Nekiindultunk a lávamezőn át, lávától elfedett sokéves betonutakon át, és mielőtt lement a nap, el is értük a sok helyen még gőzölgő krátert. A nap azonban nem kísért vissza minket, így ott álltunk a lávamező közepén, sötétben. Szerencsénkre volt nálunk telefon, ami nemcsak fényforrásként szolgált, de a gps mutatta az utat is! Így értünk le este 10-re a hegyről.
A Volcano Nemzeti Parkban volt egy vulkán, amely kitörni készült, a Kīlauera Caldera. A legszebb, naplemente után volt, de csak messziről lehetett látni, ahogyan szórta az izzó lávát, mert a terület le volt zárva. Minden este ide jöttünk, hogy a gomolygó tüzet bámuljuk.
Elsétáltunk egyik nap a lezárt területen, ameddig lehetett, de helikopterekkel a fejünk fölött nem mertünk a lezárt részre lépni. Kicsit tartottunk attól is, hogy a gázoktól talán elájulunk, vagy tartós megbetegedést okozunk a tüdőinknek.
Másnap reggel volt először, hogy nem esett a park északi részén. Meg is ragadtuk az alkalmat, hogy bemásszunk a Kīlauera Iki kráterébe, az egyetlenbe, amibe be lehetett. Gőzölgő talajon haladtunk át, máshol kettétört a földfelszín, mintha a világok harcában lettünk volna. A forró gőz megégette a lábunkat, ha túl közel merészkedtünk.
Hihetetlen volt érezni az alattunk félig nyugvó, félig ébredező vulkánt. Sokáig örlődtem ezen a poszton, mert nincsenek szavak arra, hogy milyen volt. Hihetetlen.